Mátyás
3 °C
15 °C
Index - In English In English Eng

Viszlát, magyar foci, keresek más hobbit

2014.08.28. 13:58 Módosítva: 2014.08.28. 14:01

Valami születési rendellenesség miatt úgy alakult, hogy már pubertáskorom óta nagyon szeretek kijárni magyar focimeccsekre.

Tudom, hülyeség, egyszer már vallottam is erről, de ez van. Ezen a szokásomon akkor sem változtattam, amikor Miskolcról Budapestre költöztem, és a meccs értékének sokszorosáért intéztem utazásokat azért, hogy láthassam a Diósgyőr néha elfogadható, néha unalmas, néha pedig tragikus fociját élőben. Sőt, még azt is elfogadtam, amikor Fehérváron a rendőrség nem engedett vonatjegyet vásárolni hazafelé, mert az a lényeg, hogy minél gyorsabban húzzak el onnan a vacak sálammal és az idióta hobbimmal együtt.

Azt is elfogadtam, hogy jegyvásárlásnál adatokat kell megadnom ahhoz, hogy bemehessek megnézni egy meccset.

Azért szép lassan így is sikerült az MLSZ-nek elérnie, hogy a kedvenc kikapcsolódási formámból nyomasztó procedúra legyen, a nap középpontja pedig egy olyan 90 perc, amit ki kell bekkelni valahogy a zavartalan kocsmázásig. 

Ennek a felejthetetlen utazásnak a végállomása a szeptember 15-től kötelezően kiváltandó szurkolói kártya, ami nélkül senkit nem engednek be egy magyar focimeccsre sem. Én pedig már nem is akarok menni annyira.

Nekem nincs szurkolói kártyám, és nem is lesz egy ideig, erről viszont nem én tehetek. A kártya elvi szinten engem alapvetően nem érdekelt, nincs titkolnivalóm, ha az MLSZ-t boldoggá teszi, hogy megadom a születési évemet, akkor nem gördítek eléjük akadályt.

A gyakorlat viszont azt mutatja, hogy az MLSZ tesz arra, hogy vannak-e szurkolók egy meccsen. Elfoglaltságaim miatt úgy terveztem, hogy legközelebb csak a Diósgyőr–Honvédra látogatok haza, ami, terveim szerint, egy kellemes őszi napsütéses meccs lesz szombat délután. Egészen addig nem is leszek Miskolcon.

Viszont ez azt jelenti, hogy a meccsre egyszerűen nem engednek be: szurkolói kártyát nem állítanak ki meccsnapokon, más nem válthatja ki, és mivel Magyarországon vagyunk, online igénylésről egy percig sem volt szó.

Most úgy áll, hogy ha haza is utazom, nem megyek be a stadionba. És nem azért, mert zsidózni akartam volna vagy bedobálni pár széket a pályára, hanem mert nem mehetek be, nem vagyok azon kiváltságosok között, akik a legendás magyar tikitakát élőben is követhetik.

Belefért eddig a szar foci, az omladozó lelátó, az emberek szánakozó tekintete, amikor látják, hogy én még tényleg tudok lelkesedni egy olyan bajnokságért, amiben nagyjából két-három évente robban ki egy jó kis bundabotrány. Azt viszont már nem nyelem le, hogy szabadságot kelljen kivennem csak azért, hogy a meccs előtt egy nappal megteremthessem az elvi lehetőségét annak, hogy később egy csomó időt elbaszhassak erre az egészre.

Ráadásul szeptember 15-től már nem fogom tudni felhívni bármelyik ismerősömet azzal, hogy nagyon unatkozok, és ugorjunk már ki egy jó kis MTK–Pápára, ha már olyan szépen süt úgy is a nap, és a kispesti illetőségű barátaimmal sem fogok tudni együtt élőben Honvéd–Diósgyőrt nézni, mert nem mehetek oda a stadionban, ahova én szeretnék.

Már ha egyáltalán bemehetek.

Tizenhárom év teljesen irracionális rajongás után először érzem úgy, hogy nekem ez már nem éri meg. Soha nem voltam balhés típus, a legnagyobb összetűzésem a rendőrséggel egy köztéri vizelés volt nyolc évvel ezelőtt, ráadásul az sem meccsnapon történt.

Eddig azt hittem, hogy pont a hozzám hasonló lelkes szurkolókat szeretné látni az MLSZ a vadiúj stadionokban, de úgy tűnik, tévedtem: Magyarországon egy olyan nem létező társadalmi osztálynak képzelik el a focit, akik fizetőképesek, nagyon ráérnek, az élet minden területén kimértek, és nem zavarja őket az sem, ha a beléptetők olajozott működésének köszönhetően lemaradnak az egyébként is szörnyű meccsek elejéről.

Majd ők decensen kiváltják a kártyákat, nem barátkoznak más csapatok szurkolóival, én pedig kerítek valami olyan kikapcsolódást, aminek a szervezői nem néznek teljesen hülyének.