Élesedő spanyol gazdasági verseny

2010 márciusára kiderült, mit tesz a pénz a spanyol focival. Ugyanazt, amit az angollal. Ott már évek óta azon siránkoznak, hogy a Fat Four, a négy szuperklub anyagi lehetőségeinek köszönhetően olyan előnyre tett szert, amit soha nem fognak a többiek behozni, és az idén a spanyol helyzet is erre mozdult el. Ezzel gond egy szál sincs, érdekes és izgalmas fejlemény csupán.

26 forduló után a spanyol bajnoki tabella úgy néz ki, ahogy korábban még talán soha. És ahogy a vezető európai bajnokságok tabellája sem szokott kinézni. A helyzet leginkább Skóciára emlékeztet. Ahogy az ott szinte mindig magasan vezető két nagy klub, a Celtic és  a Rangers, úgy válik el most a spanyoloknál a mezőnytől a Barcelona és a Real Madrid. Mindkét csapatnak 65 pontja van, míg a harmadik Valenciának csak 47. A Madrid 71 rúgott gólnál jár, a Barcelona 65-nél, a Valencia csak 42-nél.

A két óriás sokkal jobban játszik, mint a Valencia vagy a Sevilla, de ahhoz sem fér sok kétség, hogy erről most a szokásosnál is jobban tehet a pénz. 2009 nyarán a másodszor is a Real Madrid élére kerülő Florentino Perez elnök irtózatos költekezésbe kezdett, megvette Cristiano Ronaldot, Kakát, Xabi Alonsót, egy rakás kisebb nevet. A Barcelona sem akart lemaradni, Ibrahimovics mellett olyan, a labdarúgással még csak ismerkedő sportemberekért is borzasztó pénzeket fizettek ki, mint az ukrán Csigrinszkij. A maradék 18 csapat csak irigykedve nézte a nagybevásárlást, és nézi azóta is, ahogy a két örök győztest már megszorítani sem lehet.

A Sevilla, a Valencia, a Depor és a többi egykori majdnem-nagycsapat, amelyeknek időnként azért csak leesett valami a bajnokságban, most szomorkodhat. A csúcson viszont közben emberemlékezet óta a legizgalmasabb versenyfutás zajlik. A spanyol bajnokság az utóbbi húsz évben sokszor dőlt el csak az utolsó fordulóban, a mostanihoz hasonló, egy egész bajnokságon át tartó, fej-fej melletti küzdelem, viszont nem nagyon volt. A legjobb pedig az, hogy még a szezon előtt lehetségesnek tartott forgatókönyvek sem jöttek be.

Az már tavaly szeptemberben is világos volt, hogy Florentino Perez második, az első hibáiból semmit sem tanuló, milliárdos projektjének köszönhetően a 2009/2010-es szezon a Real Madridról fog szólni. Akármit csinál a mindent megnyerő, a világ öt legjobb játékosából talán hármat is felvonultató Barcelona, a főszerep Cristiano Ronaldóéké lesz. Az egyetlen meglepetés csak az lett, hogy a játékosok ezt a főszerepet milyen normálisan játszották el.

A várakozásokkal ellentétben ugyanis az idei Real Madrid nem lett sem az írott történelem legnagyobb dobása, sem minden idők legdrágább katasztrófája. Csak egy kifejezetten ügyes, alkalmanként nagyon jól játszó, korrekt kis csapat. Manuel Pellegriniről sokan azt hitték, hogy hiába voltak remek eredményei a Villarreallal, képtelen lesz megzabolázni egy ilyen egókat felvonultató keretet. A chilei ezzel szemben eddig keményen állta a sarat, se a vérét kívánó madridi sportújságok, sem a rá mindig csak vészmegoldásként tekintő Perez, sem a legendásan bomlasztó hatású Guti-Raúl kettős nem tudták megtörni.

A Lyon elleni kudarc persze kudarc, ennyi pénzből pedig kifejezetten szégyen, ám ha a Real Madridnál normálisan működnének a dolgok, ettől még nem kellene összedőlnie a világnak. Sacchi, Ferguson, Cruyff, az utóbbi két évtized európai focijának meghatározó edzői sem nyertek elsőre semmit, és csak azután tudták rászabadítani a világra győzedelmes gépezetüket, hogy hagyták őket egy ideig nyugodtan építkezni. Pellegrini balszerencséjére tavaly Barcelonában Guardiolának minden elsőre összejött, így rajta is nagyobb a nyomás, a kényszer, hogy szállítsa a kupákat. Pedig ahogy Barcelonában is mindenki tisztában van azzal, hogy ami nekik tavaly kemény munkával és jó adag szerencsévek összejött, az talán másnak soha többé nem fog, Madridban is meg lehetne ugyanezt érteni.

A Lyon elleni vereséget is a kupában egy harmadosztályú csapattól elszenvedett megalázást leszámítva a Real Madrid idén egészen kiválóan teljesít. A csapat nagyon sok gólt rúg, aminek köszönhetően a pontegyenlőség ellenére ők vezetik a bajnokságot. A várakozások ellenére a nagy meccseket nem a világsztárok hozzák, hanem a közös küzdelem, ahogy az a két héttel ezelőtt a Sevilla elleni az utolsó pillanatban megnyert bajnokin is szépen látszott. Cristiano Ronaldo könnyen beilleszkedett, mégsem ő a szezon sztárja, hanem az Európába igazolásakor körberöhögött, idén élete formájában focizó Higuaín, aki a minden 77 pályán töltött percében gólt szerző átlagával a nagy európai bajnokságok legeredményesebb csatárja.

Vannak a Madridnak gondjai is, például a csapat körüli idegbeteg hangulatot a jelek szerint kezelni képtelen Kaká, aki Milánóban még a nyugodt erőt képviselte, itt viszont már hisztizik, amikor nem megy, és csapkod, amikor lecserélik. Ha nem sikerül megnyerni a bajnokságot, Perez biztosan elzavarja Pellegrinit  – talán akkor is, ha igen –, és ez a bizonytalanság borzasztóan káros. Pedig a spanyol mezőny sima lekörözése és a Barcelona megszorongatása van akkora teljesítmény, hogy cserébe járjon az elismerés és a további nyugodt munkakörülmények biztosítása.

A másik oldalon is érdekesen alakulnak a dolgok. A tavalyi hat trófeához hasonló sikerre nem volt semmi esély, így Barcelonában leginkább abban reménykedett mindenki a szezon kezdetekor, hogy legalább a fantasztikus formát sikerül átmenteni. Nos, nem sikerült, bár a helyzetet talán hiba ennyire leegyszerűsíteni.

Guardiola csapata ugyanazt a labdát örökké birtokolni akaró, egyérintős passzokat forszírozó, az ellenfél középpályáját irtózatos nyomás alé helyező focit csinálja, mint tavaly. Csak egy kicsit rosszabbul. A csapat lelke és legfontosabb eleme, Xavi egyre fáradtabbnak tűnik, és több játékos (Iniesta, Henry, Yaya Touré) is jóval kisebb fokozaton tud csak pörögni, mint tavaly. A fáradtság mellett a jóllakottság is gondot jelent. Ibrahimovics pedig jól kezdte a szezont, tavaszra viszont teljesen elszürkült, és egyre nehezebben viseli, hogy egyrészt nem megy a foci, másrészt pedig hogy ha van valami, amit a silányságukról közismert spanyol játékvezetők gyűlölnek, az az ő lökdösődős, dulakodós játékstílusa.

A várakozásokkal ellentétben sokszor inkább a Madrid tűnik az igazi csapatnak, a Barcelona pedig a magányos zsenik gyülekezetének, ahol amikor a többieknek nem megy a játék, felbukkan valaki – többnyire az a Messi, aki az utóbbi hét bajnoki gólból hatot szerzett –, és három hihetetlen trükkel megoldja a gondokat. A Barcelona idén többször is majdnem megégette magát, már a BL-csoportból sem ment simán a továbbjutás, és teljesen reális a lehetőség, hogy idén nem hat cím nem lesz, hanem egy sem.

A bajnokság szétszakadásának, és így közvetve a pénznek azonban van még egy különös hatása. A BL-ben például idén megszűnni látszik az utóbbi években nyomasztó angol és spanyol túlsúly – bár a legnagyobb esélyesek még mindig e két bajnokságból vannak versenyben. A Madrid egyértelműen azért esett ki, mert félvállról vette a Lyont, és a Liverpool korai búcsújának is köze lehetett ahhoz, hogy éppen ők a másik olyan európai klub, amely meg van győződve, hogy valamiféle istenadta jog miatt egyszerűen jár neki a BL-siker, bármit is nyújt a pályán.

A rendszeres tétmeccsek hiánya, a kiemelkedés a hazai mezőnyből berozsdásít, jóllakottá tesz. Nehéz felpörögni a szerdai, Inter elleni meccsre, ha előtte a Xerezzel, utána a Valladoliddal kell labdázgatni. Sokat mesélhetnének erről például a magyar kézilabdacsapatok. Először csak az európai kupákban jönnek a kudarcok, aztán ahogy ettől kevesebb lesz a pénz, hirtelen már otthon sem olyan egyszerű a dolog, ahogy az a Liverpool idei bukdácsolásából is szépen látszik. És persze a vetélytársak is egyre gazdagabbak lesznek. Amíg létezik spanyol bajnokság, mindig a Barcelona és a Real Madrid lesz a két nagy esélyese, de ekkora különbség nem lesz ám mindig a többiekhez képest. A kettejük közt kiegyenlített erőviszonyokat, a minden bizonnyal az utosló pillanatig pengeéles versenyt most érdemes kiélvezni.