Endre, Elek
14 °C
27 °C
Index - In English In English Eng

Körbegördeszkáztam a Balatont, és megvilágosodtam

2015.08.24. 18:07 Módosítva: 2015.08.24. 18:16
Egy tizenkét kilós, sátorral is megpakolt hátizsákkal a hátamon deszkáztam körbe a Balatont négy nap alatt. Az első nap 80 kilométert haladtam, másnap már negyvenet is csak fájdalomcsillapítóval bírtam. A térdfájás, a brutális izomláz, a megfázás, a drága, de szar balatoni kaják ellenére volt értelme a gördeszkás caminómnak: ha bölcsebb nem is lettem az út végére, de például büdösebb igen.

Amivel az első nap végén nem számoltam, az a második nap reggelén jelentkező elképesztő térdfájás, ami eltörpült a szintén brutális izomláz mellett. A magyarázat persze egyszerű: bal lábbal hajtottam, a jobb lábam végig a deszkán volt, hajlítva. Azaz a testsúlyom és a hátizsák súlya is a jobb térdemet terhelte. Hülye egy helyzet volt: a bal lábamon a vádli kőkemény volt és égett, a jobb lábamon a combom produkálta ugyanazt, miközben a térdem úgy érezte magát, mintha egy thaiboxos rúgta volna szét.

Hogy hogyan kerültem ebbe a helyzetbe? 

A nyolcvanas évek végén álltam először gördeszkára, aztán több évtizedes szerelem lett belőle. 2009-ben két barátommal, a deszkás szakújságíró Galkó Mátéval és Miki357-tel megalapítottuk a Deszkás Pikniket. Felvonulásokkal egybekötött versenyeket rendeztünk, hogy népszerűsítsük a deszkázást, aztán egyszer csak azt vettük észre, hogy (újra) divatba jött és longboardos hipszterek leptek el mindent.

Nagyjából ez volt az a pont, amikor nem szerveztünk több pikniket: nekem gyerekeim születtek, nulla szabadidőm lett, Miki357 a filmezés felé fordult, és az ország egyik legkeresettebb videóklip-rendezője lett, egyedül Máté maradt hű a hét réteghez.

Nagyjából két éve alig álltam a deszkára, de hiányzott. Aztán egyik nap úgy döntöttem: egy nagyobb túrával vezekelek a gördeszkázás istenének, amiért sokáig nem deszkáztam. Szenvedni akartam a bűneimért, de úgy, hogy közben azért élvezzem is a bűnhődést. Így született meg az ötlet, hogy körbegördeszkázom a Balatont, lenyomva kicsit több, mint 200 kilométert.

Végig egy lábbal hajtva.

Nemcsak azért, hogy magamat szívassam, hanem azért is, mert világ életemben csak a bal lábamat használtam a hajtásra, a jobbot sosem. 

El is neveztem a túrát Skate Caminónak.

A felkészülés

A deszkázás egy antisport. Vagyis nem, mert nem is sport, hanem életforma, de az meg szarul hangzik. A lényeg, hogy tojik a szabályokra – éppen ez tetszik benne. Felkészülés? Ugyan már! 

Ennek fényében úgy készültem fel a caminómra, hogy nem készültem fel.

Egy centit nem deszkáztam előtte.

Helyette azon agyaltam, milyen deszkával menjek: longboarddal vagy normállal?

Longboarddal nyilván egy csöppet könnyebb a nagyobb felfüggesztések és a vastagabb kerekek miatt, de végül egy sokkal inkább streetelésre alkalmas deszka mellett döntöttem, részben azért is, hogy legalább hipszternek ne nézzenek az út során, ha már hülyének igen. Na jó, kicsit kényszerből is, mert percekkel a vonat indulása előtt derült ki, hogy a longboard felfüggesztésével baj van.

A deszka

Az útra egy Bustin Bruno Pro lappal mentem, amit még tavaly vettem a BoardSide blog szerzőjétől. Ez egy 33.6 inch hosszú és 8.5 inch széles, elsősorban streetelésre és félcsövezésre alkalmas deszka, ami egy picikét nagyobb csak a teljesen normál street deszkáknál. Könnyű, de kellően masszív, így a lejtőknél sem omlik össze az ember lába alatt.

Egy 69 mm-es Sector9 kerékkel és egy 159 mm-es Independent felfüggesztéssel szereltem fel. Egy körülbelül nyolc éve, akkor még méregdrágán vásárolt, de mára már jól elhasznált Bones Swiss csapágyat tettem a kerekekbe, de közvetlenül az út előtt vettem Bustin-csapágyakat is a biztonság kedvéért. És bevásároltam csavarokból, anyákból is, és persze magammal vittem a szereléshez szükséges kulcsot. Mivel az első nap megtett 80 km után már eléggé zörögtek a csapágyak, ezért a második nap elejét csapágycserékkel kezdtem. 

Az egyértelmű volt, hogy ha a Balatont körbe akarom deszkázni, akkor nekem is a kiépített bicikliutat kell használnom. Azt viszont nem tudtam, hogy ez az út mennyire alkalmas a deszkázásra. Mert ha túl sok a repedés, a kavics, akkor elég nagy szívás gurulni rajta, hiába van a lábamban a bugi. Éppen ezért megtervezni sem nagyon tudtam, hogy mennyit tudok hajtani egy nap. Ezért úgy döntöttem, viszek magammal egy sátrat, és majd kempingekben szállok meg, így nem kell időre odaérnem sehová sem. Persze azért nem volt minden korlátlan, azt ugyanis a fejembe vettem, hogy négy nap alatt csinálom végig, átlagban napi legalább 50 kilométert haladva. Azt is elgondoltam, hogy az első nap még friss leszek, ezért azt jól meghúzom. 

Ha viszont sátrat viszek, akkor kell hálózsák, polifoam és rakat más dolog is. Ezeknek persze súlyuk van: közvetlenül az indulás előtt derült ki, hogy 12 kilós lett a hátizsákom.

Tisztában voltam vele, hogy ez végig a hátamon lesz, és ez egyáltalán nem tett boldoggá.

A túrám a Balaton keleti széléről, Balatonakarattyáról indult reggel nyolckor. Doppinggal. A barátnőm még hónapokkal ezelőtt Japánból hozott két furcsa zacskót, amiben volt valami zselés lötty, állítólag vitaminok és ásványi anyagok voltak benne. Miközben megittam az egyiket, imádkoztam, hogy még jó legyen a szavatossága. Aztán egy kisboltban vettem egy csomag szőlőcukrot, és nagyjából óránként bevettem egy-két szemet. Még az indulás előtti nap vettem egy új deszkás cipőt, és mivel tartottam attól, hogy esetleg feltöri a lábaim, a sarkaimat preventív jelleggel leragtapasztóztam, nehogy ezen bukjon el a Nagy Deszkás Camino.

Az első 80 km

A Balatonakarattyáról kivezető út elég silány, kavicsos, ezért már az elején elég pesszimistán tekintettem a jövőbe, és az is megfordult a fejemben, hogy az egészet hagyom a francba. De mire ezt úgy igazán végiggondoltam volna, már Balatonalmádiban voltam. Ekkora derült ki, hogy – még ha nem is túl jó mindenhol az út – laza tempóban átlagban egy óra alatt le tudok nyomni tíz kilométert, feltéve, ha nem nagyon állok meg közben pihenni. Azaz gördeszkával nagyjából fele akkora sebességgel lehet haladni, mint biciklivel, de nagyjából kétszer olyan gyorsan, mintha gyalogolnék. Persze ehhez kellett az ideális időjárás is: nem esett az eső, de nem is sütött a nap. Na jó, az előző napi esőzések miatt itt-ott vizes volt az út, de legalább lehetett szlalomozni a tócsák között. 

A bicikliút minősége a Balaton északi oldalán meglehetősen vegyes, de összességében néhány száz métert leszámítva nem volt olyan útszakasz, amin deszkával ne lehetett volna közlekedni. Arra is rájöttem, hogy a jó minőségű, de dimbes-dombos út ezerszer jobban tudok hajtani, mint a a rossz minőségű lejtőn vagy a lapos, de vacak aszfalton. A hátizsákot végig tehernek éreztem, de nem akadályozott a mozgásban. Egy-két óránként megálltam egy kicsit pihenni, de mivel ekkor még nem fájt semmim, lelkesen hajtottam, érezve a szabadság ízét. És hogy minek éreztem magam közben? Néha vándornak, néha kalandornak,

néha pedig egy idiótának, aki már érzi, hogy alakul a vízhólyag a bal talpán. 

A holtpont az első 50 kilométer után jött el, pedig még előttem volt harminc. Ekkor éreztem, hogy fáradok. Sőt, ekkor már fáradt voltam, csak nehezen vallottam be magamnak. 

Már majdnem kétségbeestem, amikor eszembe jutott az egyik kedvenc Coelho-idézetem:

Egyetlen kaland többet ér, mint ezer egyforma nap, amit kényelemben és jólétben töltök.

Ez erőt adott és átemelt a holtponton.

Az első nap végére Badacsonytomajig szerettem volna eljutni. A legidegesítőbb, hogy az északi oldalon a kerékpárutak nagyon gyakran megkerülik a településeket, és ezzel plusz kilométerekkel dobják meg az amúgy sem kis távolságot – így lett végül a Google térképen kábé 72 kilométeresnek írt Akarattya-Badacsonytomajból valójában 80 kilométer.

Az utolsó 8-10 kilométert már igazi kínszenvedésnek éreztem, és ekkor már egyértelmű volt, hogy a következő nap kőkemény izomlázam lesz. Viszont este fél 6-ra sikeresen megérkeztem Badacsonytomajba, ahol tábort tudtam verni. Magam is meglepődtem, hogy első nap lehúztam 80 kilométert, de azt is tudtam, hogy ugyanerre másnap már csak az izomláz miatt sem leszek képes.

Nem is baj, gondoltam, hiszen a következő napra csak egy 42 km-es távot lőttem be. 

A második nap már kellett a fájdalomcsillapító

A cikk elején már említett fájások miatt már majdnem kétségbeestem, amikor eszembe jutott egy másik kedvenc Coelho-idézetem:

A titok a jelenben rejtőzik; ha a jelenre összpontosítasz, meg tudod jobbítani. És ha jobbá tetted a jelent, akkor az is, ami utána következik jobb lesz.

Hát ez az! Fájdalomcsillapítóval jobbá tudom tenni a jelent – világosodtam meg azon nyomban.

Nem volt más megoldás, egy patikában fájdalomcsillapítót kellett vennem, mert csak úgy bírtam lenyomni a második napra tervezett 42 kilométert. A hajtós bal lábamon már az első nap lett egy óriási hólyag, de azt egyrészt egy ragtapasszal hatástalanítottam, másrészt a térdfájás és az izomláz eleve elterelte a figyelmemet arról, hogy az is fáj. Ahogy arról a hatalmas véraláfutásról is, ami a hátizsák miatt a bal vállamnál jelent meg, és lett egyre nagyobb az út során. 

Költségek

Egy négynapos túra 30-40 ezer forintból kijön. Ha sátrat viszünk, akkor 2300 forintból már találunk szállást kempingekben, de általában kiadó szobák is vannak 4000 forinttól, anélkül, hogy előtte foglalnák. A legtöbb pénz kajára és italra megy el, 1500 forint alatt például nem nagyon lehet megúszni egy ebédet. Érdemes ősszel vagy tavasszal menni, akkor nincs kánikula és talán a szállások is még olcsóbbak.  

Viszont Badacsonytomajtól alapvetően jó volt az utak minősége, leszámítva azt, hogy Tomajtól Szigligetig nincs bicikliút, ezért a főúton, az autók mellett kellett gurulnom. A biciklisek, akikkel útközben találkoztam, jófejek voltak. Sokan bátorítottak („Hajrá!”), és csak kevesen viselkedtek velem úgy, mint ahogy a bunkó autósok szoktak a biciklisekkel, amiért az ő infrastruktúrájukat használtam („Te idióta!”). Mivel fényképezni se nagyon tudtam, ezért a bicajosokat kértem meg, hogy fotózzanak le.

Az egész út alatt úgy éreztem magam, mint az autópályán a kamionos érezheti az autósok között. Mindenki lehagyott és én soha, senkit nem tudtam leelőzni – na jó, két kisgyereket és két gyalogtúrázót leszámítva. Egy kisegér voltam az elefántok között, de ez megtanított egy fontos dologra: méltósággal viselni, hogy kisegér vagyok az elefántok között. 

Trükközni nem nagyon lehetett útközben a deszkával, főleg a hátizsák miatt, de ha nagyon unatkoztam, akkor azért manuálozgatni tudtam. (A manuálozás az, amikor a hátsó két kereken gurulunk.)   

Az északi parton egyébként a legjobb és a legrosszabb minőségű út is Keszthely előtt van. Ami szembetűnő, hogy nem csak a bicikliút van többé-kevésbé egész jól kitáblázva és kiépítve a Balaton körül, de a biciklisekre egy egész iparág épült: kifejezetten nekik szánt pihenőhelyek, bicikliszervizek vannak végig az út mellett.

Ami legalább ennyire meglepett, hogy az út menti kajáldák többségében drágán és szar kajákat lehetett enni, mintha a vendéglátósok egy szezon alatt akarnák jól megszedni magukat. Voltak persze kivételek. Még első nap, Aszófő előtt egy egész jó hekkest fogtam ki, és a második nap célállomásán, a már a déli parton fekvő Balatonberényben, a harmadik nap pedig Balatonföldváron is sikerült jót ennem. Mégis az volt az érzésem, hogy a Balaton körül minden csak a lehúzásról szól. 

Ha nem a térd fáj, akkor a torok

850 nap alatt a világ körül

A balatoni túrámmal persze kispályás vagyok Rob Thomsonhoz képest, aki két és fél éven keresztül gördeszkázott szerte a világban. Igaz, a költségei is magasabbak voltak: az ő tripje 15 ezer dollárba fájt és nem deszkázott át a hírhedt Balatonőszödön, ellentétben velem. 

Persze a deszkázás nem csak gurulásból áll. Ha látni akarja, milyen az igazi deszkázás, nézze meg a budapesti Rio Crew bármelyik videóját.

A harmadik nap reggelén, Balatonberényben újra beütött a ménkű. A térdem ekkora már nem fájt, a torkom viszont igen, mintha egy ilyen túra alatt kötelező lenne, hogy minden napra jusson egy-egy fájdalom. Attól fázhattam meg, hogy amikor az előző napokban megálltam pihenni, izzadtam, de nem vettem fel pulóvert.

A torokfájás rosszabb volt, mint a már múlóban lévő izomláz és a szintén múlóban lévő térdfájás, mert az egész közérzetemre kihatott, miközben már eleve fáradtabb voltam, mint az előző két napban. Úgyhogy a harmadik napon, amikor Balatonberényből mentem Zamárdiba, háromóránként tömtem be magamba az aszpirint. A déli part egyébként hiába lapos, nagyon sok helyen kavicsos az aszfalt, ez pedig nehezítette a gurulást. Égett az arcom, szipogtam, és imádkoztam, hogy csak lázas ne legyek.

Már majdnem kétségbeestem, amikor eszembe jutottak Coelho szavai és átsegítettek a nehézségeken:

Az élet tapasztalatszerzés, nem pedig az élet értelmén való töprengés.

És ekkor, mint valami isteni szikra, jött a tapasztalat, amiről a Mester beszélt. Érdekes tudományos megfigyelést tettem: ha leálltam kicsit pihenni, rögtön folyt az orromból a takony, de ha hajtottam, a szembeszél móresre tanította, és ki nem mert bújni az orrlyukamból. Hát nem csodálatos az univerzum, hogy ilyen tökéletesen működik?

A harmadik napon 60 km-t tettem meg, az utolsón pedig a maradék negyvenet, így végül sikerült teljesítenem a távot. A harmadik naptól már nagyon monotonnak tűnt minden, és bár ugyanolyan tempóban haladtam, mint az első két napon, mégis úgy éreztem, soha nem lesz vége. Az egész, kétszáz kilométeres út alatt háromszor estem le a deszkáról (kavics és repedés, egyszer pedig manuálozás miatt), de egyszer sem estem el, balesetem sem volt. 

És bár a harmadik naptól már sokkal inkább hasonlított az egész egy soha véget nem érő meditációhoz, mint egy teljesítménytúrához, biztos vagyok benne, hogy jövőre újra megcsinálom. De akkor már nem négy, hanem két nap alatt. Rá egy évre pedig 24 óra alatt. Hátizsák nélkül.

És talán akkor majd a jobb lábammal is hajtok, nem csak a ballal.