Meddig lesz a Giro a Tour árnyékában?

A Tour de France nézettségben és nevekben körökkel veri a másik két Grand Tour-t, a Vuelta d' Espana-t és a Giro d' Italiát. Izgalomban és látványosságban most azonban már kapaszkodniuk kell a franciáknak, hogy utolérjék az olasz kistestvért.

Sáros, krosszversenyekre vagy tavaszi klasszikusokra emlékeztető szakasz, brutális hegyi időfutam, hófalak között tekerő versenyzők, Nibali örült lejtmenete, vagy éppen a rosszul választott taktika miatt óriási előnybe kerülő másodhegedűsök szolgáltatták az idei Giro d' Italia legizgalmasabb vagy legszebb pillanatait. Minden együtt volt, ami egy jó verseny lényege, az olasz körverseny azonban egyelőre mégsem kapja meg azt a figyelmet, amit megérdemelne.

A Giro-ra jóideje már csak úgy tekintenek, mint egy felkészülési versenyre a Tour előtt. Ha a legnagyobb nevek el is indulnak, jobbára megbújnak a mezőnyben, esetleg nyernek egy-egy szakaszt, de az összetett győzelemre nem hajtanak igazán rá. A Giro emiatt is egyre inkább olasz háziversennyé szelidült, ahol a Tour de France-on kevésnek bizonyuló versenyzők osztozkodtak a címeken.

A Girónak idén ráadásul új vetélytársa is akadt. Az eddig februárban rendezett Tour of California-t áttették májusra, így sok csapat most ott vetette be első sorát. Ez elsősorban Lance Armstrong érdeme, hiszen miatta egyre népszerűbb az országúti kerékpár az USA-ban, és a szponzorok sokkal inkább szeretik a nevüket látni egy a versenyszezonban valódi figyelmet kapó eseményen, mint egy tél végi edzésen.

A Giro szervezői - feltehetőleg tartva az eljelentéktelenedéstől - az utóbbi néhány évben merészet húztak, felrúgták az addig jól megszokott körverseny-menetrendet. Gyakorlatilag száműzték az unalmas szakaszokat a versenyükről, így hiába nem vesz részt Arsmtrong, Contador vagy a luxembourgi Schleck testvérek, szinte minden etap szolgáltat valami különlegességet, amely jól kiszolgálja a nézők igényeit.

A sprinterek által nyerhető szakaszok számát a minimálisra csökkentették. Sok az úgynevezett átvezető szakasz, ahol a kisebb-nagyobb hegyek a szökevényeknek és az üldőzőverseny kialakulásának kedveznek. Ezen felül pedig számos olyan különleges etapot iktatnak a programba, ami miatt a bringások szívják a fogukat, és őrültnek nevezik a szervezőket. A döntés azonban az utóbbiakat igazolja, legalábbis a nézők szempontjából.

Hiába morgolódtak a versenyzők, hogy butaság egy tavaszi klasszikust egy háromhetes körversenybe iktatni, mégis az egyik legizgalmasabb és legemlékezetesebb küzdelmet hozta, a sárdagasztásos hetedik szakasz. A Giro filozófiájába ez is belefér, mint ahogy az is, hogy tavaly Milánóban gyakorlatilag egy háztömbkörüli verseny volt az egyik etap. Idén pedig bátran ráterelték a mezőnyt a holland macskaköves utakra is, vagy a hegyi időfutamon a földútra. De volt olyan ötlet is, amelyet végül a versenyzők kérésére elvetettek, hogy egy nap két félszakaszt kelljen teljesíteni.

A különleges körülmények mellett persze a hagyományos szakaszok is erősen megrostálják a mezőnyt, a Tour-ral szemben nem ritkák a 200 kilométer feletti hegyi szakaszok, és az alig 1-2 fokos hőmérséklet sem.

Furcsamód a Giro a versenyzőket a végletekig elnyűvő hozzállása leginkább a Tour de France-alapító Henri Desgrange elveihez közelít. Ő azt vallotta, hogy az ideális Tour-on csupán egy versenyző érne célba. Hogy a Giro múltbanéző hozzáállása a jövőben is sikert hozzon, már csak egyet kell tenni: megnyerni a legnevesebb versenyzőket is a májusi szenvedésnek.