Valószínűleg nem a múlt nyári, margitszigeti úszó Európa-bajnokság lesz az utolsó olyan magyarországi sportesemény, amelynek gondja van a számvitellel. A napokban lezárulhat a 2005-ös birkózó-vb részletes vizsgálata is – kiderül, jogos volt-e négymilliót kifizetni rajzfilmre -, de az 1998-as atlétikai Európa-bajnokság után is hosszú, évekig tartó pereskedés volt, kinek mennyi járt a szervezők közül.
„Egyelőre csak annyi örömteli, hogy nem lett rendőrségi ügy az úszásból, de a történet kétségtelenül túlmutat önmagán. Az állam a Kormányzati Ellenőrzési Hivatalon keresztül valószínűleg az utolsó pillanatban fogta meg 180 millió forintját, ami mindenképpen fontos, még ha Oszkó Péter korábbi pénzügyminiszter a költségvetésbe be sem tervezte az esemény póttámogatását, mondván a százmillió forint olyan kis tétel. Meghökkentő ez a szemlélet, hogy így lehet dobálózni százmilliókkal, amikor a költségvetés ilyen szorult helyzetben van” – mondta Dr. Váczi János sportközgazdász.
„Az elsődleges probléma az volt, hogy a szervezők rögtön túlárazták az Eb-t, ezt csak tetézte, hogy több esetben sem volt közbeszerzés. Etikailag pedig egyértelműen megkérdőjelezhető, hogy több mint harmincmillió folyt el jutalmakra. 34 millió forint irritálóan sok három ember munkavégzésére, annyiért talán még úgy sem lehet megdolgozni, hogy az egyhetes verseny szervezésére hónapokkal előbb fel kell készülni. Ezek a tények csak alátámasztják azt, hogy a magyarok rendezni kiválóan, többnyire kifogástalanul tudnak, az elszámolás azonban lényegesen nehezebben megy.”
Váczi hangsúlyozta, Magyarország képtelen olyan eseményt idehozni, ami megállna a saját lábán, és nem kellene mellé állami mankó, mégis törekedni kell a rendezésre, mert ilyenkor egyértelműen érzékelhető, hogy a sikerek után többen akarnak sportolni, mozogni a fiatalok. Néha annyian, hogy a létesítmények nem is tudják befogadni az érdeklődőket.
„A szövetségeknek is érthetően érdekük a rendezés, mert lényegében plusz állami támogatást kapnak, csak más címkével. Az eseményből származó bevételt azonban sokszor nem kell visszafizetni a finanszírozónak. Csak bízhatunk, valóban sportágfejlesztésre, utánpótlás nevelésre fordítják ezeket a pénzeket, nem pedig saját vagy baráti betéti társaságoknak utalnak, vagy pedig direktben jutalmakat fizetnek ki belőlük. Kíváncsi vagyok, ha születne egy olyan szabályozás, hogy a rendezési bevételeket szigorú elszámolással kötelezően vissza kellene juttatni az államnak, és majd az állam eldönti, mire fordítja – visszaadja-e a szövetségeknek, vagy sem -, akkor is olyan lelkesek lennének-e a szervezők, mint most.”
Magyar történet: egy multinacionális cégnél a mai napig emlegetik, a 2002-es debreceni torna világbajnokságon először akartak bedobni egy sportitalt a hazai piacon, de a versenyzőkhöz nem jutott el, a környékbeli büfékben ellenben lehetett kapni, mert valaki eladta.
Váczi szerint életképes lenne egy olyan cég, amely a magyarországi sporteseményeket szervezné, ezt az állam üzemeltetné, de valamennyi kifizetésről részletes nyilvántartást kell vezetni, akár már egy ajándéktoll árát is fel kell tüntetni.
„Az Egyesült Államokban így van, állami, önkormányzati tulajdonban lévő cégek végzik a promóciót, sok esetben egy ilyen cég készíti elő a rendezvényt, illetve már a pályázásnál is bevonják őket.”