A halál és a szánkó

A mai sport felgyorsulásának kegyetlen hatása, amikor olyan helyzetbe kerülnek sportolók, hogy pár órájuk vagy napjuk van egy fájdalmas esemény, legrosszabb esetben haláleset feldolgozására. Ezzel a helyzettel a civilek is szembenéznek sokszor, a híradó minden este halálesetekről számol be, mi mégis elindulunk másnap ugyanazon az úton ugyanazon körülmények között (hó, jég, hófúvás) a munkába.

Miért nem félünk?

Először is minden emberben működnek úgynevezett elhárító mechanizmusok, amik abban segítenek, hogy könnyebben feldolgozzunk és megértsünk számunkra nehéz helyzeteket.

A legegyszerűbb elhárító mechanizmus, amit minden ember használ, a racionalizálás, a helyzet értelmezése. A halálos baleseteknél ez az értelmezés a “mások hibáztatása”: meghalt, mert biztosan rosszul vezetett, éppen nem figyelt oda, túl gyorsan ment. De én jól vezetek, ez a baleset velem nem történhet meg.

Ez az első és alapvető mechanizmus, aminek a segítségével a téli olimpia szánkósai is próbálták megmagyarázni, átvészelni a kialakult helyzetet.

Ezt látjuk a legtöbb cikkben is: a grúz sportoló már előre félt, biztosan nem figyelt, nem tudta úgy irányítani a szánkót, szóval sokan az áldozatot hibáztatják.

Ez egy olyan énvédő mechanizmus, aminek segítségével valószínűleg a szánkósok is meg tudják magukat nyugtatni. Kezükbe veszik a kontrollt és azt mondják, ők ilyet nem fognak hibázni. Ha a kanyart vagy a jeget hibáztatnák valószínűleg soha többé nem csúsznának le azon a pályán.

Vancouverben sok szerepe lehet a sportpszichológusnak vagy edzőnek vagy hozzátartozónak abban, ha kibeszélteti a sportolót a halálesettel kapcsolatban.

Át kell beszélni a balesetet. Mi történt? Miért történhetett? Mit érez a sportoló? Vele miért nem fog ez megtörténni? Nagyon erős és hatékony technika, ha a halálesetet okozta traumát a beszélgetés után megpróbálja a sportpszichológus lezárni valamilyen rituáléval. Ez a rituálé egy olyan cselekedet legyen, ami a sportoló halállal kapcsolatos személyes élménye, ahogyan ő zárja le a halált, valaki elvesztését az életében. Ez lehet egy ima a halottért, egy ének, vers vagy monológ vagy akár egy mozdulat (a rituálé milyensége a sportoló vallásától és halállal kapcsolatos gondolataitól függ, de még egy ateistának is vannak gondolatai a halálról).

Fontos, hogy tegyen valami szimbólikus dolgot, amivel a következő versenyekig képes lezárni és elengedni az eseményt. Ez a rövid távú feldolgozás a versenyig tart és biztos, hogy a verseny után a sportolóval még több hétig kell dolgozni és végig kell kísérni a gyászfolyamatot.

Sok vicc alapja az a pszichológus felé intézett kérdés, hogy „Akarsz róla beszélni?“ Mégis ajánlatos, hogy a traumáról minél hamarabb beszélni kell egy bizalmassal, az segíthet a legtöbbet.

(a cikket Tóvári Zsuzsa sportpszichológus írta)