Vilhelmina
5 °C
18 °C
Index - In English In English Eng

Magyar fociatlantisz

regiidokfocija
2016.07.08. 13:40
Az első aranykor – A magyar foci 1945-ig címmel jelent meg Szegedi Péter könyve, ami nem az, aminek elsőre látszik. Nem a magyar futball régi dicsőségét kergeti, hanem bemutatja, milyen keretek között működött nálunk a játék. Mert bunkó újgazdag szponzorok, fű alatti pénzek, bundák, zárt kapus meccsek akkor is voltak. Meg többezres ünneplés, nyugati meccsturizmus, külföldi sikeredzők és alkalmatlan magyar trénerek is.

„Sokáig árnyékot vetett a magyar labdarúgásra a sikertelenség, és az sem segít neki, hogy sokan még mindig a múltban élnek. Pedig nem a nyolcvanas évek előtti sikerekkel kellene foglalkozni, hanem támogatni az új nemzedéket.” Bernd Storck nyilatkozta ezt az Izland elleni döntetlen másnapján a Nemzeti Sportnak, amikor már szinte biztos volt, hogy továbbjutunk az Eb-csoportunkból.

Bezzeg Kabát Petiék idejében

Érdekességek 1945 előttről

  • A gyors fejlődést jól példázza, hogy az 1920–40-es években olyan klubok kispadján ült magyar edző, mint a Bayern München, Real Madrid, Milan, Inter, Olimpique Marseille, Benfica, Porto vagy a River Plate.
  • A Real Madrid első bajnokcsapatának edzője Hertzka Rudolf volt.
  • 1933–34-ben az olasz első osztály 18 csapatából 12-nek volt magyar az edzője.
  • 1938 és 1945 között a portugál első osztályú bajnokság gyakorlatilag a magyar edzők háziversenye volt, csak magyar edzővel nyertek bajnokságot a csapatok. A legsikeresebb az egykori Fradi-játékos és magyar válogatott Szabó József, aki a Sportinggal és a Portóval összesen öt portugál bajnoki címet szerzett.
  • A leglátványosabb siker az 1938-as vb-ezüst volt.
  • Az 1910-es évek elején Skócia és Anglia után Magyarországon jártak legtöbben a válogatott mérkőzéseire, már 30 ezres meccsek voltak. Hasonló nézőszámokat vonzottak a Fradi–MTK összecsapások is, pedig az első focimeccs csak 1897-ben volt.

Be kell látni: az állandó sóhajtozással, a bezzegrégenezéssel nem megyünk semmire. Hiába olvasom 32 éve minden áldott nap a Nemzeti Sportot/Népsportot, a kolumnás interjúkat, amiket 60-70-80 éves születésnapos volt focistákkal közölnek, már nem tudom végigolvasni, egy mai gyerek biztos nem amiatt akar majd focista lenni, mert egy többnyire sértődött öregember ledorongolja őket, hogy miért ülnek annyit a kurva számítógép előtt, ahelyett, hogy a grundon rúgnák a bőrt.

A bezzegrégenezés csúcsa az volt, amikor Kabát Péter egy-két évvel ezelőtt azt találta nyilatkozni, hogy a mai fiatalokból hiányzik az az alázat, ami az ő generációjában, benne vagy egy Tököli Attilában, Kenesei Krisztiánban még megvolt az ezredfordulón.

A cím félrevisz

1189671

Az első aranykor – A magyar foci 1945-ig. Szegedi Péter könyve első ránézésre pont az a kategória, amitől Bernd Storck és sokan mások óvják a magyar focit: múltba révedő, a régi nagy sikereket példaként állító, a mai futballistageneráció vállára fölöslegesen nagy terheket pakoló.

Ha viszont elolvassuk a könyvet, akkor kiderül: a cím szerencsére  félrevezető, mert alapvetően nem a korszak nagy magyar futballistasikereiről, hanem az akkori magyar foci születésének körülményeiről, működéséről, drukkereiről, a játékosok státusáról, az idegenlégióról, az állami szerepvállalásról, vagyis a közegről szól.

Van egy remek indexes fórum, Magyar foci a két világháború között, a fénykorát évekkel ezelőtt élte, ma már alig-alig ír bele valaki. Érdemes beleolvasni az évekkel korábbi posztokba, mert elképesztő érdekességeket találni a korabeli magyar futballról. Ennek hatására döntöttem el, hogyha majd egyszer nyugdíjas leszek, fogom a két világháború közötti időszak összes Nemzeti Sportját, és végigolvasom mindet elejétől a végéig, hogy megtudjam, milyen lehetett akkor szurkolónak lenni. Szegedi Péter könyve olyan, mintha mindez megvalósult volna.

Végre vannak okos focikönyvek

Húsz-harminc-negyven évvel ezelőtt egy olyan területtel, mint a futball, nem nagyon foglalkozott még nálunk történész vagy szociológus. Hirtelen csak a Hadas Miklós–Karády Viktor szerzőpáros és Zeidler Miklós jut eszembe, akik éppen erről a korszakról írtak több tanulmányban, könyvben is.

Ma már többen foglalkoznak ezzel a területtel, és remélhetően még többen fognak. Az első aranykort szerző Szegedi Péter mellett például ott van Takács Tibor, aki a magyar foci és az állambiztonság Kádár-korszakbeli történetét dolgozta fel Szoros emberfogás című könyvében.

És az is nagy mázli, hogy éppen most, amikor a focink nem várt lendületet vett az Eb-szerepléssel, megjelentek az okos focikönyvek. Mert a felemelkedés szellemi háttér nélkül nem megy. Az idősebbek bizonyára emlékeznek még a Sportpropaganda Vállalat focistakönyveire, amikor a sportújságíró szerző leült fröccsözni a már visszavonult híres futballistával, aki tollba mondta neki az életét. A könyv végkicsengése vagy az volt, hogy a maiakkal ellentétben ő még tudott focizni, vagy az, hogy a szeretett klubja nem becsülte meg eléggé. Vagy e kettőnek az ötvözete.

Az okos focikönyvek ezzel szemben játékrendszerekről, taktikáról, sportstatisztikáról, kapusposztról szólnak, de lehet élettörténet is, ha úgy van megírva, ahogy Detlev Claussen Guttmann Béláról szóló könyve.

A történelem ismétli önmagát

Mivel a mai magyar focit évtizedek óta követem, klubbérletem van, de rendszeresen járok más meccsekre is, így Szegedi Péter könyvében nekem az áthallások voltak a legizgalmasabbak. Messze a teljesség igénye nélkül összeszedtem néhányat.

  • A magyar foci első nagy felfelé ívelő korszaka éppen száz évvel ezelőttre, az 1910-es évekre tehető. Nem fogják elhinni: Budapesten megkezdődtek a nagy stadionépítések (FTC, MTK, Újpest), igaz, ezeket nem az állam, hanem a klubok finanszírozták. És britek személyében megjelentek az első külföldi edzők is.

  • Egy Edward Shires nevű skót nyitotta meg az utat a külföldi edzők előtt a 10-es években. Ez a volt focista azt mondta, hogy a skót edzőktől „két év alatt többet tanultak a magyarok, mint amennyit mástól tíz év alatt tanultak volna”. És akkor most idézzük fel Szalai Ádám 2013-as őszödi beszédét, aki a magyar futball egyik baját a megfelelő edzők hiányában látta, és mintha Bernd Storck pont olyan lenne, akit akkor Szalai óhajtott: „Ezekből fakadóan a magyar focinak, a válogatottnak olyan edzőre van szüksége, aki veri a fejünket. Aki mindent belever. Így volt ez Mainzban. Nem volt pénzünk drága játékosokra, de reggeltől estig begyakoroltunk mindent, minden belénk lett verve, mert olyan edzőnk volt."

 

  • A 30-as évekre a britektől tanultak korszerűtlenné váltak. A magyar edzők akkoriban elsősorban technikát oktattak, az erőnléttel olyan szinten nem foglalkoztak, hogy bemelegítés nélkül küldték pályára csapatainkat, mert féltek, hogy elfáradnak a játékosok.
  • A foci Európa legtöbb országában szabadidős tevékenység volt, nálunk viszont a Monarchia alatt folyamatosan az osztrákoknak kellett bizonyítanunk, hogy érünk annyit, mint amennyit ők. A bizonyítási kényszer azóta sem múlt el, csak immár nemcsak az osztrákok, hanem az egész világ az ellenfél. (Amúgy megérne egy külön misét, hogyan változott a válogatott legnagyobb ellenfele az elmúlt száz évben. Úgy gondolom, hogy a 20-as évekig az osztrákok voltak, a 30-as években a focit tőlünk tanuló, majd rajtunk túlnövő olaszok, az 50-es évektől a rendszerváltásig a szovjetek, manapság pedig a románok azok, de lehet velem vitatkozni.)

 

  • Külföldről hazatérő magyar focicsapatot 1912-ben fogadott először többezres tömeg Budapesten. A diadalmas angol és német túráról jövő fradistákat (egy győzelem, egy vereség Londonban) a vállukon vitték a drukkerek. Rádió- és tévéközvetítés híján pedig az előtte való napokban Az Est szerkesztősége előtt ezrek vártak a végeredményre.
  • Azt gondolják, hogy a meccsturizmus valami új keletű dolog lenne? Tévednek. 1904-ben a Tottenham és az Everton bécsi hírverő mérkőzését 400 magyar látta a helyszínen. Amúgy meg a két világháború között a Nemzeti Sportban már szervezett utakat hirdettek olasz bajnoki rangadókra.
  • A 20-as években is volt szurkolói rendbontás, voltak olyanok, akik csak a balhé kedvéért jártak a meccsekre, focistákat, bírókat vertek. Ennél fogva zárt kapus meccsek is voltak. Olyan zárt kapus meccsek is voltak, amik ezer néző előtt zajlottak néma csöndben, és ha valaki kicsit felemelte a hangját, már rászóltak, nehogy mindenkit kivezessenek.
  • A magyar foci első aranykorában zsúfolásig telt lelátók előtt zajlott a bajnokság? Ez nem egészen így van. 1921–22-ben például 3758, 1932–33-ban 3669, 1937–38-ban, világbajnoki ezüstérmünk évében 3788 volt az átlagnézőszám. Ezek a számok a mai, valamivel háromezer alatti NB I.-es nézőszámmal is összevethetőek.

Sebők Vili? Fenét, Hegyi Mátyás!

A bezzegrégenezőknek ajánlom a könyv egyik legérdekesebb betétjét, ami évekkel ezelőtt a Korall társadalomtörténeti folyóirat 13. számában már megjelent. A szöveget egy Hegyi Mátyás nevű futballista írta, aki az amatőr korszak ügyeskedő focistája, majd intézője volt. Verekedések, bundák, eltitkolt klubbevételek, illegális játékosfizetések, titkos átigazolási díjak, a futballhoz nem értő szponzorok, akik a semmiből jöttek és a semmibe távoztak. Mintha csak a 90-es és a 2000-es évek elejének magyar futballjában járnánk. Pedig a derék Hegyi Mátyás igazán minden tőle telhetőt megtett, mert így zárta sorait:

A múltnak nem szabad megismétlődnie!

Szegedi Péter: Az első aranykor – A magyar foci 1945-ig. Akadémiai Kiadó, Kanári Könyvek, 2016.