Már nem sajnálom, hogy életben vagyok

Kideríthetetlen, hány év után került újra az újságokba tavaly januárban Takács János világbajnok. Az asztaliteniszező a Gergely, Jónyer, Klampár aranycsapat kiegészítő tagja volt, Kreisz Tiborral együtt ő is aranyérmet kapott 1979-ben.

Tavaly januárban Takács öngyilkosságáról jött a hír Svájcból. A most 58 éves Takács a harmadosztályú genfi klub játékosa, edzősködik is a városban. Tette mindenkit megdöbbentett, mindenki hitetlenkedve fogadta, és nyilván azt is megemlítették: róla gondoltam volna utoljára, mert olyan életvidám és bohém.

Takács pár napra tért haza, a BVSC csarnokában találkoztunk, széles jókedvvel fogadott bennünket, amikor elhagyta a társaságát, ahol szintén ő volt a középpontban. Sztorikat, vicceket mesélt, pingpongozni is beállt.

„Figyelj, király, ezt írd meg, hogy ilyen hangulatban vagyok. Igaz nálatok, a Nagyképen volt egy fotó a Szigetről, amikor a két bombanő ott van köröttem. Na, az is én vagyok. Augusztusban sem voltam már egyáltalán rosszul. Tudod, mennyit zrikáltak és irigykedtek amiatt a két bombázó miatt? Rengetegen. Itt van a telefonomon is. A Szigetkor mindig jövök Pestre, mert szex, pia és rock and roll, tudjátok. Nekem is ez az életem” – vág bele nagy lendülettel, és gyorsan hozzáteszi, mióta van Genf és Budapest diszkont légitársaság, mindig nézi a jegyeket, hogy jöhessen. Nemcsak a barátaihoz, koncertre is.

„Figyelj, nem élek rosszul Svájcban, pedig a minimálbért kapom, de így is van egy tízéves SLK Mercim. Négy órát edzősködöm, ötéves szerződést kaptam a klubomtól, ami sokat elárul a megbecsülésemről” – folytatta az önmagát a genfi tó őrzőjének aposztrofáló Takács.

Akkor sem komorul ez az arca, amikor az öngyilkosságáról kérdezem, és ő is hitetlenkedve tekint önmagára.

„Nem is tudom, mikor kezdődött, de valahogy nem jöttek a poénok, hiányzott a geg. Akik szorosan ismertek, ők is maximum ennyit vettek észre. Valahogy bezárkóztam. Csendes ember lettem. Lehúztam a redőnyöket otthon, miután megtartottam az edzést, és valahogy mindig ott bambultam a tévé előtt. Ha kellett, ha nem. Három héten át nem tudtam aludni. Ez tetőzte be megváltozásom másfél évét.”

„Nekem mindig is lételemem volt az utazás, már 1986-tól játszottam a Bundesligában, felsorolni sem tudom, hány klubban húztam le éveket. Most, mielőtt Pestre jöttem, Antalyában voltam vagy tíz napot, all inclusive. Szeretem az életet. Valószínűleg akkor is szerettem, de még valami erősebb volt bennem. Depresszív nem vagyok, de akkor eluralkodott rajtam kicsit a pánikbetegség is. Talán anyámtól örököltem. Egyáltalán nem sajnálom, hogy életben vagyok.”

Takács kíméletlen őszinteséggel elevenítette fel, hogy beszedett vagy ötven szem gyógyszert és arra ivott nem keveset. Mivel meccsről sohasem hiányzott, gyanús lett társainak, merre járhat. Hívták, nem vette fel. Mivel a sokszori hívásra sem reagált, rátörték az ajtót, így mentették meg. Másnap hazaengedték a kórházból.

„Három nap múlva újra megpróbáltam, de akkor már pengével. Nekiestem a csuklómnak, de nem, mint a profik, ez volt a szerencsém, szinte csak vagdosgattam magam. Akkor rendőrök is jöttek, miután nem válaszoltam a hívásokra. Szerencsém volt, akkor is meccsnap nyesegettem magam, ezért újra hiányoztam a társaimnak. A rendőrök fegyvert kerestek, miközben szinte minden véres volt a lakásban, de hát honnan lett volna nekem pisztolyom? Utána egy hónapig kórházban voltam, de gyógyszereket szerencsére már nem szedek. Jól vagyok. Pontosan úgy, ahogy látod. Én most itt nem megjátszom magam egy cikk kedvéért, én ilyen vagyok. Nagy dumám van, Svájcban élek, de nem diplomata a szövegem. Mondjuk arra jó volt ez egész, hogy megtudjam, ritka szerencsés a sorsom, vigyáz rám valaki, és hogy sok barátom van. Talán még több is, mint gondoltam.”

Úgy véli, soha többet nem dobná el magától az életet. „Az élet egyszerű, az emberek teszik komplikálttá. Az élet nagy királyság” – számol be hitvallásáról.

„Amikor a múltkor repültem, és rázott kicsit a gép, talán én voltam az egyetlen, aki egy pillanatra sem rezzent meg. Amit tettem, megerősített. Fekete lyukban voltam, hogy egy svájci barátomat idézzem, de kijöttem belőle. Rengeteg tervem van. Már most is indulok a masters vb-n, bronzérmes lettem, két év múlva hatvan felett leszek, a vb pedig Aucklandben lesz, na, ott nyerni akarok. Meg akarom mutatni, milyen a tenyeresem. Azt mondja róla, akivel párosozom, hogy földrengésszerű. Ezt feltétlen meg akarom mutatni, még a világ végén is, Új-Zélandon. A hatvanasok közt is szeretnék király lenni. Talán csak Klampi tudna megverni.”

Takács haza nem jönne, mert itthon biztosan nem kapna olyan fizetést edzőként, mint Genfben.

„A hazai sportágra amúgy is ráférne egy méregtelenítés. Legalábbis én külföldről így látom. Elleszek én Svájcban, még ha a franciám rosszabb is, mint amilyen franciában vagyok. Itthon még az is lehet, lakatot kellene tennem a számra. Nemcsak az öngyilkossághoz kell bátorság, a szókimondáshoz is. Lehet, egyszer a nagy pofám lesz a végzetem, nyugodtam megírhatod ezt is. Pedig itthon a hitelemet rontotta a volt csapattársam, hogy anyagi problémáim vannak, menekülök. Ó, nem, imádom az életet. Jól vagyok, ne izguljanak miattam!”