Rég nézték le ennyire a magyar sportot

Az 1992-es barcelonai a magyar sport második legsikeresebb olimpiája volt, egy hét alatt tíz aranyérmet nyertünk, a másodikra már csak egy maradt, de a helsinki tizenhat után akkor voltunk a csúcson. Pláne, hogy volt még 12 ezüst és hét bronz. Összesen harminc érem, jó ideig elérhetetlen lesz ez a magasság.

Egerszegi Krisztina három olimpiai aranyérmével az egész olimpia legeredményesebb sportolónője volt, ezért is érdekes, hogy a város olimpiai múzeuma hogyan viszonyul az úszónőhöz, és egyáltalán a magyar sporthoz.

Kapaszkodjon meg: sehogy. A múzeum előtt Nadia Comaneci lábnyomai vannak, érdekes, milyen pici lábai voltak a román tornásznőnek. Aztán ott van még Martina Navratilováé, Szergej Bubkáé, Boris Beckeré, Fermin Cachóé, és még lehetne folytatni.

Ekkor még nem fogtam gyanút, nyilván ehhez a sportoló beleegyezése is szükséges, Egerszegi ellenben nem szeret szerepelni.

Az igazán megdöbbentő élmény bent ért. Maga a múzeum nagyon profin kialakított, hangulatos, élvezetes.

Nemcsak ereklyék, érmek, mezek, kupák, lángot vivő fáklyák, cipők vannak, hanem a sport legendáit bemutató film előtt olyan a visszaszámlálás, hogy átérezhetjük, mennyi idő alatt ért célba Usain Bolt a százméteres futásban vagy a százméteres úszásban Mark Spitz. Csodás hangeffektek, ez tényleg nagyon rendben van.

Ebben a filmben van magyar: természetesen Kubala László, akiről van fotó is, de Puskást például már nem emelik ki, csak a 60-as BEK-döntőben lőtt góljával került képbe a Real Madriddal együtt. Nincs Aranycsapat, igaz, az 54-ben győztes német csapat sincs a filmben. A magyar vízilabdáról megemlékeznek, Gyarmati Dezsőt, mint háromszoros győztest külön kiemelik.

Egerszegi ebben a filmben sincs – pedig két változat is van -, a keletnémet Kristin Otto viszont kapott fél percet. Ő eggyel több aranyat nyert összesen, csak hát könnyen összerakható, az ő aranyai legalább annyira voltak tiszták 1988-ban, mint Armstrong győzelmei. (Arról nyilván nem tehet, hogy a történelem és a bojkott megfosztotta attól, hogy 84-ben szerezzen előtte még párat.)

Az olimpiákon összesen ötször győztes magyar úszónő, akinek a világcsúcsát 200 háton a szuperdressz-korszakban is alig bírták megdönteni, innen is kimaradt. Az évszázad sportolója-választáson győztes Dawn Fraser természetesen benne van, noha ő három egyénit nyert. (Igaz ez egy vicces választás volt, Egerszegi úgy került a szavazólapra, hogy két aranyat rögtön elvettek tőle.)

Azért is érthetetlen a kimaradás, mert a számítógépes adatbázisban Egerszegi a 92-es olimpia hőseként van feltüntetve, harmadmagával. Mégse tartották fontosnak, hogy a 92-es olimpiát bemutató kis sarokban, vagy a sportágat bemutató másik helyen utaljanak rá. Pedig a fotó, amikor a két NDK-s szekrény (Sirch és Zimmermann) között áll, önmagában sporttörténelmi.

Ahogy a sportlövő Takács Károlyról – miután jobb keze megsérült a háborúban, a sutábbal is két olimpiát nyert - vagy éppen az öttusázó Vörös Zsuzsáról be tudtak szerezni a szervezők egy plakátszerű fotót, talán Egerszegiről sem lett volna nehéz, ha már a városban érte el kivételes sikereit.

Külföldön igen könnyű szembesülni azzal, hogy a magyar sport lokális sztárjai, vagy éppen a magyar sport sikerágazatai értéktelenek, szóra sem érdemesek. Azt azonban szörnyű tapasztalni, hogy az utóbbi évtizedek legnagyobb értékéről, amit nem rétegsportágban, hanem igazi ötföldrészes sportágban ért el magyar, és ami ráadásként a városhoz köthető, arról az utókor nem értesülhet.