Pézsa Tibor 75 éves

Hétfőn 75 éves Pézsa Tibor, a tokiói olimpia egyéni kardvívóbajnoka. Az Esztergomból indult vívó 1957-től másfél évtizeden át a Bp. Honvédban töltötte pályafutása legsikeresebb időszakát. A csaknem két méter magas, laza mozgású kardozó finom pengevezetéssel 1964-ben, Tokióban sikerrel őrizte meg a magyar kard világelsőségét, megnyerve az egyéni versenyt. 1968-ban Mexikóban egyéniben és csapatban, valamint 1972-ben, Münchenben csapatban bronzérmet vehetett át. Világbajnokságokon kilenc érmet - közte két aranyat - nyert. Visszavonulása után, 1973-tól edzősködött, majd a kardvívás szakágvezetője volt. Később Németországban, aztán a Bp. Honvédban tevékenykedett, de Szaúd-Arábiában is oktatott.

Éppen idén negyven éve annak, hogy Pézsa Tibor Ankarában egyéni világbajnoki címet nyert: „Kellemes és kellemetlen emlékek is előjönnek, összességében azonban óriási élmény volt világbajnokságot nyerni. A világbajnoki aranyamat többre értékelem az olimpiai aranynál - kezdte a vb-cím körülményeinek felidézését. - Nagy szó volt, hogy hat évvel a tokiói ötkarikás siker után világbajnok lettem, ráadásul úgy, hogy a 69-es vb-t kihagytam, és 70-ben gyakorlatilag újrakezdtem a vívást. Akkor az oroszok, vagyis a szovjetek nagyon erősek voltak, a negyedik-ötödik emberük is jobb volt más nemzetek élversenyzőinél. A hatos döntőbe, mert akkor hatan vívtuk a finálét, hárman bejutottak. A három orosz mellett volt egy olasz, meg Marót Peti és én. Sosem felejtem el, hogy botrányos volt a finálé, tíz perc kényszerszünetet is el kellett rendelni, mert a közönség aprópénzekkel dobálta tele a pástot. A törökök ugyanis úgy fejezik ki nemtetszésüket, hogy aprópénzt hajigálnak, és a zsűri ténykedése nagyon nem tetszett nekik. A rendőrségnek kellett rendet tennie, a pástról meg csak úgy söpörték a pénzeket, melyek akkorák voltak, mint a mai fém kétszázasunk” - mesélte, hozzátéve, hogy aki akkoriban tudott vívni, mindig az élmezőnyben végzett, nem volt akkora hullámzás, mint ma.

„A BSE-ben öt éve megalapítottam a Pézsa Tibor Vívóakadémiát, ez mindennapos elfoglaltságot ad nekem. Nyolc edzővel dolgozom, járjuk az iskolákat, keressük a tehetségeket, az utánpótlást. Délelőttönként én is aktívan kiveszem a részem az edzésből, hét órára lemegyek a terembe, kardot fogok, iskolát adok, megmutatom a gyerekeknek, mit hogy kell csinálni. Délután pedig a fiatal mestergarnitúrának próbálom átadni, megtanítani azt, amit nem tudnak. A vívás egyik alapja ugyanis a jó mester. Régen Borsodi László őrnagy, katonai vívómester megalkotta a magyar kardvívó-oktató módszertant, és a tehetséges versenyzők mellett ez is kellett a kardsikerekhez. Egykor fantasztikus edzők, igazi mesterek egész generációja nevelkedett fel a leírtakon: Somos Béla, Szücs János, Hatz József, Vass Laci bácsi, hogy csak néhányat említsek. Nekik még meghatározó szakmai hatalmuk volt. Ma meg olimpiai műhelyekről beszélünk, és közben megöljük az egyesületeket. A válogatott élére kinevezünk valakit, az meg az egyesületi munkába, az edzésekbe is bele akar szólni... Szóval délután az edzőket oktatom, és figyelem, hogyan adják át a gyerekeknek az adott leckét. Bízom benne, meglesz az eredménye a munkánknak.”