Tengerészeket alázott, Schobertnek 0-t írt

„Maga mit ígér nekünk, Varga elvtárs?” – kérdezte az 1980-as moszkvai olimpia előtt Buda István, a sporthivatal vezetője. Buda olimpiai pontokat akart hallani a sportlövőtől, hiszen mindenki más is azt mondott.

Varga azonban kitért, és köröket mondott. 595 és 598 között, nagyjából erre az eredményre számított.

Varga Károly

Fotó: Huszti István

„Lőttem már 597 kört, vagyis hatvan lövésből mindössze három kilencest úgy, hogy csak 34. lettem vele, ezért voltam óvatosabb. De ilyen eredménnyel nyertem versenyt is. Kiszámíthatatlan volt az idő, a többiek formája miatt, hogy nálunk, a sportpuska fekvő változatában ilyen eredmény mire lesz elég” – mondta Varga most.

Moszkvában úgy érezte, hogy törött csuklóval kétszer hibázott – a tizenhatodik lövése a kilencesbe ment -, vagyis elérte az 598-at, ezzel ötödik lett volna, ezért könnyeivel küszködve kijött a teremből, felszállt a buszra, talán még kicsit szégyellte is magát, mert ott volt előtte a nagy lehetőség. Aztán egyik csapattársa utána rohant, menjen azonnal vissza, mert ő nyert. Vár rá az eredményhirdetés, a Himnusz és az aranyérem.

„Az egyik kilencesemet, amit hárommal a vége előtt annak éreztem, tízesnek adták, ez pedig elég volt ahhoz, hogy az ötödikről hirtelen az első helyre ugorjak, és elérjem életem legnagyobb sikerét. Olimpiai bajnok lettem. Rendszeresen kérdezik tőlem, hogy lehet elviselni, ne remegjen a kezem a lövéseknél, amikor már tudtam, hogy jól állok. Egyszerű a válasz: másként mentünk oda. Próbáljunk minél jobban teljesíteni, de nem volt cél sem a dicsőség, sem a hírnév. Azt ellenben nem mondhatom, hogy nem voltam éhes. A jutalom hallatán érzékelhetően megkordult a gyomrom. A mai napig emlékszem a pillanatra, a korgásra. Nem hiszem, hogy volt olyan abból a küldöttségből, akit a százezres olimpiai jutalom ne hozott volna lázba. Nekem ezen nem volt nehéz uralkodnom, mert én sohasem akartam a lövészetből profi szinten élni, mert akkor már a Medicornál műszerészként dolgoztam. Mint élsportoló kaptam heti 12 óra kedvezményt, de dolgoztam, mint mindenki más a vállalatnál. 1982 végén vissza is mentem a vállalathoz, hogy felvegyem a munkát, de akkor kezdett forradalmasodni a műszeripar, és egy ipari tanuló többet tudott nálam, mert ő közelről látta az ugrásszerű fejlődést, én pedig nem, hiszen hiányoztam az olimpia után. Így már nem volt értelme ott melózni, nem tudtam volna tiszta lelkiismerettel a gyártósornál ülni vagy állni.”  

Elvégezte a Rendőrtiszti Főiskolát, rendőrtársairól nem szeretett volna jelenteni, ezért nem maradt a szervezetben. Második felesége, Álmos Edit ugyan jól lőtt várandósan és szülése után is, mégsem vitték ki a 88-as szöuli olimpiára. Ekkor hagyta el a fővárost, és Csopakon lett testnevelőtanár, a rendőrök tiszthelyettesi iskolájában. „Az olimpiai bajnokságom nem volt protekció oda, miért is segített volna egy aranyérem?” – jelentette ki határozottan.

Folyamatosan ment előre a ranglétrán, 2010-ben alezredesi ranggal lett nyugdíjas (szolgálati járadékos) a volt lőtérvezető, kiképzőtiszt. A még rendőr Schobert Norbival is kapcsolatba került a 90-es évek elején, nullást írt be neki, mert gerincsérve miatti felmentése nem tette lehetővé az értékelést.

„Hetente általában két napot vagyok Pesten mostanában, egyébként a Veszprémhez közeli Hárskúton élek. Hatszázan laknak ott, a helyiek Petrocellinek hívnak, mert úgy épül a házam, mint a sorozatból jól ismert ügyvédé. Nem frankhiteles vagyok, a másik tipikus történet szenvedő alanya: a vállalkozó mindent megígért, fizettem is neki, de vagy csak késve, vagy rosszul építette, és később bontani kellett. Ezért tudtunk csak lényegesen később, majdnem öt év elteltével beköltözni. Lekopogom, minden rendben, a két lánygyerekem a világ összes létező kutyáját, macskáját befogadná, így is van nekik egy-egy, az egyik kutyának pedig a négyméteres kerítés sem akadály” – avatott be mindennapjaiba.

Nem vágyik ismertségre, Hárskúton persze pontosan tudják, ki ő. „Nincs jelentősége, ki vagyok. Egy faluban egészen mások a viszonyok, mint esetleg Pesten. A könyvtárban, így hívják a helybeliek a kocsmát, ami természetesen a templom közelében van, ahogy faluhelyen illik, szóval a könyvtárba, amikor először mentem, üdítőt kértem. Megszólalt egy férfi az egyik asztalnál, ki akar itt öngyilkos lenni? Nem árulnak üdítőt, ezt el kellett fogadnom, nyilván még rengeteg ilyen falu van. Jól érzem ott magam, korábban is oda jártam már vadászni. Egy ember vagyok a sok közül, és ez így nekem tökéletesen megfelel. Jobb és teljesebb talán nem is lehetne.”  

Jól esett, amikor vadász-, vagy korábbi lövésztársai összegyűjtöttek korabeli újságcikkeket, képeket róla, és egy dossziéban odaadták.  

„Attól azonban kimondottan irtóztam, nem esett jól, ha úgy mutattak be valakinek, hogy itt van Varga Károly, az olimpiai bajnok. Nem értettem soha, miért teszik a nevem mellé. Nem vágyom rá. Egyáltalán, kinek kellene tudnia, miért kellene tudnia, hogy mit értem el még versenysportolóként? Ha egy beszélgetés közben felmerül, rendben van. Ha esetleg netán emlékeznek rám, rendben van. Az ilyesmi is megesik, de önmagamtól sohasem szoktam utalni erre. Nincs rangkórságom. 1985 lehetett körülbelül, amikor segítettem az egyik barátomnak, aki duguláselhárítással foglalkozott. Kimentünk a helyszínre, elmondtuk, mi a baj a csövekkel, és a férfin lehetett látni, hogy beugrott neki az arcom. Mondta is nekem, hogy valahonnan ismer. Mondtam neki, nem hiszem. Addig nem nyugodott, míg egy félóra múlva előkereste az egyik újságot, amiben ott volt a fotóm. Mondtam neki, ő nyert. Mire mondta, ő ugyan nem, igazából én nyertem. Volt olyan, hogy a metrón épp a Képes Sportot lapozgatták, amelyikben a moszkvai küldöttség volt benne. Mit tesz isten, hát ugye szembesülök edzésre menet az arcommal. Ketten nézik, mire mondja az egyik fickó a másiknak: bazdmeg, ezeknek micsoda betörőarcuk van. Bocsánat a kifejezésért, de szó szerint így történt. Na, az egyik voltam én. Borostásan, csapzott hajjal fotóztak le, át se tudtam rendesen öltözni, amikor kijött a fényképész.”

Már olimpiai bajnok volt, amikor Pátyra, szülőfalujába busszal utazott haza. A régi Ikarusokon szokásos hátsó négyes ülésben az egyik férfi azzal büszkélkedett, milyen óriási barátja ő Varga Károlynak, a nagy bajnoknak, rendszeresen szoktak beszélgetni.  

„A férfi csak azt nem tudta, kettővel előrébb ülök. Amikor a barátja elém hozta, és bemutatta nekem, hogy itt van Varga Károly, gondolom, jobban szerette volna, ha megnyílik a busz padlója alatta. Voltak ilyen sztorik. Sose kerestem, hogy írjanak rólam, tévében szerepeljek, ezért nem is köszönnek rám, nem tudom, volt-e az elmúlt tíz évben, hogy valaki ismeretlenül megtette volna. Valahogy ilyen a hírnévvel, ismertséggel a viszonyom.”  

A kriminalisztikáról szívesen beszél, az örökös vitáról, mennyire kell tiltani a fegyvereket Magyarországon. Talán mondani sem, a liberalizációt támogatja, mert a házasságon belüli erőszak több áldozatot követel, és mert a toll vagy a ceruza is veszélyes szerinte – emberélet kioltására alkalmas -, mi több, még a szemüveg is. „Nem véletlen, hogy Amerikában a rendőröknek kötelező a szemüveg, nehogy a szemük felé ne lehessen nyúlni bármivel.”  

Egy nagy élménye egyébként Amerikához köthető. Még 1992-ben meghívták egy versenyre a tengerészgyalogosok.  

„200 yardra, 20 perc alatt, 20 lövést állva, majd ugyanerre a távolságra egy perc alatt, 10 lövést kellett térdelve lőni, majd 300 yardra 70 másodperc alatt 10 lövést fekve, majd végül 600 yardra 20 lövést 20 perc alatt kellett leadni. Simonyi Ottóval úgy vettünk részt ezen a versenyen, hogy csak nekünk nem volt automata vagy félautomata fegyverünk, csak egylövetű. Vagyis nekünk kellett minden egyes lőszert betölteni, ami mondani sem kell, mekkora időveszteség a többiekkel szemben. Sajnos, nem értettük pontosan a napi parancsot, amit az ottani nagyfőnök másnap kihirdetett, de mi ketten voltunk benne név szerint említve, ugyanis ilyen hendikeppel legyőzni a legjobb amerikaiakat még senki sem volt képes. Kaptam egy aranycsatot a verseny után, azóta is őrzöm, arra legalább annyira büszke vagyok, mint az olimpiai aranyamra.”

A rendőrolimpiák állandó győztese mostanában is, épp a napokban intézte el sportorvosiját. A Veszprém megyei küldötte a szövetségnek, és csak reméli, az új vezetés felvirágoztatja a sportágat, és hamarosan, 1980 után újra lesz férfi olimpiai bajnok magyar sportlövő.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!