Dagesztán Détárija

Nem olyan játékos vagyok, akinek az a célja, hogy kétmillió euró fölött keressen. Én spanyol vagy olasz csapatban játszanék szívesen, csak azért nem mennék el Törökországba, hogy ne legyenek anyagi gondjaim – Dzsudzsák Balázs, 2010 július.

Egy dologban igaza van most a legjobb magyar focistának és ügynökének: 2011-ben az orosz bajnokság lehet, hogy jobb a hollandnál. Ezt mutatja az UEFA rangsora, nem mellékesen pedig a józan paraszti ész is. Hollandiában évek óta nem stimmel valami a klubfocival, hiszen Twenték és Alkmaarok nyerhetnek bajnokságot. A régi nagyok otthon gyengélkednek, Európában meg pláne, a három nagy csapat mögötti középmezőny pedig soha nem volt erős.

Oroszországban közben a temérdek pénzből a fociba is jut, az eredmények pedig nyilvánvalóak. A Zenit és a CSZKA Moszkva mellett olyan, korábban teljesen ismeretlen csapatok is szép sikereket érnek el a nemzetközi kupákban, mint a Rubin Kazany. A végre őszi-tavaszi lebonyolításra átálló orosz bajnokságban kiegyenlítettek az erőviszonyok, és minden bizonnyal sok jó meccset is játszanak egymással az élcsapatok. Ezen meccsek azonban Oroszországon kívül az égvilágon senkit sem érdekelnek, és hiába a nagy remények és a készülődés a 2018-as világbajnokságra, a közeljövöben sem fognak.

Az Anzsi Mahacskala nem a Zenit, nem a CSZKA, de még csak nem is a kétszeres bajnok Rubin Kazany. Egy dagesztáni származású oligarcha új játékszere, akinek nyilván világverő álmai vannak. A kaukázusi politikai-gazdasági elit és maffia egyébként is imádja a focit, a szintén az orosz Premjer Ligában játszó Tyerek Groznij elnöke a Moszkva-barát csecsen elnök, Ramzan Kadirov, aki a Kaukázusban összeharácsolt pénzét előszeretettel fordítja egykor világsztár focisták gálameccseire.

Hiába élnek Moszkvában a Mahacskala játékosai, a kaukázusi csapatban focizni nem életbiztosítás. Már nem a szó legszorosabb értelmében, csak az a helyzet, hogy arrafelé a futballcsapatok, akárcsak mindenféle gazdasági vállalkozás, elég gyenge lábakon állnak. Ha például Ramzan Kadirov úgy végzi, ahogy az apja, akit a helyi futballstadionban robbantottak fel, akkor hirtelen vége lesz a Tyerek Groznijnak, Ruud Gullit mehet a kispadról a fenébe, és Figo sem utazik többé Csecsenföldre dekázgatni.

Ha a Mahacskála tulajdonosa, Szulejman Kerimov valamin összekap Vlagymir Putyin baráti körével, a dagesztáni focinak is hasonló vége lehet. Mint ahogy hasonló vége lett a szintén kaukázusi, egészen pontosan észak-oszétiai Alanyija Vlagyikavkaznak, amely a rendszerváltás zavarosában halászva egyszer még meg is nyerte az orosz bajnokságot, aztán gyorsan el is tűnt a süllyesztőben. Nem véletlen így, hogy az Anzsi Mahacskalában a már levezető, 38 éves Roberto Carloson kívül nincsenek is komoly játékosok. Így pedig tökéletesen megfelel a legjobb magyar focista képességeinek.

Az anyagi gondokkal küzdő PSV Eindhovenben focizó Dzsudzsák Balázs előtt 2011-ben két út állt. Szerződhetett volna kevesebb, ám még így is nagyon tisztességes pénzért valami közepesen komoly bajnokság közepes csapatához, a Lille-hez vagy a Hamburghoz, vagy választhatta a több pénzt, a nulla presztízst és a bizonytalanságot, a Kaukázust, esetleg valami arab emírséget.

Dzsudzsák a kihívás és a munka helyett a pénzt kérte. Szomorú és lehangoló, hogy a Détári-generáció óta legmagasabban jegyzett magyar focista ugyanúgy alakítja a karrierjét, mint a Pireuszban vakációzó elődje. Az is elkeserítő, hogy a néha kifejezetten értelmesen és alázatosan nyilatkozó Dzsudzsák 24 évesen feladja az igazán nagy karrier lehetőségét. Ugyanakkor meg is lehet érteni: ki az, aki ne fogadna el egy sok pénzért keveset követelő állást? Nem csak magyar focista csinál ilyet, a kilencvenes évek elején például sok fiatal brazil tehetség ment a kemény európai meló helyett hosszú vakációra a japán bajnokságba. Csalódottságot most legfeljebb azok érezhetnek, akik az utóbbi egy-két évben elhitték, hogy Dzsudzsák ennél sokkal többre hivatott, a magyar foci pedig egyébként is sínen van, vagy esetleg eleve azt képzelik, hogy a profi focisták jobb emberek az átlagnál. Sajnos sokan vannak ilyenek, és az is jellemző, hogy amint a hír szerdán nagyjából hivatalos lett, számtalan elkeseredett magyar szórakozott az Anzsi Mahacskala Wikipedia-oldalának széttrollkodásával.

Ami ebben az országban, különösen ennek az országnak a sportmédiájában az utóbbi időben Dzsudzsák-ügyben folyt, azon tényleg csak nevetni lehetett. Felszólalni ellene nem nagyon, hiszen azt itt már mindenki megtanulhatta, hogy aki kétségeit fejezi ki olyan nemzeti hősökkel kapcsolatban, mint a Csodaló Overdose vagy Talmácsi Favaro Gábor, azt minimum szlováksággal vádolják meg. Így hát maradt a nevetés.

Nevetés azokon, akik a mára állami szintre emelkedett, hivatalos focioptimizmus jegyében olyanokat írtak-mondtak, hogy Dzsudzsákért a Juventus, sőt, a Real Madrid fog 15 millió eurót fizetni. Figyelmen kívül hagyva azt a tényt, hogy eindhoveni csapattársáért, a magyarnál jobb képességű Ibrahim Afellayért a télen összesen 3 millió eurót adott a Barcelona. Akik elhiszik, hogy a magyar foci látványosan fejlődik, vagy hogy Dzsudzsák beférne egy komoly csapatba, nem hallgattak az olyan hangokra, mint a szakmához valamit azért csak konyító Csernai Pálé, aki épp néhány hete mondta meg világosan: jelenleg nincs magyar játékos, aki megütné a Bayern München szintjét. Nem a Real Madridét, hanem a most kifejezetten gyengélkedő Bayernét.

A Real Madridról szóló híreknek alapja egyrészt Dzsudzsák menedzserének nyilatkozata volt, másrészt hogy Dzsudzsák neve egyszer szerepelt a madridi Marca címlapján. Pedig azt még a Csányi Sándor és Orbán Viktor futballal kapcsolatos, hagymázas lázálmait nagykanállal megzabáló magyar sportújságíróknak is illene tudniuk, hogy a Marca címlapján minden közepes európai játékos megfordult már legalább egyszer. Még Szalai Ádám is. Mint ahogy a futball doktorainak illene a Guardian összeállítását is ismerniük, amelyben néhány napja a 2011-es nyári átigazolási szezon ötven legkívánatosabb portékáját szedték össze. Ebben nyoma sincs a legjobb magyar focistának, pedig a listára nemcsak a szlovák Marek Hamsik, hanem még Kevin Gameiro, a Lorient 24 éves francia csatárja is felfért.

Ha Dzsudzsák télen elfogadja a Lille szép ajánlatát, ősztől a BL főtábláján játszhatna, hiszen a franciák közben otthon bajnokok lettek. A Mahacskalával európai kupameccset legkorábban 2012 őszén játszhat – már ha az idei orosz bajnokságban a csapat az első hatban végez, ami nem lehetetlen, de garancia sincs rá. Mint ahogy arra sincs, hogy a világ hirtelen elkezdjen orosz bajnokikat nézni, a beígért új mahacskalai stadion legyen az új San Siro, a Sport1-en pedig szombatonként ne a Barcelona meccsét adják élőben, hanem a dagesztáni futballiskolát.

Ennél viszont sajnos sokkal valószínűbb, hogy a világ azon kis része, amely egyáltalán foglalkozik másodvonalbeli focistákkal, gyorsan elfelejti Dzsudzsákot, és lassan a magyar közvélemény is leszokik az orosz tabella bújásáról, mint ahogy leszokott Dóziról és Talmáról is, amint ezek eltűntek a tévéből. Még ha Dzsudzsák nagyon jól teljesítene a Kaukázusban, akkor is nehezen kapna már komoly csapattól szerződést, hiszen a Mahacskala meccseit a kutya sem fogja nézni. A legjobb magyar játékos így nagyon gyorsan kiírta magát a foci történelméből (illetve hát annak hatodik pótkötetéből), ahova sajnos valószínűleg sem a magyar válogatottal, sem új klubjával nem fog tudni visszakerülni.