Szaúdi herceg is leigazolta Szente Andrást

Az 1960-as római olimpián Magyarország hat arany-, nyolc ezüst- és hét bronzérmet szerzett. Az ötvenedik évfordulón Rómába utaztak az egykori érmesek, hogy a helyszínen emlékezzenek a versenyekre. Szente András kajakos kétszeres ezüstérmes – párosban és a váltóban lett második -, a két érem - a kor viszonyai közt - megváltoztatta az életét.

Két évvel korábban, 1958-ban nem vették fel az egyetemre, a párttitkár a szóbelinél megnézte, az édesapja korábban hány embert foglalkoztatott.

„Kérdezte tőlem, tudom-e, mennyien dolgoztak az irányítása alatt a fodrászüzletben. Földbe gyökerezett a lábam, nem készültem rá, és őszintén szólva, nem is tudtam, hiszen államosították, én pedig még gyerek voltam akkor. Elmondta nekem, huszonnyolc embernek adott munkát az apám, és mivel kapitalistának bélyegezték, nem vehettek fel, hiszen ők a szocializmust építették akkoriban. Sírva mentem haza” – elevenítette fel felvételijét a Washingtonban élő Szente.

A 60-as olimpia után a pártvezetés fogadta az érmeseket, felvételijét felvetette Münnich Ferencnek.

„Egyenesen megkérdeztem tőle, mehetek-e egyetemre? Azt mondták, Szente elvtárs, mehet. Miért ne mehetne? Münnich odahívta a titkárát, később hozzá kellett bemennem a pártközpontba, két telefon volt előtte, a pirosat emelte fel, valamit megtekert rajta, a Műszaki Egyetemet választottam, hiszen oda nem sikerült bejutnom. Mivel október volt, már tele voltak a padsorok, de ezt is megoldották, betettek nekem egy pótszéket. Aztán kiesett valaki, novemberre már volt rendes helyem.”

Szente mérnöki diplomát szerzett, a 64-es olimpiára is kijutott, külön büszke rá, hogy több mint ötvenen tanultak az olimpiai csapatból,  egyedül ő nem kért halasztást, letette a vizsgáit.

1969-ben döntötte el, hogy elhagyja az országot, mert sportolóként látta, hogy mit lehet elérni becsületes munkával, míg az akkori Magyarországon nem lehetett jövőképe, legfeljebb szabadságharca.

„Svájcon és Németországon keresztül vezetett az utam Kaliforniába, pár hónap után kerültem ki Los Angelesbe. A rokonaimat nem bántották, mert a Nürnberg melletti menekülttáborban odajött hozzám a Szabad Európa Rádió, interjút kért tőlem. Nemet mondtam, kétszáz dollárt ajánlottak fel, hogy beszéljek, de nem tettem, mert én nem politikai, hanem gazdasági okokból távoztam. Mondtam, ha kétezret ajánlanak, akkor sem fogok beszélni. A családom így megúszta a retorziókat. Amerikában aztán a nulláról indultam, a feketékkel együtt dolgoztam két hónapig, kemény fizikai munkát végeztem, árkokat takarítottunk, ástunk. Mivel nem beszéltem a nyelvet, nem számított, milyen diplomám van, de egy ismerősön keresztül bekerültem egy céghez, ahol a műszaki rajzaimat fel lehetett használni. Ahogy megtanultam a nyelvet, minden sokkal egyszerűbb lett. A kitartás megvolt bennem, mindig jobb akartam lenni annál, aki mellettem volt, és ez szerencsére sikerült is.”

Szente a Disney produkciónak tervezett épületeket, pontosabban azok hűtését. A légkondicionálás első számú szakembere lett, számtalan híres amerikai épület hűtését tervezte.

„Boldog vagyok, amikor mesélik az emberek, hogy voltak Floridában, és megnézték Disney kalózait a föld alatt, mert mindig megkérdezem tőlük, melegük volt-e. Mondják, kellemes volt a klíma, én pedig utána árulom csak el: én terveztem. Össze se tudom számolni, hány reptéren, irányítótoronyban szerveztem meg a hűtést. Még a szaúdi főhercegnél is én tettem elviselhetővé a levegőt. Kivitt a sivatagba, mondta, hogy ott szeretne kényelemesen eltölteni az idejét, mire mondtam, mivel nincs áram, nem lesz könnyű. Szabad kezet adott, és odavitette az áramot a sivatagba. Hamarosan nyugdíjas leszek, de az amerikai vállalatom azt szeretné, ha még maradnék a cég kötelékében. Részben maradni is fogok - ellenőrzöm majd, hogy működik a rendszer -, de van még két célom: szeretnék megtanulni spanyolul és zongorázni is, csak valahogy időt kell rá szakítanom.”

Szente szinte számolta vissza a napokat, hogy jöhessen a római olimpiai megemlékezésre. 2006-ban megtudta, hogy az idős bajnokok ötven év után ellátogattak Melbourne-be, alig várta, hogy ő is jöhessen.

„Életben akartam maradni, szerettem volna emlékezni, találkozni a régi társakkal. Minden út Rómába vezet. Itt lettem érmes, nekem ez a város a világ közepe, tudatosan készültem 1960 előtt, tanultam a nyelvet, a csapatnak én fordítottam. Még arra is emlékeztem, hol laktam az olimpiai faluban. Kitörölhetetlen tehát az emlék, és az, hogy a magyarok ennyire ápolják a hagyományokat, hátborzongató és nagyon megható. Csak köszönni tudom a szervezőknek.”