Szabina
2 °C
15 °C

Egy perc pátosz

2010.04.30. 21:54

Amióta ezek a huszonéves focisták ilyen borzasztó sok pénzt kapnak a munkájukért, a szurkolók semmit sem szeretnek annyira nézni, mint amikor a túlfizetett nyikhajok zavarukban egyik lábukról a másikra állnak. Sajnos a mindent kontrolláló sajtósok és PR-esek korában a szurkolókat ritkán éri ilyen öröm. Kevesen lehetnek ott, amikor ezeket a ficsúrokat a mamájuk, az edzőjük vagy a csajuk porba alázza. Ezért csodálatos dolog az egyperces gyászszünet intézménye.

Régen ez speciel nem volt jobb, mert nem kezdődött minden második meccs egy perc indokolt vagy kevésbé indokolt pátosszal. Így nem is volt olyan kidolgozott koreográfiája ennek az egy percnél általában azért rövidebb tömegjelenetnek. Ma már a világon mindenhol ugyanúgy csinálják. A két csapat játékosai felsorakoznak a kezdőkör ellentétes karéjainak peremén - és nem tudnak mit kezdeni magukkal.

Ma az összekapaszkodás szinte kötelező elem, ami eleve rendkívül szórakoztatóan néz ki, különösen, ha a benga állat középhátvéd és a kistáska balszélső egymás mellé keverednek. Ha sikerült felvenni az előírt alakzatot, minden egyes játékos foglalkozhat azzal, hogy ő személyesen is úgy nézzen ki, mint aki átéli a pillanat komolyságát.

A két alapvető technika a cipőbámulás és a hátravetett, fohászkodó fej. Az előbbi a jobb megoldás, mert sokkal kevésbé hivalkodó, és így minden bizonnyal kevesebbet időzik el rajta a kamera és az adásrendező. Az átszellemülten hátravetett fej nyilván éppen az átszellemültséget hivatott jelezni a külvilág felé, viszont éppen az ellenkező hatást éri el. Mind a nyitott szemű, a mennyek felé tekintő, mind a csukott szemű messiás-póz egészen hülyén tud kinézni. Egyszerűen nincs jó megoldás.

Sokszor még a legjobb szándékú játékos áhitatát is tönkreteszi a közönség kisebb vagy nagyobb részének bunkósága. Gyászszünetet szétfütyülni talán még annál is nemesebb tradíció, mint az ellenfél himnuszát. A himnuszt ugye azért szokás, mert köze van az ellenfélhez. A gyászszünet gyalázásának viszont minden esetben valamilyen stadionba nem való, szánalmas politikai oka van. Ilyen eset például az Athletic Bilbaóé, ahol a büszke baszkok vagy eleve nem is tartanak gyászszünetet, ha az ETA megöl valakit, vagy egyszerűen csak kifütyülik a pokolgépek által darabokra tépett halottak emlékét.

Vannak persze más módszerek is a játékosok zavarba hozására. Ennek egyik legszebb módszerét éppen mi magyarok fejlesztettük ki. Idegenlégiósokkal teli klubcsapatok nemzetközi mérkőzései előtt himnuszt lejátszani igazán szórakoztató húzás. Ott állnak a mi csapatunkban a latin-amerikaiak, afrikaiak és még kétszáz nemzet képviselői, és nem tudnak mit kezdeni magukkal, miközben körülöttük néhány ezer kelet-európai teli torokból ordít a régen tépő balsorsról.

Biztos sokan gondoltak már arra, hogy a futballstadionok definíció szerint alkalmatlanok a méltóságteljes megemlékezésre. A meccsek előtt egyszerűen nem olyan a hangulat. A közönség focit akar látni, nem pedig valamilyen távoli katasztrófa áldozatai előtt tisztelegni. Ha az adott városban történt valami szörnyűség, akkor esetleg hajlandóak átérezni más fájdalmát, de egyéb esetben soha. A gyakorlat elhagyása így talán kívánatos lenne. Viszont akkor már tényleg szinte soha nem látnánk ezeket a csávókat kényelmetlen görcsben.