Csoda, ha öt-hat aranyunk lesz Londonban

2009. áprilisában, amikor már a Magyar Olimpiai Bizottság (MOB) első alelnöke volt, arról kérdeztem, van-e még feljebb. Azt válaszolta: „akkor kell átmenni a hídon, ha odaérek.” Odaért, de hogyan?

Konkrét megkeresés nem volt, hogy vállaljam el a MOB-elnökséget, de sok emberrel beszélgettem, rengeteg bíztatást kaptam. A gondolatot egyébként az elején rendre elhessegettem, mert a polgármesterségre szerettem volna koncentrálni. Sokszor mondtam, Győr a szívem csücske, de végül a felkérések felerősödtek, elgyengültem, mert akikkel beszélgettem - közéjük tartozik például a baloldali Baráth Etele is -, őszintén kértek, a sport pedig az élet másik területe, amiért szívvel-lélekkel lelkesedem.

A korábbi elnök 21 évig vezette a testületet, Schmitt Pál mennyire segítette?

Nem ő volt az alfája és az omegája ennek az ügynek. A rá jellemző módon, megfelelően diplomatikus volt, amikor beszéltem vele. Inkább a már említett őszinteség vezérelt afelé, hogy pályázzak. Mivel egyhangúlag választottak meg, ezek a beszélgetések nemcsak látszatőszinték voltak.

Milyen Schmitt Pál öröksége?

Nem lehet párhuzamot vonni semmivel. Megtisztelő, ha a köztársasági elnök tanácsokat ad sportügyekben, de mások vagyunk, más a gondolkodásunk. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem fogadom meg, amit mond nekem. Ő fog például bemutatni a NOB elnökének, Jacques Rogge-nak is még ebben a hónapban.

Korábban a MOB-ot azért támadták, mert politikus vezeti. Önnél most hogy néz ki a sorrend? 2009-ben olimpiai bajnok polgármesternek tartotta magát, most parlamenti képviselő is.

Olimpiai bajnok vagyok, ez a legfontosabb, minden a szöuli aranyéremre vezethető vissza. Olimpiai bajnok polgármester vagyok, aki eddig is sokat dolgozott a sportért. A MOB elnökséget társadalmi munkában, de nagy lelkesedéssel csinálom, hiszen rengeteget köszönhetek a sportnak. Ezt a hármat kölcsönösen és együttesen hatja át, hogy képviselő is vagyok, tehát a politikusi énem a negyedik. Talán ez kellőképpen érzékelteti, hogy nem politikusként irányítom a szervezetet. És még inkább alátámasztja, hogy a sport nem politikai kérdés, hanem lényegi kérdés. Korábban sem azzal tűntem ki, hogy politikus vagyok, hanem azzal, hogy ügyeket szolgálok. A politika a lobbizásnál jön jól. A magyar sport egy nagyon fontos ügy, nagyon sok figyelmet érdemel, elég sokat vagyok itt bent a székházban, nemcsak betévedek, ha ráérek. Ha nem tudnám maximálisan segíteni, nem is vállaltam volna el az elnökséget. Hétfő délelőtt például megszületett a konszenzus, hogy a többi sportot irányító köztestületnek milyen szerepe lesz a jövőben, az egycsatornás, átlátható rendszerben, és még csak különösebb viták sem voltak, nemhogy széthúzás.

Ha államtitkárnak kérték volna fel, vállalja?

Nem. Határozottan nem. Lehetőségként sem merült fel. Akkor fel kellett volna adnom Győr irányítását, azt pedig nem tehettem. Egyéni sportoló vagyok, és a csapatszellem csak addig tart nálam, amíg nem kell döntéseket hozni. Azt mondják, könnyű nekem tanácsokat adni, mert mindenkit meghallgatok, de amikor döntenem kell, akkor már csak magamra számítok, hiszen a felelősség is az enyém.

Mi a hazai sport legfontosabb feladata jelenleg?

Az olimpiai sikerességnél rövid távon semmi sem lehet fontosabb. Ezért gyorsan kell hoznunk egy olyan elnökségi döntést, amelyikben állást foglalunk, hogy minden erőnkkel támogassuk azt a 20-25 főt, akiktől Londonban sikereket várhatunk. Ők nem szenvedhetnek hiányt. És most nemcsak a versenyzőkről, hanem azok edzőjéről, de akár még orvosáról is beszélek. Értük, a meglévő műhelyekért kell mindent megtennünk.

Lehet tudni, kik lehetnek a döntés haszonélvezői?

Egyelőre még nem, de aki kicsit is a sportban él, pontosan látja, körülbelül tíz igazi favoritunk lehet Londonban.

A tízből kik nyerhetnek?

Ha hárman lesznek, vagyis annyian, mint Pekingben, elégedett leszek. Ha négyen, már boldog. Ha öten vagy hatan, az már a csoda kategóriája. Mindenesetre szeretnék boldog lenni, hiszen akkor a magyar emberek is többször örülhetnek.

Biztos, hogy csoda, ha öt aranyunk lesz?

Igen, de a csodákban hinnünk kell. Csak nem szabad, hogy elfeledtesse a bajokat, és mindent ellepjen a lila köd. A magyar sport Athénban és Sydneyben is már erő felett teljesített, de sokkal több van benne annál, mint amit az utóbbi években láthattunk.

Milyen azzal szembesülni, hogy amikor aktívan versenyzett, akkor arról szóltak az elvárások, hogy tíz arany is lehet egy olimpián.

Azért dolgozunk, hogy újra eljussunk oda. De itthon nem indultak programok – franciáknál, angoloknál igen, látszik az eredménye, és most még Kínáról, Japánról nem is beszéltem -, nem kapta meg a sport a megfelelő támogatást az elmúlt tíz évben, tehát a visszaesés törvényszerű. Mindenki hibás emiatt.

Az állam azért nem épített létesítményeket, mert nem látta, hogy jó helyen lenne a pénze, így pedig inkább visszakozott. A mostani kormány nemcsak verbálisan erős a sportban, azt is látja, mit kell tennie. Szörnyű persze azt átélni, hogy lemaradtunk, de hát ki gondolhatott húsz éve arra, hogy idáig jutunk, míg időközben, a világ más pontjain nagyon komolyan veszik a sportot és elmennek mellettünk. Nekünk is komolyan kell vennünk, mert az emberek mindig büszkék az olimpiai bajnokokra. A sport összetartó ereje pedig mindennél erősebb.

Egyik esélyesünknek, a lólengés világbajnokának, Berki Krisztiánnak meglesz hamarosan az új lova. Kipróbálja?

Nem. 23 évvel ezelőtt még megtettem volna, mert ura voltam a testemnek. Most már talán nem is tudnék mit kezdeni a gravitációval, a gyakorlatokat ezért meghagyom a fiataloknak, én a szakmai munkát szeretném segíteni.