Most lőj, most lőj, gól! - Szepesi hangján szóltak a magyar sport legnagyobb sikerei, bukásai

fortepan 33161
2018.07.26. 07:16 Módosítva: 2018.07.26. 10:00

Kedden meghalt Szepesi György, a magyar sportmédia történetének minden bizonnyal legfontosabb alakja. A kijelentés nem a kegyeletnek szóló túlzás, hanem tény. Miként természetesen az is, hogy Szepesi pályafutása nem korlátozható a rádiós sportkommentátoréra, személyének megítélése pedig – részben ezért – távolról sem mentes az ellentmondásoktól. 

De ez most a búcsú ideje, attól a Szepesi Györgytől, akit a kezdő és a záró sípszó között ismert meg és szeretett meg az ország. És akinél tehetségesebb sportriporter valószínűleg nem született Magyarországon. Iskolát teremtett az érzelmeknek teret adó közvetítéseivel, arról pedig már a legkevésbé sem ő tehet, hogy ez a stílus azóta sem állt olyan jól senkinek, mint neki. Pedig próbálkozókból nincs hiány ma sem. 

Szerencséje is volt, ez is tény. Pályafutásának virágkora felölelte a magyar sport hőskorát, azt az időszakot, amikor nemcsak, hogy lépést tudtunk tartani a fejlődéssel, de számos sportágban, versenyszámban mi diktáltuk a tempót, beleértve a labdarúgást. De a korabeli felvételeket visszahallgatva legalább olyan szerencsések voltunk ezzel az időzítéssel mi is. Vagy ki tudja. Lehet hogy már rég túl lennénk a berni traumán, ha nem szólna ma is olyan őszinte erővel a harmadik német gól az ő közvetítésében. 

Örökre bérelt helyét a szakma csúcsán persze legfőként az garantálja, hogy ő volt az Aranycsapat "hivatalos hangja", a 12. játékos. Szepesi első rádióban közvetített magyar válogatott mérkőzése és gólja egyben Puskás Ferenc első mérkőzése és gólja is volt a nemzeti csapatban (1945-ben az osztrákok ellen). És ő tudósított a verhetetlen tizenegy megszületését jelentő, és annak nevét adó 1952-es olimpiai aranyéremről a jugoszlávok legyőzésekor. Az ember ma is jólesően elmosolyodik a győzelmet jelentő második gól utáni, gyermeki örömben fürdő képeken. Bozsik a magasban, Lantos bukfencet vet, a játékosok egymást csókolják. 

Ki ne tudná, az ő kommentálásában vált örök életűvé a csapatot mitikussá tevő 6-3 is, 1953-ban az angolok ellen a Wembleyben. A gyönyörű gólok között pedig ott volt a magyar futball Mona Lisája, a második magyar találat. Egy tökéletes támadás, a végén Puskás visszahúzós cselének örök mosolyával. Meg Szepesi csókjával.

Nemcsak a magyar futball legnagyobb sikereivel forrt össze a neve örökre, labdarúgásunk tragédiái is az ő hangján sírnak, míg a világ, világ. Az 1954-ben elvesztett világbajnoki döntő máig tartó fájdalma vagy a hanyatlás kezdetét jelző marseille-i katasztrófa 1969-ben. Amikor csak jöttek, jöttek a csehszlovákok és végül 4-1-re kikaptunk, és nem jutottunk ki a világbajnokságra. Ezzel egyben a magyar futball megtette első igazán látványos lépését az azóta is tartó, és legfeljebb csak időszakosan megtörő lejtmenetben.

Akkoriban még a kabaréban viccelődtek a szállóigévé vált mondattal, azóta szomorú korszakhatárrá vált. Magasról indultunk, idő volt míg leértünk, de vissza igazán nem fordultunk többé soha. Az 1970-es világbajnokság után a következő vébére sem jutott ki a csapat. Marseille előtt hatszor indultunk a tornán, kétszer a döntőig, háromszor a negyeddöntőig jutott a válogatott. Azóta összesen háromszor jártunk vb-n, legutóbb 32 éve. És egyszer sem éltük túl a csoportkört.

Sajnos a klasszikussá vált sirám eredeti felvételét csak az említett kabaréjelenetben felidézve találtuk meg.

A labdarúgás mellett a magyar olimpiai hagyományoknak is elválaszthatatlan részévé váltak Szepesi közvetítései. Számtalan fontos győzelem mellett olyan ikonikus sikerekről tudósított a tévében és a rádióban, mint Parti János olimpiai aranyérme Rómában (1960), az olimpia megnyerését jelentő magyar-szovjet pólómeccs Tokióban (1964), Zsivóczky Gyula mexikóvárosi győzelme kalapácsvetésben (1968), vagy Balczó András egyéni győzelme a müncheni olimpián (1972).

Olyan sikerek, amik a mögöttük lévő történetek miatt túlnőttek önmagukon, és a magyar sporttörténelem meghatározó, ikonikus pillanataivá váltak. 

Parti első, első Parti! – kiáltotta Szepesi a rádióban a kenu egyesek 1000 méteres döntőjének végén a római olimpián, és hiába telt el 58 év azóta, a riporter őszinte, mégis artikulált lelkesedése beszippantja az embert, mint egy időkapu. Partinak annak idején egy ország drukkolt, hogy az 52-ben és 56-ban szerzett ezüstje után megkoronázza pályafutását.

Mindezt még gyerekkoromban hallottam a nagymamámtól, aki egyébként a kötögetésen kívül életben más sportágat nem űzött soha, sem nem követett.Lőj, lőj, lőj, lőj, Dömötör, lőj! Az 1964-es olimpián a magyar póló-válogatottnak legalább két góllal kellett vernie a szovjeteket, hogy biztosan előzze a vele azonos pontszámmal álló jugoszláv csapatot. Ehhez képest a harmadik negyed után 2-2 volt az eredmény. A negyedikben aztán jött a feltámadás, de a kriminek csak akkor lett vége, amikor Dömötör Zoltán az eksztázisban közvetítő, és lövésért könyörgő Szepesi sokadik felszólítására egy parádés ejtéssel lepte meg a nagyvilágot, megszerezve a magyarok ötödik gólját.

A kalapácsvető Zsivótzky Gyula hasonlóan Parti Jánoshoz két olimpiai ezüst után nyerte meg a hőn áhított aranyérmet a Mexikóvárosban rendezett 1968-as játékokon. Az 1960-ban szerzett első ezüst még örömöt hozott, az 1964-es olimpia előtti télen viszont négy hónap alatt három bélműtéten esett át a balszerencsés versenyző, és fogyott 19 kilót. Ennek ellenére második lett Tokióban, ami az előzmények ismeretében óriási eredmény volt, viszont azt is pontosan mutatta, hogy mitől fosztotta meg a betegség. Harmadszorra viszont összejött az olimpiai bajnoki cím, Szepesi pedig eközben tökéletes eleganciával oldotta meg a hálátlan feladatot. Lelkesen, mégis sportszerűen drukkolta ki, hogy a nagy ellenfél ne dobja túl a magyart.

Balczó András tízszeres világbajnok és olimpiai ezüstérmes volt egyéniben, valamint  kétszeres olimpiai bajnok csapatban, mire az öttusasport élő legendájaként 1972-ben végre megkoronázhatta pályafutását az egyéni olimpiai bajnoki címmel. Balczó sorsa külön regény, az 1964-es játékokról például csempészésbe keveredve maradt le, nagy esélyesként. Az ország viszont imádta, Szepesi pedig olyan rajongó, felszabadult szeretettel örült a győzelmének, hogy végül elsírta magát.

Páratlanul gazdag pályája során valószínűleg soha, semminek nem örült annyira, mint Balczó aranyérmének, még a futballban elért győzelmeknek sem. Talán ha Puskásék megnyerik 1954-ben a világbajnokságot. De másként alakult, 2-0-ról 2-3 lett a vége az NSZK ellen, az eredményt azóta sem sikerült kiheverni teljesen.

Ahogy Balczó későbbi sikere a legnagyobb öröm, úgy Rahn gólja a legnagyobb bánat volt pályafutásában. De amíg a végtelen boldogságba az is belefért, hogy Szepesin teljesen eluralkodjanak az érzései, a végtelen bánatot hihetetlen profizmussal kezelte, így el tudta mondani, hogy mennyire fáj. Ráadásul úgy, hogy még ma is átjön. Örök csúcsteljesítmény a magyar sportközvetítések történtében. Szomorú, de hát a himnuszunk is az.

A berni tragédia és az 56-os kivándorlás után még egy időre visszatért az élet a magyar futballba. Az aranykor alkonyának legnagyobb sikere a brazilok legyőzése volt az 1966-os világbajnokságon. Nem pusztán a 3-1-es végeredmény, de a csapat játéka és a játékosok minősége miatt is ezt nevezhetjük a magyar válogatott utolsó igazán fényes pillanatának, mielőtt örökre lekapcsolták a villanyt.

Az eredeti kommentárral csak egy nyúlfarknyi összefoglalót találtunk, de a lényeg ebben is benne van. Most lőj, most lőj, gól! – szólt Bene Ferenc csodagólja Szepesi közvetítésében. Azóta a legtöbbet idézett és használt frázis lett belőle, de Szepesi szinte teljes életműve visszaköszön a későbbi pályatársak stílusában, mondataiban vagy akár csak egy jellegzetes sóhajtásban.

Végezetül ismét a vesztes vb-döntőről idéznénk, egyrészt mert a kudarc józan értékelése és az ellenfél sportszerű elismerése egy ilyen tapinthatóan megrázó csalódás után pontosan mutatja Szepesi nagyságát. Másrészt, mert vele együtt persze a magyar futball hőskorát is gyászoljuk, meg magunkat, akik lemaradtunk róla. 

A vereséget követő konklúzióból mára fájdalmas tévedés lett, viszont nehéz volna megrázóbban kifejezni, hogy mit veszítettünk el azóta szépen lassan az évtizedek alatt, örökre.

Négy évig veretlenek voltunk, most kikaptunk. Nem tragédia a vereség, sokat tanultunk ebből a mérkőzésből. Van időnk előremenni, előrenézni, és lesz időnk javítani.

(Borítókép:  Újpest, Megyeri út, UTE pálya, Magyarország - Olaszország (1:1) labdarúgó mérkőzés. Szepesi György sportriporter, Deák Ferenc és Lakat Károly a rádió mikrofonja előtt. - fotó: Kovács Márton Ernő / FORTEPAN)

Ebben a cikkben a téma érzékenysége miatt nem tartjuk etikusnak reklámok elhelyezését.
Részletes tájékoztatást az Indamedia Csoport márkabiztonsági nyilatkozatában talál.

Indamedia Csoport