Eufrozina, Kende
5 °C
15 °C

Sport- és lélekbúvár

2010.01.27. 18:09

Rég tudjuk, hogy ez a tízmillió szövetségi kapitány országa. Illetve csak öté, hiszen jellemzően a férfiak szeretnék összeállítani a nemzeti tizenegyet. Viszont vannak azért nők is, akik értenek a focihoz, úgyhogy akkor mégis több ötnél. Na és nem csak foci van ám a világon, hanem még egy rakás egyéb csapatsport is, amikbe a magyar sportbarát szintén szeret beledumálni. Ha ezeket mind összeadjuk, akkor hány szövetségi kapitány van itt? Rémisztő már csak a feltételezés is, de nagyon úgy tűnik, hogy Magyarországon egy lakosra 1,17 szövetségi kapitány jut.

A mienk az egyetlen ország a világon, amelynek több a szövetségi kapitánya, mint lakosa. A régióban is toronymagasan vezetünk, még a szövetségi kapitányok tekintetében mostanában rendszeresen bezzegországként beállított Szlovákiában is csak 0,87 szövetségi kapitány jut egy emberre, míg a jelentős sporthagyományokkal rendelkező Romániában 0,78-as az arány, a horvátoknál pedig mindössze 0,58, amivel sok nyugat-európai ország, például a spanyolok vagy a franciák mögé szorultak vissza.

A nemzeti válogatottak összeállításába tehát mindenki plusz 17 százalék szeret beleszólni, és ez még mindig semmi ahhoz képest, hogy hány hazai sportbarát szereti a magyar sportlélek jellegzetességeit boncolgatni. "Mert a magyar csapatok képtelenek végig koncentrálni", "a magyar sportolók az elején mindig idegesek", és az összes többi közhely, amit természetesen leginkább csúnya vereségek után illik előrángatni. Az 1954-es focivébé döntője és a 2000-es olimpia nőikézilabda-döntője után egyaránt olyan sűrű volt az ország határain belül a sportpszichológus-koncentráció, hogy az az univerzum megsemmisítésével fenyegetett.

Az elmúlt héten két kiváló alkalom is adódott felébreszteni a minden magyarban ott szunnyadó amatőr sportlélekbúvárt. Két különböző sportágban is sikerült úgy leégni, mint amikor a Recihstag romjain tört fel a zsanai gázkitörés. Egyfelől férfikézilabda-válogatottunk mutatta meg, hogy Perez után, Mocsai és Nagy László nélkül mennyit ér, másfelől futsalban bizonyítottuk be , hogy nincs olyan meccs, amit kellő odafigyeléssel ne lehetne elveszíteni. Futsalban ráadásul pechünk is volt, hiszen ha nem éppen Magyarországon rendeznek EB-t a sportágból, amely sikeresen egyesítette a kézilabda és a foci minden rossz és unalmas tulajdonságát, a kudarc, bármilyen látványos is volt, viszonylag csendben elsikkadt volna.

Mindkét égésre lehet racionális magyarázatot találni, például mindjárt azt, hogy csapataink sajnos bénácskák voltak, nem érték el a saját tornáik középmezőnyeinek színvonalát sem. A racionális magyarázatokban viszont a racionalitáson kívül nincs semmi más, az ember pedig nem azért bámul meccseket a tévében órákon át, hogy eltekintsen az érzelmektől és a nagy megfejtésektől, amikor egy vereség után idegrohamot kap. Ilyenkor tör elő mindenkiből a sportpszichológus, és kezdi sorolni a történelmi példákat hasonló típusú vereségekről, a legkülönbözőbb sportágakból válogatva, és a végén mindig hozzátéve, hogy "és tessék, a Szávay Ági is milyen már". Csak hogy legyen még egy aktuális kapcsolódási pont.

Van-e ezekben a megállapításokban igazság? És az olyan szoftrasszista kijelentésekben, hogy "az afrikai csapatok képtelenek fegyelmezetten játszani", a "németek soha nem idegeskedik el", "balkáni sportoló az utolsó lehelletéig harcol" és a klasszikus "minden digó csal"? Egyfelől nem az a lényeg, hogy van-e, hiszen a drukkerségnek a valósághoz szerencsésen kevés köze van. Amit sokan elhiszünk, az úgy van.

Másfelől viszont így egy évszázadnyi profi sport után bizony már nem szégyen arról beszélni, hogy az egyes nemzetkarakterológiai jellegzetességek, a munkamorál, a nehéz helyzetekben összetartás vagy éppen széthúzás, bizony beszivárogtak ide is. Egy átlagos magyar sportcsapat nem különbözik olyan nagyon sokban egy átlagos magyar irodai közegtől. Vannak köztük jobbak és rosszabbak, néhol felbukkan egy-egy, a típushibák viszont nagyon gyakran ugyanazok. Amikor legközelebb azon siránkozunk, hogy gyenge indítás után felcsillant valami reménysugár, csak hogy a végére a válogatott megint teljesen leeresszen, vessük össze az előző munkanapunkkal, és vegyük észre a megdöbbentő párhuzamokat.