Móric
6 °C
23 °C
Index - In English In English Eng

Csoda Kubából: olimpiai bajnok 5000 forintból

2014.01.10. 23:32
Kubában azóta nem létezik profi sport, hogy Fidel Castro az 1959-es kubai forradalom után két évvel felszámolta a profizmust, és minden sportoló állami alkalmazott lett, ehhez illő fizetéssel. Mostanáig: Raul Castro szeptemberben megtette az első komolyabb lépést a kubai sportolók felzárkóztatásában, és újra engedélyezte a profi sportszerződéseket. Persze gondos állami szerepvállalás és részesedés mellett.

Fidel Castro szerint a sport mint magánvállalkozás összeegyeztethetetlen a marxista társadalommal. Ennek szellemében működött Kubában a sport évtizedeken keresztül, Castro még 2005-ben is felemelte szavát a profi sport ellen, mert abban szerinte „paraziták élősködnek a sportolók kemény munkáján”.

Márpedig Kubában keményen dolgoztak a sportolók, a 11 millió lakosú ország a forradalom óta 196 olimpiai érmet nyert (67 arany, 63 ezüst, 66 bronz), mindezt úgy, hogy 1960–68 között csak ötöt szereztek, Los Angelesben (1984) és Szöulban (1988) pedig részt sem vettek az olimpián.

A marxista elvekhez persze kellett egy jól kidolgozott sportprogram, amely már az általános iskolától kezdve külön figyelmet fordított a tehetséges sportolókra 20 különböző sportágban, elsősorban röplabdában, ökölvívásban, súlyemelésben, birkózásban, kosárlabdában és a nemzeti sportnak számító baseballban.

Az országot évtizedekig meghatározó Fidel betegség miatt 2008-ban lemondott – kilenc hónap után épp a napokban tűnt fel a nyilvánosság előtt –, azóta öccse, Raúl irányítja Kubát, aki némely területen fokozatosan nyitni kezdett a nyugati országok felé is. Egyúttal folytatta azt a törekvést, hogy a karibi ország megtartsa legjobb sportolóit, nem utolsósorban azért, hogy hasznot húzzon a külföldi szerződésekből.

A hanyatló Kelet

Szeptember 27-én a kormány első számú lapjában, a Granmában többek között a sportot is érintő reformokat jelentettek be: Kuba 1961 után újra engedélyezte a profizmust, megemelte a sportolók fizetését, ezzel együtt engedélyezte, hogy külföldi profi egyesületekhez igazoljanak. A távozó sportolóknak 20 százalékot be kell fizetniük az államkasszába, és nem kell lemondaniuk a válogatottságról, cserébe azonban bizonyos nemzeti tornákra – több sportág esetében a nemzeti bajnokságra – haza kell utazniuk.

A lépéseket egyébként Raúl mellett Antonio Castro, Fidel fia is támogatta, aki csapatorvosként dolgozik a kubai baseballválogatott mellett. A szabályok talán emiatt is a baseballozókra november 1-jétől érvényesek, minden más sportág esetében pedig 2014. január 1-jétől léptek életbe.

A kiutazáshoz persze továbbra is állami engedély kell, így a kormány a jövőben is felügyeli, hogy mely sportolóit engedi ki az országból. A korábbi szankciókból ítélve pedig csak azok mehetnek majd ezentúl is, akiben maradéktalanul megbízik a vezetés. 2013 nyarán volt is már erre egy kísérlet, három baseballjátékost elengedtek a mexikói ligába, igaz, mindhárman évek óta tagjai a Kubai Kommunista Pártnak.

Aki nemzetközi szinten is sikeres volt, és távozása nem jelentett veszélyt Kubára, az az átlagsportolókhoz képest már korábban is más státuszba került. Például a kétszeres világ- és egyszeres olimpiai bajnok Javier Sotomayor – aki a mai napig tartja a magasugrás világcsúcsát – visszavonulása után egy előkelő éttermet nyitott Havanna egyik felkapott utcájában, amire aligha a kubai átlagbérből spórolt össze.

Ez azonban nem volt általános, hiszen kevesen mondhatják el magukról, hogy négyszeres fedett pályás és kétszeres szabadtéri világbajnokok, valamint egyszeres olimpiai bajnokok lennének.

 Az első, aki Kubába, és nem Kubából akart menni

A dezertőrök közül eddig mindössze egy térhetett vissza Kubába, ő is csak a törvénymódosításoknak köszönhetően. Jose Contreras még 2002-ben szökött Amerikába, tíz évig játszott az MLB-ben, ahol 2005-ben bajnok lett a White Sox csapatával. Hazájában az 1990-es években nemzeti hős volt, miután olimpiai aranyat nyert a válogatottal Barcelonában (1992), háromszor is ő lett az év kubai sportolója, 2013. februári hazatérésekor pedig történelmi pillanatról beszélt: „Sosem gondoltam volna, hogy valaha egyszer még Kubában lehetek, hiszen előttem senki sem térhetett még vissza, aki disszidált, mert árulóként tekintettek ránk.” A baseballos Contreras egy január 14-én életbe lépett törvény miatt térhetett vissza, amely kimondja, hogy azok a sportolók, akik illegálisan hagyták el az országot, nyolc év távollét után hazautazhatnak.

A tiltás miatt számtalan kubai sportoló (mint ahogy civil is) disszidálni kényszerült, ami miatt jelentősen gyengült Kuba a nemzetközi versenyeken. Pekingben és Londonban összesen 7 aranyat nyertek, míg előtte Barcelonában, Atlantában, Sydneyben és Athénban mindig legalább kilenc olimpiai bajnoki címet szereztek. Barcelonában még ötödikek voltak az éremtáblázaton, Pekingben csak a 29., Londonban pedig a 16. helyen zártak.

Elsősorban bokszolók, baseball- és röplabdajátékosok, valamint labdarúgók távoztak illegálisan, márpedig az első három minden szempontból húzóágnak számít Kuba sportéletében.

Az ország legfontosabb exportcikke a sport

A nagy kivándorlási hullám 1991-ben, René Arocha szökésével kezdődött – ő Miamiba lógott meg a kényszermegállót beiktató repülőről, amikor a baseballválogatott egy bemutatómérkőzésről tért haza. Ezután egyre bb játékos követte példáját, így Kuba fokozatosan szigorította a válogatott játékosok ellenőrzését. Akinél csak a gyanú felmerült, hogy disszidálna, azt azonnal kivették a keretből, de olyan is volt, akit pusztán egy névrokon által tervezett szökés miatt tiltottak ki a válogatottból. A visszatartó erő kettős hatású volt, sokan megijedtek a fenyegetésektől, de többen olyanok is megszöktek, akiknek korábban eszükbe sem jutott volna, attól félve, hogy hamis gyanúsítás miatt sosem kerülhetnek be a nemzeti csapatba.

A baseballjátékosok példáját 2001-től a röplabdázók és a bokszolók is követték, de korábban is többeket próbáltak Amerikába csábítani – Lazaro Vargasnak, a tizenkétszeres kubai bajnok Havana Industriales baseballcsapat edzőjének játékoskarrierje csúcsán, a '90-es években 10 millió dollárt is kínáltak, de ő visszautasította. Mint ahogy a legendás bokszoló, a háromszoros olimpiai és világbajnok Teofilo Stevenson is, akinek egyetlen Ali elleni meccsért ötmillió dollárt kínáltak 1976-os, második olimpiai aranya után, ám ő csak ennyit mondott:

Mit ér egymillió dollár 8 millió kubai szeretetéhez képest?

Hogy megakadályozzák a tömeges disszidálásokat, Kuba kedvezményeket kezdett tenni a kiemelt sportolók felé. Első lépésként bizonyos esetben engedélyezték, hogy a válogatottól visszavonuló játékosok külföldre szerződhessenek, eleinte csak edzőként, majd később játékosként is. Ez nagy fordulat volt a korábbi trendhez képest, hiszen míg korábban Kuba importálta az edzőket (a szovjet Andrej Cservonyenko edzette például Stevensont, a magyar Laky Károly nevéhez fűződik Kuba 1980-as ötödik helye vízilabdában Moszkvából, ami máig a legjobb olimpiai eredményük a sportágban), addig az 1990-es évektől kezdve elkezdték kiközvetíteni őket.

Az ott megkeresett fizetésük 80 százaléka az államkasszába ment, de még a megmaradt egyötöd rész is jóval több volt, mint amit otthon kereshettek volna (egyes beszámolók szerint az így kivetett adót később 60, majd 40 százalékra csökkentették), hiszen a kubai sportolók a helyi munkások átlagbérével egyenlő összeget, nagyjából havi 20 dollárt (4400 forint) keresnek.

Természetesen az összes ilyen igazolás szerződését egy állami szervezet, a Cubadeportes intézte és intézi ma is, minden feltételt ez tárgyal le a külföldi kérővel, a felkért edzőnek, illetve később a játékosnak csak egyetlen dolga van: oda menni, ahova Kuba mondja. Az ilyen ügyleteknek köszönhetően sydney-i olimpia alatt húsz országnál dolgoztak kubai edzők, 2006-ban pedig már 51 országban 6300 kubai tréner dolgozott legálisan.

A sportolóknál is működött ez, Sotomayor bb más atlétával együtt például egy spanyol klubnál edzhetett a sydney-i olimpia előtt, a fizetésüket állítólag az állam kapta, de vélhetően a kubai viszonyokhoz képest jelentős összeget kaptak maguk a sportolók is. De nemcsak az atléták, hanem kísérleti jelleggel röplabdázók és baseballjátékosok is próbálkozhattak külföldön 1999 és 2005 között, utóbbiak főleg japán, mexikói és dél-amerikai ligákban, míg előbbiek Európában, de minden esetben a Cubadeportes közbenjárásával.

Az is javított valamit a sportolók helyzetén, hogy az egyéni számokban indulók megtarthatták a teljesítményükkel nyert pénzdíjakat  – eleinte csak 15 százalékot kaptak, majd ez fokozatosan emelkedett, míg az új szabályok szerint 80 százalék marad a sportolóknál, 15 százalék az edző(k)höz, a maradék 5 százalék pedig a további segítőkhöz kerül. Ám rengeteg sportoló életére ez sem volt hatással. A bokszoló Yuriorkis Gamboa, Odlanier Solis és Yan Barthelemy például eladta az athéni aranyérmét a feketepiacon, hogy ételt vegyen családjának a pénzből, mielőtt megszöktek volna a venezuelai edzőtáborból 2006-ban.

Ezentúl sem lesznek milliomosok

A Miniszterek Tanácsa által elfogadott határozat értelmében a sportolókat hat kategóriába osztják, ez alapján kapják majd a fizetésüket. Az olimpiai érmesek 1500 pesót (11 500 forint), a világbajnoki dobogósok 1300-at, a pánamerikai elsők 1200-at, a közép-amerikai bajnokok 1100-at, a válogatottak tagjai és a baseball-liga játékosai 1000 pesót, míg a tartalékjátékosok 450 pesót keresnek majd egy hónapban. Ez a különböző érmekért kapott jutalmakkal kiegészülhet majd azokban a hónapokban, amikor a sportoló az érmet nyeri – az olimpiai aranyért 5000  (46 ezer forint) peso, míg egy közép-amerikai kupán nyer első helyért 300 (2700 forint) peso jár.

A Cubadeportes által kötött üzletek persze nagyon különbözőek voltak. Míg Ecuador és Ghána például nem fizetett az edzőkért, addig Japántól és Olaszországtól az átlagnál magasabb összeget kértek, Venezuela pedig olajjal törlesztett. Nem nézték azonban mindenhol jó szemmel a kubai trénereket, mert a legtöbb dél-amerikai országban olcsóbban dolgoztak, mint a helyi szakemberek (Panamában például évi 5000 dollárt kaptak), akik szerint elvették az munkájukat.

A válogatott vagy egy külföldi liga?

A röplabdázóknak már korábban is volt lehetőségük külföldi csapathoz szerződni, ha úgy döntöttek, hogy lemondanak a válogatottságról. Sok játékos élt a lehetőséggel, volt olyan is, aki már 22-23 évesen jelezte, nem kíván többet a válogatottban szerepelni, hogy aztán a nemzetközi szövetség által előírt kötelező két év várakozási idő után külföldre igazolhasson, de még a kétéves kihagyással is megérte elszerződni az olasz, francia vagy török bajnokságba.

Emiatt rengeteget gyengültek a kubai röplabda-válogatottak. A női csapat 10 világversenyen szerzett aranyat, köztük nyolcat megszakítás nélkül, a 2000-es olimpiai arany óta azonban egyetlen világeseményen sem értek el első helyet. A férfi csapat sosem volt ennyire sikeres, ám náluk is visszaesett a teljesítmény – ez főleg a Világliga-eredményeken látható, ahol a kilencvenes években rendre második helyet értek el, azután inkább csak bronzérmeket nyertek.

A leglátványosabb adat talán a baseballválogatotté: 1997-ben, amikor az Interkontinentális Kupán kikaptak Japántól, 152 meccses, 10 éve tartó győzelmi szériájuk szakadt meg, főként a disszidálásoktól meggyengült keret miatt.

Sokaknak azonban ez a lehetőség sem volt elég, hiszen ha sikerült külföldre jutniuk, nem a fizetés ötödét, hanem a teljes összeget megtarthatták, igaz, többé nem léphettek kapcsolatba Kubában hagyott családjukkal. A kormány ezért továbbment, és autót, valamint házat ajánlott a jól teljesítő sportolóknak és edzőknek, amivel némileg lassult a folyamat, de nem tudták megállítani. 2007-re már több mint 50 országban dolgoztak az országot illegálisan elhagyó kubai edzők, a számukat pedig több százra becsülték – bár még így is kisebbségben voltak az országot legálisan elhagyó szakemberekhez képest. A legfőbb gond ugyanis az aktív sportolók kivándorlása volt.

A magyar kubaiak

1997-ben nyolc kézilabdázó érkezett Magyarországra a két ország között kötött sportmegállapodás keretében. Köztük volt Carlos Perez, Vladimir Hernandez, Ivo Diaz és Humberto Julién, akik mind felvették a magyar állampolgárságot, de Julio Fis, Rolando Urios Fonseca, Roberto Duranona és a többiek nem minket választottak. A spanyoloknál kikötő Urios és Fis többé sosem térhetett vissza Kubába, míg például Diaz és Julién igen, ők ugyanis a kubai kormánnyal egyeztetve intézték honosításukat.

A bokszolók is külön engedményt kaptak. 2013 elején előbb feloldották a tiltást, majd Kuba belépett egy félprofi ligába (World Series of Boxing), ahol ökölvívóik szponzorált csapatokban indulhatnak, és akár havi 1000-3000 dollárt (220-660 ezer forint) is megkereshetnek. A sorozatból harmincan automatikusan kijutnak majd a 2016-os olimpiára.

Kuba ökölvívói azonban főleg az amatőr versenyeken remekeltek, Joel Casamayor (38-6-1) kivételével nem volt igazán sikeres profi bokszolójuk, talán még a veretlen (13-0), 33 éves Guillermo Rigondeaux-t lehetne említeni, aki amatőrként 2-2 olimpiai és világbajnoki aranyat nyert.

Az álom továbbra is elérhetetlen

Látható, hogy ez a megoldás még nem tökéletes, a lépés azonban mégis hatalmas. Arocha 1991-es szökését követő 20 évben Kubából bb mint 200 baseballjátékos és közel két tucat egyéb sportoló (főként bokszolók és labdarúgók) disszidált Amerikába. A baseballban és az ökölvívásban egyértelműen az Egyesült Államok a legkívánatosabb irány, hiszen az van a legközelebb, és ott tudnak a legtöbbet is keresni, ám hiába az engedmények és az új szabályok, a Kubától nagyjából 150 km-re (Florida) található ország legálisan egyelőre elérhetetlen marad a kubai sportolóknak.

Továbbra is érvényben marad az USA által 1960-ban életbe léptetett kereskedelmi embargó, amely megtiltja, hogy amerikai pénz a kubai kormányhoz jusson – és mivel 20 százalék adó terhelné a sportolók szerződését, azokból részesülne Kuba is. 

Pedig érhető, miért olyan vonzóak az amerikai ligák a kubaiaknak. Amikor 1995-ben Larry Rodriguez meglépett a kubai baseballválogatottból, 1,3 millió dollárért írt alá az Arizona Diamondbacks csapatába, fizetése pedig 200 ezer dollár volt. Csak utóbbit bb mint 800 év munkájával kereste volna meg hazájában, az aláírási bónuszról nem is beszélve.

Ez az út azonban nem mindenki számára végződik ilyen jól, a Kubát elhagyó baseballjátékosok mindössze negyede jut el a profi ligáig (MLB), a többiek alsóbb ligákban kötnek ki, vagy még oda sem igazolják le őket.

A legnagyobb tehetségek számára azonban még a disszidálás nehézségeit is számba véve nem kérdéses, hogy megéri a váltás. 2012-ben az Oakland Athletics négyéves, 36 milliós szerződést kötött Yoenis Cespedesszel, Yasiel Puig pedig hétéves, 42 milliós szerződést írt alá a Los Angeles Dodgersnél, de még a náluk kisebb tehetségnek tartott Jorge Soler is 30 milliót kap 9 évre a Chicago Cubstól.

A 26 éves Jose Abreu, akit Kubában még náluk is nagyobb tehetségnek tartottak, még komolyabb szerződést kapott. Abreu augusztusban szökött meg Kubából Haitibe, majd a Dominikai Köztársaságból vette fel a kapcsolatot az MLB képviselőivel, bb csapat pedig egyből érdeklődni kezdett iránta. Végül a Chicago White Sox szerződtette 6 évre, összesen 68 millió dollárért, ennyi pénzt nem amerikai játékos még sosem kapott.

Ezzel szemben a nyáron Mexikóban játszó Yordanis Samón, Alfredo Despaigne és Michel Enriquez 10 ezer dollárt kapott fejenként, amiből az adók után csak nyolcat tarthattak meg. Ez a kubai 5000 pesós (208 dollár) havi fizetéshez képest hatalmas, de eltörpül Puig, Soler és Abreu szerződései mellett.