Leggyorsabb, legerősebb, legügyesebb, legokosabb

A világ legkülönbözőbb sportágai is hasonlítanak abban, hogy hatékony művelésükhöz négy dologra van szükség: erőre, gyorsaságra, ügyességre és észre. Ezek persze nem feltétlenül függetlenek egymástól, hiszen a gyorsaság többek közt az erő függvénye is, míg az ügyességről az ész is tehet, alapvetően mégis mindig ez a négy tényező a meghatározó. Az első három triviális, az ész nem annyira, hiszen sportágtól függően olyan dolgokról lehet szó, mint “önbizalom”, “győzni akarás”, “helyzetfelismerés”, esetleg ezek kombinációi, mindenesetre ez a legkevésbé fizikális tényező, inkább az, amelyik – még egy közhellyel – “fejben dől el”.

Hogy e négy alapkészségből melyikre van inkább szükség, az persze sportágfüggő. A különbségek azonban nem olyan nagyok, ahogy azt az ember elsőre gondolná. A súlyemelésre például a laikus simán rávágja, hogy ahhoz csak nyers erő kell, pedig ügyesség (technikai felkészültség) és ész (önbizalom, összpontosítás) nélkül esélye sincs a művelőjének. Az viszont biztos, hogy nagyon ritka az olyan sportoló, aki mind a négy készséggel bőségesen el van látva.

Ami pedig végképp ritka, hogy valaki mind a négyben a legjobb legyen a világon a saját sportágában. Aki egyszerre tud mindent, azt világklasszisnak szokás tartani, ám az a helyzet, hogy még a legnagyobbak sem képesek egy karrieren át mindenből a legjobbak lenni. Nagyon leegyszerűsítve a sportolók általában karrierjük legelején gyorsak és ügyesek, aztán később lesznek erősek majd pedig okosak – miközben persze a gyorsaság és az ügyesség megkopik.

Vannak azonban pillanatok, percek, esetleg komplett összecsapások, még ritkább esetben teljes versenyek vagy szezonok, amikor egy világklasszis sportoló egyszerre tud a szakmájában a legügyesebb, a legerősebb, a legeszesebb és a leggyorsabb lenni. Amikor ha egy falat raknak elé, hideg fejjel tud választani, hogy fejjel nekirohanva ledöntse, lendületből átugorja, vagy esetleg valami elképesztő trükkel átbújjon a téglák közötti résen. Választhat, mert mindegyikre képes. Nézzünk meg három ilyen pillanatot, amikor egy sportoló azt csinált, amit akart, mert mindenben ő volt a legjobb.

A ma már “eredeti”, illetve “kövér” jelzővel illetett Ronaldót azért kell megkülönböztetni Cristiano Ronaldótól, mert 23 éves korában egy sérülés ha tönkre nem is vágta a karrierjét, de gondoskodott arról, hogy tovább már ne fejlődhessen. Miután 1999 őszén az Interben lesérült, a 2002-es vébéig pedig csak perceket játszott, a Real Madridban és a Milanban már csak világklasszis csatár tudott lenni, nem az a mindent elsöprő természeti csoda, aki a kilencvenes években.

Ronaldo karrierjének csúcsa az 1996-97-es szezon volt, az egyetlen, amelyet a Barcelona mezében játszott. 37 bajnokin 34 gólt lőtt, 49 hivatalos meccsen pedig 47-et. Legszebb góljának sokan azt tartják, amit egy Maradonával kombinált tankként, saját térfeléről indulva rúgott a Compostelának. Pedig alig két héttel később, 1996 október 26-én még ennél is nagyobbat rúgott a Valenciának, mellesleg egy mesterhármas darabjaként.

A compostelai gólnál volt egy kis botladozás és szerencse, a Valencia ellen viszont Ronaldo ellentmondást nem tűrve letarolta az ellenfelet. A középkörnél megszerezte a labdát, a mellette-mögötte loholó két védővel nem is törődött, a másik kettőt, aki összezárni próbált előtte, egyszerre cselezte ki és taposta földbe. Ahogy magát szökteti köztük, azt ötvenszer is meg lehet nézni lassítva. Az ember arra már nem is figyel, hogy utána még egy sima gólt is rúgott, szépen elpasszolva a labdát a kétségbeesett Zubizarreta mellett.

Ronaldóhoz hasonlóan Muhammad Ali karrierje is derékba tört. Talán kevésbé látványosan, mint a brazilé, viszont még fájdalmasabban. Hiába vívta leghíresebb bunyóit Joe Frazier és George Foreman ellen azután, hogy 1970-ben visszatérhetett a ringbe, Ali – illetve leánykori nevén még Cassius Clay – akkor volt a legjobb, amikor még nem kényszerült három éves kényszerpihenőre vallási és politikai elvei miatt.

Ali nem volt hajlandó elmenni Vietnamba harcolni, a katonai behívó elutasítása pedig akkor még főbenjáró bűnnek számított Amerikában. Börtönbe ugyan nem került, viszont nem is bokszolhatott. Hiába adott végül neki igazat a történelem, hiába lett klasszikus néhány mondatából (“a Vietkong engem soha nem hívott niggernek”), hiába lett éppen ezért több, mint csak világklasszis sportoló, Ali döntése követkzményeként 25 és 28 éves kora közt nem sportolt, és így talán a legszebb éveiről maradt le a világ.

1966 november 14-én azonban még csak gyülekeztek a viharfelhők, Ali pedig pályafutása legnagyobb teljesítményét nyújtotta Cleveland Williams ellen. Az örök elégedetlenkedők szerint az előző évben egy haslövésbe majdnem belahaló Williams nem volt már a csúcson, ettől azonban még tény marad, hogy amit azon az estén Houstonban Ali a ringben bemutatott, azt nem csak a bokszrajongók értékelhetik, hanem gyakorlatilag bárki, aki szereti a szépet.

Ali két és fél meneten át táncolta körbe ellenfelét, a meccset úgy is simán lehet évezni, ha az ember nem is figyel az öklökre, és csak a lábak mozgását figyeli. Ali mikor akarta, megütötte Williamset, ha meg ahhoz volt kedve, közelebb engedte magához, és az utolsó másodpercben ugrott el vagy hajolt el az öklei elől. A nehézsúlyhoz képest Ali a finomabb felépítésű bokszolók közé tartozott, és sok olyan bunyója volt, amelyet nem nyers erővel, hanem gyorsaságával, ügyességével és zseniális taktikai érzékével nyert meg. Williamset viszont a második menetben háromszor is a padlóra küldte, majd a harmadikban még egyszer, mire a bíró lefújta az összecsapást.

Ali soha nem volt olyan elsöprő erejű, mint a fiatal Mike Tyson, akinek sokszor egy fél menet is elég volt az ellenfél lemészárlására, de hogy egyszerre ilyen gyors, erős, okos, ügyes és esztétikus talán soha senki nem tudott lenni semmilyen sportágban, az is elég valószínű. Ez a meccs után még kétszer bokszolt a kényszerpihenő előtt – egyszer majdnem ilyen jól –, utána viszont már csak hősies diadalokra, vérre és verejtékre futotta, nem pedig erre a könnyed világverésre.

Ronaldo és Muhammad Ali világklasszisok voltak, mégis az az ember érzése így utólag, hogy ha a csúcsformában lévő Jonah Lomu lendületből nekik rohan, még Ali is métereket repült volna magatehetetlenül. Lomura csak azért nem illik azt mondani, hogy minden idők legnagyobb rögbijátékosa volt, mert a konzervatív és puritán rögbirajongók nem szeretik, ha a talán legkomolyabb csapatmunkát igénylő labdajátékban ilyen mindent egyedül megoldó zseniket istenítenek. Ettől azonban még tény marad, hogy Lomunál jobb adottságokkal rendelkező sportoló nem csak rögbipályákon nem fordult meg nagyon, hanem máshol sem igazán.

A tongai származású, de új-zélandi válogatott Lomu 196 centi magasan 118 kilós versenysúllyal rendelkezett, és 10,8 másodperc alatt tudta lefutni a 100 métert. Neveztek már más sportolót is gyorsvonatnak meg faltörő kosnak, Lomunál jobban viszont nem érdemelte ezt meg senki. Amikor alig 20 évesen, az 1995-ös dél-afrikai világbajnokságon a világ először látta játszani, egész egyszerűen senki nem akarta elhinni, hogy ilyen szörny egyáltalán létezhet. Az angolok ellen négy célt is vitt, köztük azt a nagyon híreset, amelynek utolsó elemeként egyszerűen legázolta Mike Catt védőt. Mégsem ez az akciója került be ide, egyfelől mert ez a cél inkább csak a nyers erőről szólt, másfelől meg akárcsak Ronaldo Compostela elleni góljában, ebben is volt egy kis szerencsés botladozás

Lomu már a ‘95-ös vébén is krónikus vesebajával küzdött, amely egész karrierjét végigkísérte, és amelynek köszönhetően komplett szezonokat kellett kihagynia, végül pedig fájdalmasan fiatalon visszavonulnia. Négy évvel később, az 1999-es vébén azonban ismét nagyot alakított, és főszereplője volt a franciák elleni elődöntőnek, amelyet a sportág történetének egyik legnagyobb meccseként szokás számontartani.

Új-Zéland ugyan végül elveszítette azt a meccset, Lomu azonban két célt is elért, köztük egy még saját magához képest is lenyűgözőt. Két franciát villámgyorsan kicselezett, majd a rárontó további hat védő egyik felét rongybabaként lerázta magáról, a többi közt pedig meglátta azt a lukat, ahol bevetve magát át tudta rakni a labdát a célvonalon. Nyolc ellenfél nem volt elég megállítani, ami – ha valaki esetleg nem lenne tisztában a rögbi szabályaival – egy 15 fős csapatnak több mint a fele.

Saját kedvencei közül nyilván mindenki tud mondani ehhez a három teljesítményhez hasonlót. Az ilyeneket ugyanis lehetetlen elfelejteni – ezekért néz az ember sporteseményeket egy életen át.