Kézilabdáznak az idegeinkkel

2011.01.20. 18:56 Módosítva: 2011.01.20. 19:15

Minden magyar csapatjáték-válogatottat máshogy néz az ember. Vagy legalábbis azt a négyet, amit kisebb-nagyobb tömegek néznek. Mert sajnos számtalan olyan, egyébként remek játék van, amelynek magyar válogatottja még itthon is nagyon keveseket érdekel. Ki néz itt rögbit? Gyephokit? Vagy akár röplabdát és kosárlabdát? Sajnos nagyon kevesen. A négy népszerűbb nézésének viszont már kialakult rituáléja van.

A magyar jégkorong-válogatott meccsei közben feszültnek, ám jóindulatúnak illik lenni. “Szép volt”, “idén meglesz a feljutás”, “ezeknél ötezerszer több jégpálya és tízezerszer több igazolt játékos van”, “na mindegy, majd jövőre visszajutunk”, ilyeneket kell ismételgetni. Vízilabdameccs közben a felsőbbrendűség érzését kell kombinálni az atyai korholással. “Ti vagytok a jobbak, ne szórakozzatok már”, “most gyorsan dobjatok három gólt”  végül pedig “na jól van, ezt most elnézzük, de aztán az olimpiát tessék megint megnyerni”, ezeket szokás mondogatni a tévé képernyőjének. Focimeccsek esetében meg ugye ott van a gúnyos kacaj, a siránkozás a dicső múlton és néha még az őszinte, szívből jövő kacagás is a saját szerencsétlenségünkön. Pedig mi olyat úgy egyébként nem nagyon szoktunk.

A kézilabdával azonban egészen más a helyzet. És teljesen mindegy, hogy férfi vagy női válogatottunk játszik, esetleg valamelyik magyar klubcsapat küzd egy nemzetközi kupában. A tévé előtt rettegve mindig ugyanazt ismételgeti mindenki, egyre hangosabban üvöltve, egyre elkeseredettebben: BAZMEG NEM HISZEM EL HOGY INNÉT KI LEHET KAPNI AZ ÚR ISTENIT MÁR, SOHA, SOHA A BÜDÖS ÉLETBEN NEM NÉZEK MEG TÖBBÉ EGYETLEN ROHADT KÉZILABDAMECCSET SEM, GÖRBICZ, MIATTAD HALOK MEG TÍZ ÉVVEL FIATALABBAN!!!

Magyar kézilabda-válogatott esetében nincs olyan, hogy megnyert meccs, aminek utolsó húsz percét hátradőlve lehet végigélvezni. Szépen bizonyította ezt a keddi, japánok elleni találkozó a mostani világbajnokságon, amelyet úgy sikerült izgalmassá tenni, hogy volt 21-10 is az állás a javunkra. Józan ésszel senki nem gondolhatott arra, hogy ezt a meccset el lehet veszíteni, de amikor négy perccel a vége előtt már csak három gól volt a japánok hátránya, nyilván mindenki elkezdte a tévé előtt cifrázni a fenti elkeseredett segélykiáltást.

A magyar csapatok kézilabda-teljesítménye három okból tudja ennyire kikészíteni szerencsétlen sokat szenvedett magyar drukkereket. Először is pont azért, mert már sokat szenvedtek. Az utóbbi 15 év tele volt elveszíthetetlennek tűnő és az utolsó másodpercekben elvesztett meccsekkel, nőknél, férfiaknál egyaránt. Ott volt a franciák hétméterese 2003-ban, az oroszok gólja 2007-ben, és persze a mindent überelő élmény, az összeomlás a dánok ellen 2000-ben. Aki ezeket látta, élete végéig képtelen lesz nyugodtan üldögélve megnézni magyar csapat meccsét.

Nem csak magyar átokról van azonban szó, kézilabdát nézni azért is idegtépő, mert ez egy ilyen sport. Nagyon gyorsan lehet nagyon nagy előnyöket eladni, ugyanakkor pedig ha egy csapat lendületbe jön és elkapja a ritmust, percek alatt képes legázolni az ellenfelet. Ráadásul itt, szemben például a focival, nem lehet eldugni a labdát, ezzel teljesen megfosztva az ellenfelet a gólszerzésnek még az esélyétől is. Tetszőleges meccsen az ellenfél nagyjából ugyanannyit lesz ott a mi kapunk közelében, mint mi az övéknél, ezért folyamatosan lehet rettegni attól, hogy valakinek elsül a keze, és a legváratlanabb pillanatban gólt kapunk.

A harmadik, legfontosabb oka a magyar kézilabda idegtépő jellegének azonban egyszerűen a tény, hogy milyen jók vagyunk ebben. Ez az egyetlen, a világon tényleg sokfelé űzött labdajáték amiben rendszeresen a legjobbakkal játszhatunk – klub- és válogatottszinten egyaránt. A focival ne is vicceljünk. Vízilabdában jók vagyunk, ám ott elég lenne már balkáni kupákat szervezni, pont ugyanaz lenne a mezőny, mint az olimpia elődöntőjében. A hoki meg egyfelől szintén nem globális sport, másrészt meg ott azért van 12-15 csapat, ami ellen nekünk sajnos esélyünk sincs.

Kézilabdában viszont rendszeresen a legjobbakkal játszunk, nők és férfiak egyaránt. Klub- és válogatottszinten is csak három-öt csapat van, amely ellen legjobbjainknak tényleg nincs esélye. Időnként még ennyi sem. A kézi pedig mára tényleg globális sport lett, a nőknél az ázsiaiak, a férfiaknál a dél-amerikaiak és az észak-afrikaiak biztosítják, hogy már ne legyen ugyanez az Európa- és a világbajnokság. Egyszerűen azért szenvedünk, mert nagy a tét. Azért pedig megéri.