Ábrahám
17 °C
29 °C

Játékból gyűlölni

2009.11.20. 08:47 Módosítva: 2009-11-20 08:47:17

Összeállt a 2010-es focivébé mezőnye, lehet gusztálni a 32 szerencsést. A magyar válogatott ismét nem jutott ki, így a hazaszeretet, mint zavaró tényező ismét nem kap szerepet, és mindenki szabadon választhat magának új kedvencet, vagy ragaszkodhat megint ahhoz a csapathoz, amelynek az 1950-es, brazíliai világbajnokság óta drukkol. Itt az ideje levetni a civilizáció kényelmetlen mezét, és szabadon és rasszistán élvezni a világ legszebb játékát.

Odáig minden rendben van és politikailag is korrekt, hogy az embernek van egy kedvenc válogatottja. Mindegy, hogy az angol, a brazil vagy a francia az, a rajongás mögött őszinte érzelmek és szép emlékek vannak. A dolog akkor kezd el szórakoztatóvá válni, amikor egy olyan meccsen kell szurkolni valakinek, amelyen egyik csapat sem a nagy kedvenc. Abba most ne is menjünk bele, hogy miért muszáj meccsnézés közben szurkolni valakinek, kilencven percig pártatlannak maradni pont olyan, mint az abszolút nulla fok. Elméletben létezik, gyakorlatban megvalósíthatatlan.

Elméletileg ilyen esetben úgy illik, hogy az ember megvárja, amíg kiderül, melyik csapat játszik szebben, szimpatikusabban vagy hajtósabban, aztán annak kezd el szurkolni, amelyik jobban megfelel annak, amit ő egy tisztességes focicsapattól elvár. Sajnos azonban az a helyzet, hogy a francnak van ideje a meccs első húsz percét rászánni ennek eldöntésére. A kezdő sípszókór már tudni kell, hogy kinek fogunk drukkolni. Sőt, inkább már órákkal előtte.

Amikor ilyen meccset ad a tévé, az egészséges néző előbb a két csapat múltját gondolja végig. Ha például az argentinok játszanak, és eszébe jut, hogy viselkedtek ezek 2006-ban a németek ellen elvesztett meccs után, és azt is gondolja, hogy az a rugdalózás meg rimánkodás nem volt szép dolog, bárki is az ellenfél, annak kezd el szurkolni. Meccs közben pedig még hergeli magát Isten kezével meg a peruiaktól '78-ban megvett meccsel.

Ha egyik csapat múltjából sem tud felidézni semmilyen kifogásolható vagy éppen kiemelkedően szimpatikus megmozdulást, végigfut a keretekben szereplő játékosok múltján. Amennyiben például a portugál csapat játszik, felméri, hogy ott van bordóban Simao Sabrosa és Cristiano Ronaldo is, akiknek játékstílusától és viselkedésétől rendszeresen okádhatnéja van, és máris hangosan kezdi buzdítani az ellenfelet.

Amikor elfogynak az ilyen egyszerű, a focihoz valahogy még köthető érvek, és egyébként is mondjuk csak egy szlovén-orosz pótselejtező van a tévében, jöhetnek az egyre vadabb elméletek. Szlovéneknek nem drukkolunk, mert az a mi tengerpartunk. Ruszkiknak nem drukkolunk, mert elég a gázfüggésből, '56-ot meg csak nem felejthetjük el. Akkor mégis inkább a szlovénok. Nem, nem, legyenek a ruszkik. Ilyen vívódásnál csak arra érdemes figyelni, hogy a lelki tusa közben nehogy lemaradjunk az első gólról.

Na de mi van, ha nincs se korábbi fociélmény, se történelmi sérelem, se semmi? Ez az a pillanat, amikor, és most vegyen mindenki egy nagy levegőt, mindannyian rasszista állatokká válunk. Nincs miért szégyenkezni. Ahogy az anonim alkoholistáknál illik, én például szeretném most bevallani, hogy a szerdai Algéria-Egyiptom pótselejtezőn nem azért drukkoltam az előbbieknek, mert 1982-ben olyan csúnyán elbántak velük az osztrákok és a németek, hanem mert Kairó nekem soha sem tetszett, és többször is felidegesítettem magam azon, ahogy egyiptomi repülőtereken a személyzet hozzááll a munkához. Gyerünk, most mindenki tegye a kezére a szívét, és vallja be hasonló bűneit.

Persze ezek nem is bűnök. Senkinek nem kell szégyenkeznie, amiért a franciáknak azért nem hajlandó drukkolni még kölyökszinten sem, mert azok affektálnak és megeszik a csigákat. Az olaszoknak, mert leölik az énekesmadarainkat, és hangoskodva, ocsmányul felöltözve randalíroznak a Váci utcában. A braziloknak, mert ilyen idegesítő műlaza senkik. Vélt vagy valós személyes sérelmeket felnagyítani, komplett népekre ráhúzni, majd futballal kapcsolatos élethelyzetekben elővenni teljesen korrekt, modern és európai viselkedés.

Két szabályt kell csak betartani: az érintett nemzet fiainak orrát nem illik bántani fajgyűlöletünk orrfacsaró bűzével, valamint amint lefújják a meccset, abba kell hagyni az acsarkodást. Na jó, ha mondjuk olyan arcátlan csalás történt, mint amit Henry követett el most az írek ellen, akkor még másnap reggel lehet átkozódni egy kicsit. Ennyi. Focimeccset végignézni népeket gyalázó megjegyzések nélkül lehetetlen. Legalább ne utáljuk magunkat érte.