Sámuel, Hajna
18 °C
32 °C

5000 méteren bringával a hátadon fulladozol

2013.04.04. 17:08
Több ezer méteres magasságban biciklizni hatalmas élmény, de Keller Zoltán szerint, aki első magyarként teljesítette a Himalájába szervezett versenyt, a 400 kilométer hosszú Yak Attackot, egyszer elég kipróbálni. Gyomorfertőzéssel kezdett, ütközött szamárral, a helyi ételt nem bírta.

A nepáli Yak Attack legalább annyira jótékonysági küldetés, mint egy több ezer méteres magasságba felvitt extrém hegyikerékpáros-verseny. Az angol szervezésű nonprofit esemény egyik célja, hogy lehetőséget teremtsen a helyi nepáli bringások számára nemzetközi versenyen való részvételre, az indulók pedig támogatni akarják őket, hogy eljussanak a riói olimpiára.

A helyi kerékpárosok nem viccelnek, az utóbbi években többször tönkreverték a mezőnyt, amelyben az idén egy magyar is volt, Keller Zoltán első magyar résztvevőként ment végig a tíznapos versenyen márciusban.

Keller 2010-ben, harmincöt évesen, egy életmódváltás után kezdett el komolyabban foglalkozni a hegyikerékpárral, 2011-ben hallott a Yak Attackról. „Nepálban vettem részt egy német szervezésű kerékpártúrán. Volt egy helyi vezetőnk, aki többször indult már a versenyen. Ő mesélt erről az egészről, az útvonalunk is érintette a verseny egyik szakaszát. Már akkor érdekesnek találtam a dolgot, ahogy hazatértem, rá is kerestem, és azonnal tudtam, hogy én ezt egyszer szeretném megcsinálni” - emlékezett vissza.

Az emberrablás napi probléma

A verseny előtti napon több induló is meglátogatta és támogatta az 1993 óta működő Maiti Nepal szervezetet, amely a nepáli emberkereskedelem ellen harcol. A világ egyik legszegényebb országában a probléma kiterjedt, fiatal lányokat, nőket és gyerekeket is elrabolnak, hogy prostitúcióra és rabszolgamunkára kényszerítsék őket. A szervezet törvényi változásokért harcol, és a falvakban felvilágosítással igyekszik felhívni a figyelmet a veszélyre. A kiszabadított emberek részére rehabilitációs programokat szerveznek.

A magyar bringás ehhez hasonló versenyen korábban nem indult, egynapos hazai maratonokon, teljesítménytúrákon és egy salzkammerguti futamon állt rajthoz. A Himalájára közel fél évet gyúrt.

A Kékesen nem lehet felkészülni a Himalájára

A 400 kilométer hosszú Yak Attack az időjárás és a magasság miatt számít igazán extrém versenynek, volt olyan szakasz, ahol ötezernégyszáz méter magasan fekvő hágót másztak meg a bringások.

„A magasságra nem tudtam felkészülni, nem volt sem anyagi hátterem, sem lehetőségem rá. Magyarország ebből a szempontból a korlátozott, a Kékes ezer métere nem igazán adja vissza azt, ami a Himalájában vár az emberre. Úgy voltam vele, hogy ezzel majd ott megküzdök. A résztvevők nagy része sem tud rá felkészülni, ezért úgy éreztem, nem leszek akkora hátrányban. Igaz, voltak olyan elszánt versenytársak, akik oxigénsátorban aludtak a verseny előtt egy hónapig. Az edzéseket októberben kezdtem, személyre szabott egyéni edzéstervvel dolgoztam, a legfontosabb az volt, hogy a napról-napra történő regenerálódásra felkészüljek”.

Amikor tudott, akkor szabadtéren készült, Szentendre környékén főleg országúti edzései voltak, de benti görgős bringázásból több volt a programban, és az erősítésre, az állóképesség növelésre is figyelt. A többhónapos felkészülés után március elején érkezett az ezerötszáz méter magasan fekvő katmandui rajthoz.

A harminchárom fős mezőnyben csak két profi versenyző volt, huszonöt nemzetközi indult, a többi helyet a nepáli indulóknak tartották fent.

Több lemondó nyilatkozatot aláírattak a bringásokkal az indulás előtt, hogy a balesetekért nem a szervezőket teszik felelőssé, de a magyar versenyzőnek már a rajt előtt komoly gondjai támadtak.

„Megkaptam azt a gyomorfertőzést, amin az egyik versenytársam már két-három nappal korábban átesett. Ő összeszedte magát, mire indult a verseny, én viszont az első szakasz előtti éjszaka kezdtem érezni a gyomorgörcsöt. Egész éjjel arra gondoltam, mi lesz így holnap, aludni se tudtam, reggelire csak két pirítóst tudtam enni. A rajtnál emiatt teljesen lemaradtam, de aztán a szakasz közben kezdtem magamhoz térni, több energiaszeletet ettem. Az utolsó meredek emelkedőn többen elfogytak, nekem viszont visszatért az erőm, meg is előztem hat embert.”

A gyomorfertőzést nem mindenki úszta meg ennyivel, az ötödik napon az összetettben harmadik japán versenyzőnek emiatt kellett feladnia a versenyt.

Aztán jött a szamár a vízmosásnál

Az első négy napon ezer-kétezer méteres magasságokat másztak meg napi harminc-negyven kilométeres szakaszokon, azután indultak fel a Himalájába.

Az már az első napokon nyilvánvaló volt a magyar bringásnak, hogy a nepáli hegyikerékpárosok kiemelkedőt mennek. „Én még embereket így biciklizni nem láttam, hihetetlen időket futottak. Még akik tudták is tartani velük a tempót, azt mondták, hogy döbbenetes, amit művelnek. Nagyon apró, vékony emberek, igazi energiabombák. Kíváncsi lennék, mit tudnának teljesíteni egy nemzetközi mezőnyben.” A helyieknek egyébként a résztvevők és különböző cégek dobták össze a nevezési díjat, mivel a nepáli versenyzők nem nagyon kapnak sporttámogatást, lehetőségük sincs versenyezni.

A szakaszok változatosságának megvoltak a veszélyei, többször állatokkal is találkoztak a bringások, az egyik vízátkelőnél Kellernek sikerült is elkapnia egyet. „Nekem volt talán a legviccesebb találkozásom az állatokkal. Jött szembe egy szamárkaraván, hátukon a málhával. A vízátkelőnél az egyiknek megcsúszhatott a lába, és kimozdult elém, én meg a kormány szélével beleakadtam. Nem tudtam időben kiszedni a lábamat a pedálból, úgyhogy eldőltem oldalra. Utána ott feküdtem a hátamon kiterülve, de aztán jót röhögtünk többiekkel az egészen.”

Később az egyik faluban is volt egy kisebb balesete, elütött egy nepáli kislányt, aki kiugrott elé az úton. „Sajnos az első kerékkel pont elkaptam, mindketten elestünk. Volt ott pár idősebb nő, akikhez odaszaladt a kislány a kezét fájlalva. Próbáltam kommunikálni velük, de nem nagyon tudtam, elég paprikás volt a hangulat. A szervezőknek utána szóltam, de akkor ott kellett hagynom a kislányt.”

Ennél komolyabb balesetek is történtek, ezek meg is viselték a résztvevőket. Az egyik brit kerékpáros egy kőfalnak ütközött lejtmenetben, kiugrott a válla, amit ő maga rakott vissza, de fel kellett adnia a versenyt, az aznapi szakaszt viszont gyalog befejezte. Később az ausztrál induló nyakát elkapta egy szembejövő teherautóról kilógó acélrúd. Centikre az artériától szakadt fel a nyakán a bőr, és az orrnyergét is csúnyán összetörte, ő sem fejezte be a versenyt.

A bringásokkal egyébként két orvos is volt, akik hol autóval, hol gyalogosan kísérték a mezőnyt, és segítettek, ha szükség volt rá.

Mélypont ötezer méter fölött

A Yak Attack legkeményebb szakasza a kilencedik napon négyezerötszáz méteres magasságból indult. A mezőnynek egy ötezernégyszáz méter magasan fekvő hágót kellett megmásznia a másfél méteres hóban.

„Folyamatosan mentünk felfelé az előző napokban, úgyhogy nem ért váratlanul minket a magassági klíma. A legextrémebb a hágón való átkelés volt, reggel öt órakor indultunk a mínuszokban. A korábbi években a szél miatt volt nehéz a felfelé menet, most az utóbbi évek legnagyobb havazásában találtuk magunkat, sok friss hóval, ami a mászást nehezítette. Kerékpárra ülni nem lehetett, mindenki a hátán cipelte a bringáját. Felfelé menni olyan volt, mintha egy falba ütköznék. Megtettem négy-öt lépést, aztán meg kellett állnom, hogy levegőhöz jussak. Ez viszonylag gyorsan is ment, de aztán tíz lépés múlva megint azt éreztem, hogy nem bírom. Közben többször eszembe jutott, hogy mit keresek én itt egyáltalán. De aztán felfogtam, más lehetőségem nincs, tovább kell menni, mert nem tudok hova visszamenni, öt nap lett volna az út, hogy kikerüljek a Himalájából” - emlékezett vissza a nehezére.

A hó miatt el is számolta magát, nem vitt magával elég élelmet, az energiaszeletek és zselék hamar elfogytak, a vize meg befagyott. Hat óra alatt jutottak fel négyezerötszázról ötezernégyszázra, ötkilométeres volt az út, egy hóban letaposott ösvényen araszoltak fel.

A jaksteak mindent visz

„Az étrendre nagyon oda kellett figyelni a regenerálódás szempontjából is. Szénhidrát volt bőven. A dal baati, a nepáliak nemzeti eledele, ami nagyon finom volt, de egyetlen baj volt vele, iszonyatosan csípett, amit hosszú távon nem bírtam, úgyhogy egy idő után próbáltam kerülni. Volt az étkezésnek fénypontja is, a pihenőnapon egy jaksteaket ettem, azért visszamennék bármikor.”

Hozzátette, ha legközelebb ilyen versenyen indul, sokkal jobban kell gazdálkodnia az étellel a szakaszok alatt, és jobban beosztania az energiabevitelt, mert ez kétszer is gondot okozott  verseny közben.

„Amikor felértem, az élmény megindító volt, kijött rajtam minden, tudtam, hogy ezért jöttem, és azt gondoltam, a nehezén túl vagyok”. A mélypont viszont csak ezután jött, a szakaszból még volt húsz kilométer. „A másik oldalon már nem volt semmilyen élelmem. Két és fél óra alatt jutottam le olyan helyre, ahol már rá tudtam ülni a bringára. Előtte a puha hóban a biciklit markolva csúsztam a hágó oldalán, a bringa fékjével próbáltam magam tartani, a combizmaim már teljesen készen voltak. Ekkor értem el mentálisan is a mélypontot. Éreztem, hogy elfogyott az erőm, enni se tudtam. Valahogy elestem egy mélyhavas részen, teljesen kiterültem a hóban. Sütött a nap, jó idő volt, és arra gondoltam, én most itt maradok egy ideig, és később indulok tovább. Az volt az abszolút mélypont, és arra gondoltam, inkább maradtam volna otthon. De aztán tudatosult bennem, hogy egy óra múlva sem lesz több élelmem, úgyhogy összeszedtem magam”.

Két versenyzőnek ez a szakasz jelentette a verseny végét. A hágón az átkeléskor nem viseltek napszemüveget, és hóvakságot kaptak. Keller szerint másnap úgy néztek ki, mint egy zombi, a szemük megdagadt, könnyeztek, tíz-húsz centire láttak.

A magyar versenyző átverekedte magát a legnehezebb részen, az utolsó lejtmenetes szakaszon is beért, és összetettben a huszonnegyedik helyen zárt. A nepáliak az idén is taroltak, az első három helyet vitték el, a legjobb nemzetközi versenyző egy lengyel lett a negyedik helyen, de az ötödik már megint egy nepáli volt.

Ezt egy életben egyszer érdemes

„Leginkább megkönnyebbülést éreztem, amikor befejeztem, és örültem, hogy elértem azt, amiért jöttem. Meg annak, hogy nem voltak komoly technikai problémáim” - mondta a célba éréssel kapcsolatban.

A versenyre egy 2005-ös elsőteleszkopós kerékpárt vitt, amivel egyetlen gond volt csak a tíz nap alatt, a nyeregcső folyamatosan lecsúszott. „Arra gondoltam, túlságosan be van zsírozva, letisztítottuk, de mindig lejjebb csúszott. Egy idő után már annyira meg volt húzva, hogy attól féltem, beleszakad a menet. A negyedik napra sikerült megoldani, de addigra olyan derékfájásom volt emiatt, hogy az sajnos a teljesítményemre is kihatott.” Megjegyezte, következő komoly versenyén olyan kerékpárral indul, ami összteleszkópos, mert az ilyen terepre az sokkal jobban megfelel.

Keller, aki civilben az SAP informatikusa, verseny után közvetlenül azt mondta, eszébe nem jutna visszamenni. Most már nem zárta ki, hogy egyszer visszatér, azonban úgy érzi, hogy a Yak Attack egyszeri élmény, jövőre biztosan nem indul. A Mongolia Bike Challenge-t viszont kipróbálná, ahol a környezet kevésbé extrém, de hosszabbak a szakaszok. A bringacipelésre még gyúrnia kell, mert az ment a legkevésbé.

A Yak Attack óta már elkezdte az edzéseket, futással indított. „Kimentem egy margitszigeti körre, és ami igazán megdöbbentett, hogy száz méterrel a tengerszint fölött úsztam az oxigénben, pedig egy héttel korábban még ötezer méteren minden lélegzetvételért meg kellett küzdeni”.