1-8: az irreális célok megölik a játékost

Tíz éve dolgozom sportolókkal, és a leggyakoribb terület, amit fejleszteni kell, az önbizalom. A téma megoldása sokszor a pontos célállításban rejlik. Futballelemzés, női szemmel.

Amikor egy sportoló vagy egy csapat önbizalom nélkül játszik, azt még az is látja, aki nem ért ahhoz a sportághoz, amit néz. Egy önbizalom nélküli csapat vagy játékos mozdulatai lassúak, pontatlanok és sokszor logikátlanok. Nem az történik, amit szeretnének. Pontosabban nem az történik, amit a nézők szeretnének, hanem amit a játékos. Aki félelemmel játszik, az nem szeretne játékhelyzetbe kerülni. Menekül a labda elől, és szeretne minél hamarabb túllenni a meccsen, mert az magas stresszállapotot okoz neki. Mert fél. Fél attól, hogy hibázik. De miért féltek a magyar játékosok?

Nem értek egyet azokkal, akik úgy gondolják, hogy a magyar futballválogatott játékosai feltett kézzel mentek ki a románok vagy a hollandok elleni meccsekre. Nem gondolom, hogy előre feladták volna a meccseket, és nem akartak volna játszani. Valószínűleg nyerni akartak, ahogyan ez a korábbi nyilatkozataikból is lejön, és nem is kevéssel, hanem fölényesen és magabiztosan.

Pont ez volt a probléma. A valóságtól teljesen elrugaszkodott célállítás és a realitással ellentétes teljesítmény bevállalása. A túl magasra helyezett léc káros hatású, blokkolja a teljesítményt és a motivációt egyaránt.

Az agyunk úgy működik, mint egy számítógép, ami pontosan megfogalmazott célmondatokat és programozást igényel. Ha azt mondom magamnak, hogy át tudok ugrani egy 1,5 méter széles vízzel teli árkot, akkor azt átugrom, mert nemcsak a parancs pontos, hanem a testem is pontosan érzi azt az önbizalmat és erőt, ami segít a feladat teljesítésében.

Ha azt mondom, átugrok egy 2,5 méter széles árkot, a testem érteni fogja a parancsot, de megijed, mert pontosan tudja minden izmom, ízületem és sejtem, hogy erre nem vagyok képes. (A testünk van olyan okos, ha időnként nem okosabb, mint az elménk. Próbáljuk csak kontrollálni a légzésünket. Körülbelül 1-2 percig vagyunk erre képesek, mert ezután a légzés újra átveszi az irányítást, és visszaáll arra a ritmusra, ami a testünknek a legjobb.) Elrugaszkodáskor már valószínűleg jobban megremeg a lábam, mint korábban, mert tudja, hogy nemsokára a vízben landol, és ez sajnos meg is történik, akármennyi lelkes, szeretettel teli néző vesz körül és drukkol torkaszakadtából. Hát, még ha nem is nekem drukkol…(na de ez egy másik hatás, amit olcsó lenne puffogtatni 1-8-nál).

A testünknek nem tudunk hazudni, vagyis tudunk, csak nem tudja teljesíteni a hazugságot. A lelkünknek tudunk hazudni akár évekig, de aztán az sem működik, mert megbetegszünk. A sportolónál ekkor jönnek a sérülések. Amikor olyan célokat állít maga elé, amire nem képes, vagy amiben nem tud hinni.

A testünk pontosan tudja, mire vagyunk képesek, és sokszor azt is jobban tudja, mire van szükségünk. Ha olyan célt állítunk magunk elé, ami irreális, akkor vagy elkezdünk félni a helyzettől, vagy el sem indulunk, leblokkolunk.

Amikor a magyar válogatott elé azt a célt állították, hogy győzzön idegenben a világ egyik legjobb csapata ellen, akkor az olyan volt, mintha azt mondanám magamnak, hogy lélegezzek csak ötöt percenként, és akkor egész nap nyugodt leszek, vagy ugorjak helyből 5 métert. Jó célok, csak nem tudja a testem megcsinálni.

Bánthatjuk a játékosokat, amiért azt láttuk, hogy lassúak, pontatlanul passzolnak, és egy az egy ellen helyzeteket 10-ből 9-szer elvesztik, de olyan célért nem lehet küzdeni, ami nem reális. Vagyis lehet, csak a testünk nem fog engedelmeskedni, hanem úgy működik, ahogy annak a 11 embernek működött. Erőtlenül. Érthetetlenül és nem méltóan önmagukhoz. Ezek a fiúk egytől egyig sokkal jobb játékosok, mint amit hozni tudtak ebben az egyenlőtlen, hazug helyzetben.

Jó lenne, ha a magyar válogatott szakmai vezetősége és a játékosok egyenként szembenéznének önmagukkal és a jövőben olyan helyzeteket és célokat vállalnának fel, amit felelősséggel és őszintén el tudnak vállalni, és nem olyan helyzeteket és célokat, amikbe mások kényszerítik őket.

Sportolókkal dolgozom, és nem szeretem senkiről levenni a felelősséget, de gondolom, azért mindenki számára világos, hogy a mai magyar sportban sem volt még teljes rendszerváltás, és a nagy része még mindig úgy működik, mint egy katonai rezsim, ahol mindig a vezetők mondanak meg mindent és a sportolók (katonák) pedig szó nélkül teljesítenek. Aki nem teljesít vakon, annak nem sok babér terem, de a válogatottba biztosan nem jut be, ha kimondja, hogy a király meztelen, vagyis hogy a vb-részvétel még túl magas léc. Nem hiszem, hogy a mai magyar futballválogatottban ellent lehet mondani a vezetőknek, és ki lehet mondani, hogy nem reálisak a célok.

A sikertelen vb-selejtező okait a fent említett irreális célállítás mellett természetesen sok más mentális felkészítési hiba is okozhatta, de az 1-8 mögött egyértelmű az irrealitás romboló hatása.

A jövőben azt látom továbblépési lehetőségnek, ha a leendő vezetők szembenéznek a sportág szakmai szintjével és olyan célokat állítanak a lelkes és tehetséges magyar futballisták elé, amik reálisak, és elérhető magasságban vannak, és amiért lehet harcolni.

Imre Tóvári Zsuzsanna, sport szakpszichológus, coach
férfi vízilabda-válogatott 2010 óta, női röplabda-válogatott 2011, Vasas 2005–2013, egyéni élsportolók 2004 óta (futball, kajak-kenu, vívás, tenisz, úszás, kézilabda, röplabda, atlétika)