Legyőztük a világot

Kedves olvasóink, annak bevallásával kell kezdnünk, hogy igen amateur-ök vagyunk, de ez mégis hatalmas boldogságot fog okozni a téli olympiádon a Monarchiáért hurrázóknak. A sok éjszakázás miatt lankadt a figyelmünk, így csak most, amikor a kéthetes megfeszített munka bevégeztén az erősen besörözött szedőmester nekidőlt szeretett Lonotype-jának, és felborítá azt, került elő egy korrektúra, amit nem vezettünk át a pódiumosainkat felsoroló lajtstromban. Hibásan jelent meg tehát mindezidáig, mégpedig lefelé csalva, kettővel is.

Nem győzünk eleget elnézésükért esedezni, figyelmünket megkettőztük, hogy most már hiba ne legyen zárócikkünkben, a lefokozott szedőmester pedig két hónapig rikkancsként dolgozik majd, ha kijózanódva munkaképes állapotba kerül, nagy örmünkben ugyanis még belétöltöttünk egy flaska szatmári szilvát. Mert azért egy ilyen hiba mégis boldogságos hiba.

A korrigált kalkuláczió alapján arról a szenzációról adhatunk tájkoztatást, hogy nem a vonatrablásokról elhiresült és indiánjait sokáig megregulázni képtelen Ámerika, hanem bizony szeretett Monarchiánk végzett az első helyen a medalliongyűjtésben.

A végleges lista a következő:

Éremtáblázat

		Arany	Ezüst	Bronz	Összesen
1	Monarchia	8	14	16	38
2	USA	9	15	13	37
3	Németország	10	13	7	30
4	Kanada	14	7	5	26
5	Norvégország	9	8	6	23

Ámerika nagyon nemes ellenfél volt, a 37 érem is igen tekintélyes szám, ha a Monarchia nincsen, ez lenne az abszolút rekord a téli olympiádok eddigi történetében. Így viszont a miénk a dicsőség.

A világ nem tud magához térni a csudálkozástól a Monarchia újabb sikerén. Mert ugyan négy éve is a mi diadalunkat hozta a téli olympiád (12 arany, 12 ezüst és 8 harmadik hely), de akkor lényegében hazai pályán, Turinban viaskodtak athlétáink. Most viszont a távoli Venkúverben, ami olyanannyira messze van, hogy még a rómaik sem hódították meg. És ahogyan az a számokból is kiragyog, lényegében hazai pályát jelentett nemcsak a kanadaiaknak, hanem az ámerikánusoknak is. És mégis diadalra vitték sportolóink a Monarchia zászlaját.

A mégsem különködőbb osztrákok

Nem szabad elhallgatnunk azt sem, hogy négy arannyal kevesebbet szereztünk, mint az előző olympiádon. Kik nem hozták magukat? Egyértelműen az osztrákokra kell böknünk. Kilenc arany Turinban, mindösszesen négy most, abból csak egyetlen a havas lejtőkön, Fischbacher Andrea kisasszonynak köszönhetően.

Egészen a megszokott renden kívüli, hogy osztrák férfi leskíző nem szerez még medalliont sem. Sziklaszilárd bizodalommal voltunk irántuk, aztán kiderült, hogy nemhogy sziklák ők, amikre építeni lehet, legfeljebb hitvány kavicsok, az ellenfelek hamar letörték az eszeveszettségig nagyralátó osztrák aspirációkat.

A bécsi udvar szövevényes erőtényezőkről magyaráz, melyek milliónyi szálon sosem szünnek meg munkálni a fölszinen és az alatt. De hol van ilyenkor a sportdiplomácziánk, ami helyrebillenthetné az ellenfél ármánykodásait? Ráadásul igen kevés esetben lenne emlegethető a hazabíráskodás netovábbja a Monarchia sportolóival szemben. Az osztrák szellem mindig is különködőbb volt, nem kevés kárörvendés fogadta hát kudarcaikat a birodalom Bécstől távolabb eső részein, azon kívül pedig méginkább.

Egyelőre kutatjuk a betlijük okát. Volt olyan athléta, aki arra hivatkozott, hogy Venkúverben még a hó is más, jeges, buckás, nem olyan, mint az európai. Tényleg, hát miért nem lehetett odavinni havat? Van nekünk, miért fösvénykedünk?

De védekeznek azzal is, hogy nem volt megfelelő a felszolgált menü. A sült húsokon és zsíros leveseken mögedződött gyomornak különösek valóban a kanadai népek ételei, példának okáért a mögmagyarázhatatlanul német nevű hamburger. Mindazonáltal tudósítónkat sokkalta inkább meghökkenté az a furcsa színű, habzó ital, a mi a színében leginkább is a mi ízletes barna sereinket fölidéző, ám de ízében különösmód édeskés, kólának nevezett itóka, a melytől az embernek minduntalan olyan érzülete támadott, minthogyha a fogsorát széjjelmarni próbálná. Fölötte nagy előnye valá ugyanakkor, hogy a hamburgerételben mögbúvó zsíros hús és hagyma mögemésztését nagy böfögések kiváltásával segíté.

Van ám egy másik szál is, amit kravátliba súgva adnak tovább a jólértesültek. Kezdjük azzal, hogy az osztrákok partraszállásuk után közvetlenül a tréningeken kiváló formát mutattak, Walchoffer Mihály például simán nyerte a lesiklás bemelegítőjét, hogy aztán napokkal később hiába volt veres a képe az erőltetéstől, csak tizedik lett. Erős tehát a gyanú, hogy igazak a szóbeszédek, miszerint a venkúveri éjszakában kell keresni a fejreállás okát. Hírlik, hogy a skielők autómobilon rendszeresen berándultak a városba, annélkül, hogy erről szóltak volna a csapatvezetésnek. Mondják azt is, hogy ezen alkalmakkor kurizáltak a helyi dámáknak.

Tálentomban nem volt hiány, ambícióban és szorgalomban annál inkább, ehhez párosult sok hányavetiség és svihákság. A Turinban duplázó Raich Benjámin is szakasztott olyan volt, amilyen különben sohasem szokott lenni, kétszeres czímvédőként még a pódiumra sem fért fel. De pletykálják azt is, hogy több sportoló a gyakorlatozásnál többet foglalkozott naplójának napi publikálásával, mintha bárkit is érdekelnének a legszemélyesebb részletei életének.

Itt megint kedves olvasóink elnézését kell kérnünk. Az egybegyűjtött cikkeinket végigolvasva feltűnő, hogy a sportvezetéssel igen jó, mármár túlságosan szívélyes viszonyt ápoló riporterünk a hivatalos elvárásokat kritikátlanul átvéve lényegében egyetlen egy olyan esetben sem találta el, hogy aranyat nyerünk, amikor azt tudósítása végén a sporthatalmaskodók tutija alapján megjósolta. Volt a listában Walchofer Mihály, Schlierenzauer Gergely, Raich Benjámin és Bauer Lukács is, mind, mind csalódást okoztak. Még leginkább a tejfelesszájú Schilenzauer érdemel felmentést, ő szóló ugrásban két bronzérmet is nyert, mannschaftban pedig aranyat diadalkodtak össze.

A szláv dámák

De érdemes lenne egy vonással keresztülhúzni a teleírt papírost, és új lapot húzni elő, mert vannak olyanok, akik méltók minden magasztalásra. A csehek karakteres arcú Sablik Martinája egyszerűen egy genie, a Felvidéken két éve új hazát találó, a közvélemény számára eddig csak nagyon fogyatékosan ismert Kuzmina Anasztázia is genius és a polák Kowalczyk Jusztina tüneményszerű tehetsége is megbirkózott a norvég csodakskifutóval. A babér a nőket illeti.

Az olympiád folyományaként megszűnni látszik az eddigi vízfej a téli sportokban, ugyanannyi aranyérmet szereztek szlávjaink, mint osztrákjaink. Sikerük pedig olyan összeforrasztó processzus volt, amely a monarchia népeit érzésben is teljesen eggyé kovácsolta.

A Monarchia sportolóinak immár sorozatos sikere előbb utóbb kell, hogy revonucionálja az olympiádok házigazdáinak kiválasztási metódusát. Itt a helye a játékoknak birodalmunkban.

Adná magát Budapest, de a városvezetés képtelen felnőni a feladathoz. Ideje lenne már orvosolni az olyan problémákat, amit a Tribün már 1912 óta szajkóz:

Budapest környéke igen gazdag lankás hegyekben, igazán nem kerülne nagy fáradtságba egy kitűnő, legalább ötszáz méter hosszú ródliutat csinálni és ezt kellőképpen felszerelni. Volt erre már kisérlet. A MAC csinált ródlipályát, illetőleg a Svábhegyi-út egy részét erre a célra kapta meg a fővárostól, de ez inkább paródia, mint ródli és több benne a kellemetlenség, mint a sport. Alig másfél méter széles út, a szegélye sok kis kő, a ródlizó mögött csúszik mindig az aggodalom is, hogy valami szerencsétlenség történik.

Elővettünk hát egy térképét, körzőztünk, vonalzóztunk, és kisült, hogy a Vértes lehetne a központi helyszín, ami majdhogynem ugyanolyan távolságra esik Galíciától, mint a Dél-Tiroltól, de tökéletesen helyezkedik el Máramaros és Bregenz között is.

Itt tehát az idő, hogy elindítsuk a Téli Olymipádot a Vértesnek (TOV) mozgalmat, hogy a mostaninál is feledhetetlenebb két hetet szerezzenek sportolóink a Monarchia népeinek.

Tempó, Monarchia, tempó, TOV!