A kultuszsport

2010.01.11. 10:41

December végén és január elején, amikor a sportvilág is aluszik, csak két fontos versenyt rendeznek. Egyfelől a gyalogosgázolás kontinenseken átívelő sivatagi fesztiválját, a Dakar-rallyt, másfelől pedig a síugró Négysáncversenyt. Ez utóbbival, illetve magával a síugrással fogunk most foglalkozni, és példáján keresztül megtanulni, hogy mi is az a kultuszsport.

A kultuszfilm és a kultuszlemez fogalma sokkal ismertebb, elsősorban azért, mert egyáltalán létezik. Olyan műalkotások ezek, amelyeket ilyen vagy olyan okból csak emberek egészen kis csoportja ismer és értékel, viszont ők a külvilág számára szinte perverz lelkesedéssel imádják ezeket. Valami ilyesmi a kultuszsport is. Természetesen az, hogy egy sportágat hányan szeretnek, vidékenként változó. Az országúti kerékpározás Magyarországon valószínűleg kultuszsportnak tekinthető, míg Franciaországban inkább a vízilabda az. A síugrás viszont az egyetlen Finnországot és talán Ausztriát és Szlovéniát leszámítva a világon szinte sehol nem érdekel a lakosság elenyészően kis hányadán kívül senkit. Legfeljebb, ha éppen onnét származik a világ legjobbja, lásd még Malysz, Adam, Lengyelország, 2001-2007.

A kultuszsport talán legfontosabb jellemzője, hogy a kívülálló egyáltalán ne értse. Mármint nem úgy, ahogy a lest nem szokás érteni, hanem az egészet nem. Szemben a futással, az úszással vagy az ökölvívással, a síugrás valóban nem tartozik az alapvető, ősi mozgások közé. Különös ruhában lesiklani egy mesterségesen épített sáncon, majd addig szállni V-alakban széttárt, óriási sílécekkel, ameddig csak a légköri viszonyok és a gravitáció engedik - ez bizony így leírva tényleg elég fura dolognak hangzik. Így nem csoda, hogy a síugrás sokakból olyan reakciót képes kiváltani, mint a szinkronúszás vagy a ritmikus sportgimnasztika. Még az olyan normális emberek is képesek a síugráson morgolódni, akik tényleg mindent megnéznek a tévében a snookertől a biatlonig.

Talán éppen ez az ellenséges légkör teszi, de a síugrás elkötelezett hívei olyan elszántak, amilyenek csak a teljes Star Wars-univerzum minden egyes szegletét fejből fújó vagy obskurus orosz pogánymetál-együttesekért rajongó őrültek tudnak lenni. Téli sportért rajongani eleve több lököttséget igényel, mint egy olyanért, amit valami kényelmes stadionban ücsörögve, hideg sört kortyolva is lehet élvezni. A Négysáncverseny pedig minderre még egy lapáttal rátesz. Karácsonykor-szilveszterkor nem elég szimplán váltakozva részegnek és másnaposnak lenni? Muszáj részegen és másnaposan órákat ácsorogni az osztrák-német határ két oldalán elhelyezkedő sáncok tövében hasonlóan elborult tízezrekkel? Igen, muszáj.

Ahogy a kultuszfilmek szereplői és a kultuszzenekarok tagjai, a síugrók is igen furcsa népség. Eleve nem sportolónak néz ki a legtöbb, hanem alultáplált kelet-európainak egy olyan korból, amikor még tényleg nem volt mit enni a hidegben. A szakma olyan fizikumot követel meg, olyan cingár legényeket, akiket más sportágak edzéseiről gyorsan hazazavarnának. A testi adottságokat pedig valahogy még csak körül lehet írni, a síugró lélek viszont tényleg olyan különleges valami, hogy annak rejtélyességéért muszáj rajongani.

Annyit, hogy Matti Nykanen még az is tud mondani, akinek egyébként fogalma sincs a síugrásról. A sportág valaha volt legnagyobb alakja, az alkoholista asszonyverő börtöntöltelék és elfuserált popsztár nagyjából mindent egyszerre testesít meg, amiért egy sportolót kultuszhősnek szokás nevezni. Ő a legkirívóbb példa, de a síugrás történetéből még lehet jó példákat hozni a kokainnal lebukó osztrák Goldbergertől az alkoholt és a nőket egyaránt habzsoló, szintén finn Harri Olliig. Az igazán furcsa azonban az, hogy még az egyébként példás sportemberként viselkedő síugrók is képesek egészen különös dolgokat produkálni.

Talán egyetlen sportág sincs a világon, amelyben olyan elképesztő formaingadozások vannak, mint a síugrásban. A leghíresebb eset talán azé a Sven Hannawaldé, aki a kétezres évek elején még korszakos zseninek tűnt és mindent nyert, aztán egyik pillanatról a másikra úgy omlott össze, hogy annak semmilyen nyilvánvaló fizikai jele nem volt. Egyszerűen a fejében vagy a lelkében tört el úgy valami, hogy soha többé nem tudott nagyot ugrani, és két siralmas szezon után pszichológiai okokra hivatkozva vissza is vonult. Hasonló pályát futott be a kilencvenes évek szlovén bajnoka, Primoz Peterka, és egy kicsi kevésbé fájdalmasan a szintén német Martin Schmitt is.

A síugrásban azonban ennek az ellenkezője is elő tud fordulni, ami talán még megdöbbentőbb. Az, hogy valaki hirtelen összezuhanjon furcsa, de nem hallatlan a sport történetében. Olyan formajavulások, amikre síugrók képesek, viszont csak olyan esetekben szoktak előfordulni, ahol a doppingnak is lehet szerepe. Ugráshoz azonban nincs sok értelme teljesítményfokozókat használni, és éppen ezért érthetetlen például Adam Malysz karrierje, aki a kilencvenes évek közepén erős közepes ugróként indult, aztán amikor több év szünet után a kétezres évek elején visszatért, éveken át verhetetlennek bizonyult. Hasonló a sztorija a tavaly Négysáncversenyt nyerő osztrák Wolfgang Loitzlnek, és részben az idei bajnok honfitársnak, Andreas Koflernek is.

Senki nem tudja biztosan, hogy ez miért így van. A legvalószínűbb, hogy a síugrásban a lelki tényező, a bátorság és az önbizalom nagyobb szerepet játszik, mint a többi sportágban. Bár természetesen vannak tudásbeli különbségek is, a győzelemben kulcsszerepet kap az is, hogy ki hisz benne a legjobban. Aki már állt síugrósánc tetején, az pontosan tudja, hogy csak nekiindulni annak a borzasztóan meredek lejtőnek is olyan hitet igényel, mint az Indiana Jones és az utolsó kereszteslovag végén a lépés a semmibe. És éppen ez a törékeny, de vak hit az, ami a síugrást valódi, imádnivaló kultuszsporttá teszi.