Már az ellenfelek is azt remélték, ő nyer

Az olimpiáról azt szokták tartani, más, mint a többi világverseny, itt egészen kivételes dolog győzni: sokan hiába tartoztak sportáguk legjobbjai közé, nem jutott ki nekik ez a dicsőség. Három olyan világklasszis téli sportolót mutatunk be, akik a csúcsra értek, de hosszú várakozás után, már reményeiket vesztve tudtak karrierjük utolsó momentumaként olimpiát nyerni. Így történt ez keddre virradóra a kínai Sen Hszüe, Csao Hung-po műkorcsolya párossal is, akik 46 év után szakították meg az orosz párosok uralmát a műkorcsolyában.

Az 50-es, 60-as évek legjobb bobosa, az olasz Eugenio Monti eredetileg kiváló alpesi síző volt, de 23 évesen mindkét térdszalagja elszakadt, ezzel véget ért karrierje. Két évvel később, 1953-ban barátaival brahiból elindult egy bobversenyen, és mivel egyikük sem ült még ilyen járműben, véletlenül neki jutott a kormányos szerepe. Nyertek, a sportnál maradt és az 56-os olimpián, szülővárosában Cortina D'Ampezzóban már esélyes volt. A kettessel és a négyessel is csak ezüstig jutott. Ő értékelt így, mert az egész mezőnynél jobban ismerte a pályát, mégis hibázott.

Négy évvel később esélye sem volt, mert a Squaw Valley-i szervezők úgy döntöttek, hogy nyolc résztvevő ország kedvéért nem építik fel a méregdrága bobpályát. Monti közben nyerte az aranyakat, 57 és 61 között megszakítás nélkül győzött a vébén a kettesek között (kétszer megnyerte a négyest is). Második olimpiáján már harmincöt évesen indult és az innsbrucki játékok meg is hozták számára a hírnevet. Azonban nem győzelmeivel, hanem sportszerűségével alkotott maradandót: a kettesek és a négyesek versenyében is kisegítette bajba jutott ellenfeleit, az őt egyaránt legyőző briteket és kanadaiakat. Előbbieknek a bob korcsolyájával akadt gondjuk, utóbbiaknál az egyik tengely törött el, Monti odaadta a szükséges alkatrészeket. Az arany két olyan országnak jutott, ahol akkor még bobpálya sem volt, Montinak pedig maradt a két bronzérem és a frissen alapított Coubertin-díj az önzetlenségéért.

Az elkeseredett bobos visszavonult, két évvel később azonban fékezője, Sergio Siorpaes egy új, gyorsabb bobot épített és visszacsábította Montit. 66-ban vébét nyertek, a következő világbajnokságon, a grenoble-i olimpia tesztversenyén azonban hatalmasat buktak és Siorpaes súlyosan megsérült. Monti a viszonylag tapasztalatlan Luciano de Paolisszal vágott neki a 68-as olimpiának, amely - tizenkét évvel első próbálkozása után - betetőzte karrierjét.

A kettesek között két futam után magabiztosan vezetett a Floth, Bader NSZK-s kettős előtt, a harmadik siklás után azonban már a németek voltak a jobbak egy tizeddel. Ismét elúszni látszott az arany, de Monti a negyedik sorozatban a leggyorsabb volt, és a németekkel századra azonos idővel 4:41,54-gyel végzett az élen. Holtverseny nem lehetett az élen és mivel az olaszoké volt a négy siklás során a legjobb idő, az övék lett az arany. Monti öt nappal később a négyesek között is győzött: itt a meleg miatt csak két futamot rendeztek, 9 századdal megelőzte az osztrákokat.

A 68-as olimpia volt Monti utolsó versenye. A következő évtizedekben vállalkozásával foglalkozott, illetve az olasz bobcsapat vezetője is volt. Tizenöt évig harcolt a Parkinson-kórral, végül 2003-ban öngyilkos lett, pisztollyal főbe lőtte magát.

A holland gyorskorcsolyázó Christine "Stien" Baas-Kaisernek nem kellett tizenkét évet várnia az aranyra, mert még Montinál is később kezdte a sportágát. Mindenki legyintett, amikor 24 évesen állt gyorskorcsolyázónak, de hamarosan meggyőzte a kétkedőket. Három évvel később, 1965-ben harmadik lett az összetett vébén, amit 67-ben és 68-ban meg is nyert.

A 68-as olimpián csalódásnak számított két bronzérme, majd zsinórban háromszor második volt az összetett vébén. Szapporóba csak tartalékként vitték ki, de az 500-on csak huszadik Trijnie Rep formáját látva lehetőséget adtak neki. 1500-on második lett, majd a nők között azóta is példátlanul nagy fölénnyel, hat és fél másodperces előnnyel nyerte meg a 3000 métert.

A verseny után a szintén holland és szintén 33 éves bronzérmessel, Atje Keulen Deelstrával együtt egy riporter faggatta, aki feltette nekik azt a kérdést, hogy nem tervezik-e a visszavonulást? "Mi a baj, talán nem vagyunk elég gyorsak?" - érkezett az epés visszakérdezés. Ennek ellenére Baas-Kaiser az olimpia után néhány héttel befejezte pályafutását.

A szintén gyorskorcsolyázó Daniel Jansen pályafutásából 1994-re már annyira hiányzott az aranyérem, hogy kis túlzással egész Norvégia és a teljes olimpiai mezőny neki szurkolt  Lillehammerben. Érthetően, mert a téli olimpiák talán legmeghatóbb története Jansené. Az amerikai sportága egyik valaha volt legjobb sprintere, 46 Világkupa-versenyt nyert meg, hétszer győzött az összetett VK-ban, két sprint-vb-t nyert és nyolcszor futott világcsúcsot. De utolsó, negyedik olimpiai versenyéig dobogóra sem tudott állni a játékokon.

Amikor 1984-ben, 18 évesen negyedik lett 500-on, még nem tartozott az esélyesek közé, 88-ban már sprintvilágbajnokként érkezett Calgaryba. Azonban az 500 méter hajnalán telefont kapott: nővére, a leukémiában szenvedő Jane haldoklik, biztosan nem fogja megérni a nap végét. Jansen beszélt testvérével, aki már nem tudott válaszolni. "Nem emlékszem, hogy pontosan mit mondtam neki, de abban biztos vagyok, hogy megígértem neki, hogy meg fogom nyerni a versenyt. Pedig magam sem hittem benne" - írta később önéletrajzi könyvében.

Jane délelőtt tizenegykor meghalt, Dan pedig délután rajthoz állt. Jól startolt, majd az első kanyarban elbukott és elszállt. Később sem tudta megmagyarázni, pontosan mi történt abban a pillanatban. Négy nappal később következett az 1000 méter, amelyen ha toronymagas esélyes nem is volt, de számolni kellett vele. A táv háromnegyedénél még vezetett, majd ismét bukott. Két rajt, nulla célba érkezés.

1992-ben, Albertville-ben megint nagy esélyes volt a rövidebb számokon, a megnyitó előtt néhány nappal futotta élete első világrekordját, ötszázon. Ezúttal egyszer sem bukott, csupán teljesen esélytelen volt: 500-on negyedikként ért be, 1000-en pedig 26. lett. Magyarázat ezúttal sem volt. "Nem tudtam izomból lenyomni a versenyt, ahogyan akkor szoktam, amikor nyerek. Ehelyett csak tisztességesen végigmentem. Talán csak arról volt szó, hogy arra volt szükségem, hogy bukás nélkül végigmenjek egy olimpiai versenyen" - írta később.

A befejezésre is gondolt, de aztán arra jutott, dicstelen lenne egy 26. hellyel lezárni pályafutását. Ráadásul a következő olimpia két év múlva következett Lillehammerben. Jansen szinte mindent megnyert ebben az időben, a játékok előtt néhány héttel pedig elsőként volt gyorsabb 36 másodpercnél 500-on.

Ezzel a számmal kezdett, száguldott, egészen az utolsó kanyarig, amikor hajszálnyira kibillent, a keze leért és ezzel elszálltak esélyei. Nyolcadik lett. Azt mondta edzőjének, kész, befejezte, már semmi sem érdekli. Négy nap volt az ezer méterig és a 72-ben ugyanezen a távon olimpiai bajnok Peter Müller felrázta. Pedig tartott az ezer métertől, sportpszichológusa évek óta próbálta elérni, hogy leküzdje ellenérzéseit. Jansennek ekkor már annyira szorított mindenki, hogy ellenfelei az öltözőben azt mondták, remélik, ő nyer.

Hihetetlen tempót diktált, majd az utolsó kanyarban ismét úgy tűnt, megcsúszott, de nem zökkent ki a ritmusból. 1:12,43 perccel ért célba, új világcsúcsot állított fel. Tombolt a hamari korcsolyacsarnok, és hiába volt hátra a rekordjától épp megfosztott kanadai Kevin Scott, Jansent már nem tudta senki megelőzni. Az amerikai két megható gesztussal végleg belopta magát a norvégok és az egész világ szívébe: az éremátadáskor a himnusz végén az égre nézett és tisztelgett, nővére, Jane emlékének. Aztán futott egy tiszteletkört - karján kilenchónapos kislányával, Jane-nel.