Vendel
7 °C
20 °C

Néha úgy érzed, mintha két valóság létezne?

Több infó

Támogasd a független újságírást, támogasd az Indexet!

Nincs másik olyan, nagy elérésű online közéleti médiatermék, mint az Index, amely független, kiegyensúlyozott hírszolgáltatásra és a valóság minél sokoldalúbb bemutatására törekszik. Ha azt szeretnéd, hogy még sokáig veled legyünk, akkor támogass minket!

Milyen rendszerességgel szeretnél támogatni minket?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?

Sortűz az olimpia előtt, ami óriási rekordot hozott

2018.10.12. 09:36
Magyarország 10 arany-, 10 ezüst- és 12 bronzéremmel negyedik lett a nemzetek versenyében az 1968-as olimpián. A nagy hősök emlékezni indultak Mexikóvárosba, mi pedig elkísértük őket.

Napra pontosan ötven éve, 1968. október 12-én kezdődött a mexikói nyári olimpia. Akkoriban a versenynaptárt még lényegesen könnyebben lehetett tologatni, hiszen 1956-ban Ausztráliában novemberben, 1964-ben Japánban pedig szintén októberben kezdődtek az ötkarikás játékok.

Mexikóban ráadásul ez a nap a legnagyobb állami ünnep (Kolumbusz ekkor ért a Bahamákra, bár akkor még nem tudta, hogy felfedezte az Újvilágot), ezért kézenfekvő volt, hogy nem a forróságban, hanem októberben rendezik a sport legnagyobb eseményét. Akaratlanul is volt egy magyar szála annak, hogy Mexikó megkaphatta ezt az eseményt, amit ilyen típusú és berendezkedésű ország addig nem rendezhetett meg.

1962-ben Mexikóváros rendezte meg az öttusázók világbajnokságát. Az akkori öttusa egészen más rendszerben lebonyolított verseny volt, mint a mostani egynapos. Volt benne 4 kilométeres terepfutás, a lovaglást is terepen rendezték. És mivel a mexikói olimpia gondolatának ellenzői azt hozták fel, hogy 2300 méteres magaslaton nem lehet világszínvonalú teljesítményt nyújtani, remek teszt volt az öttusa, amelyikben a három állóképességi mellett még két technikai szám (vívás, lövészet) szerepelt.

Ha ők jól tudnak szerepelni, és nem panaszkodnak a körülményekre, akkor más sportágaknak sem lehet – ez volt az alapelv.

„Megkérdezték tőlem a Nemzetközi Olimpiai Bizottság vezetői, mit gondolok, lehet-e itt olimpiát tartani. Mire mondtam nekik, hogy ne aggódjanak, lehet.

Nem tudom, hogy az előttem lévő szovjetek mit mondtak, de akkor még a sportolókat ily módon bevonták a döntéshozatalba”

– az 1962-ben bronzérmes Török Ferenc idézte vissza így a múltat.

A kétszeres olimpiai bajnok persze nem szerette volna nagyobbítani az érdemeit, mert pontosan tudta, hogy az ajándékba kapott aranyrudak vagy ékszerek kevéssel nagyobb súllyal estek latba a szavazásnál, mint az ő véleménye.

Ettől még történelmi tény:

Mexikóváros 30 szavazatot kapott, Denver 14-et, Lyon 12-t, Buenos Aires kettőt.

Vagyis a mexikói fővárosra többen voksoltak, mint a kihívókra összesen.

„Mateos elvtárs, Mexikó akkori vezetője kényeztetett bennünket, a legelegánsabb szállodákban látott vendégül, ahol mi elegánsan azt mondtuk, amikor fizetésre került a sor az akklimatizáció alatt, hogy írják csak Mateos számlájához.

Ez olyan volt, mintha azt mondtuk volna otthon, hogy majd Kádár János kifizeti a fogyasztásunkat.

Ki merte volna ellenőrizni? Nem mellékesen, mi tényleg vendégek voltunk” – mesélt még egy sztorit a múltból Török.

Azóta több mint tízszer járt az országban, most pedig, hogy az ötvenedik évfordulót ünneplik, még nagyobb örömmel jött. Csapatban Balczó Andrással és Móna Istvánnal megnyerték a szovjetek előtt a versenyt, Balczónak viszont egy hajszál hiányzott az egyéni aranyához, azt elvitte a svéd Ferm. Ha akkor nyer, nem biztos, hogy kitart 1972-ig, így viszont a magyar sport egyik nagy győzelmét ér el négy évvel később Münchenben.

1968 lázadó szellemisége, a diákok öntudatra ébredése nemcsak Európára, hanem Mexikóra is jelentős hatással volt, mert a fiatalok nagyon nem szerették volna, ha az olimpiára túlságosan sokat költenek, amikor az országban nagy szegénység van. Hiába épültek olyan létesítmények, amik a fejlődést mutatták, az ország jelentős része szegénységben élt.

tíz nappal az olimpia előtt a rendőrség tüzet nyitott a tüntető diákokra, 260 halottat számoltak össze, és nagyon sok sebesültet.

A fokozott katonai jelenlét az egész játékokon érezhető volt. A magaslat miatt a szakemberek és a sajtó is fokozottan tartott az eseménytől. Olyan címet is láthattunk a korabeli angol újságokban, hogy a NOB kockáztatja a sportolók egészségét. Volt, aki egyenesen halált vizionált, mondván, nem jók a körülmények és a természeti adottságok.

Haláleset nem történt a sportolók között, sokkal inkább Bob Beamon világcsúcsáról maradt emlékezetes a magaslattal együtt járó ritkább levegő. A megengedett legnagyobb hátszélben (2,0 m/s) ugrott az amerikai versenyző, aki bandaháború részese is volt még 14 évesen, és a sport jelentette számára a kiemelkedést, miután látta egyik társa halálra késelését.

Beamon 55 centit javított a korábbi rekordon, ami egészen kivételes,

hiszen többnyire pár centivel szokás megjavítani a fennálló csúcsot. Ugrását alig tudták lemérni, olyan messzire repült. Negyedóráig tartott, amíg átváltottak kézi mérésre, és először maga az érintett is alig fogta fel, milyen messzire repült. Nem tudta értékelni a 890 centit, át kellett neki váltani lábra.

Beamon egyébként semmi mást nem nyert, de rekordját a valaha volt egyik legnagyobb sprinter és távolugró, Carl Lewis sem tudta átírni, az 1991-es világbajnokságon viszont Mike Powell igen. Pillanatnyilag is 895 centi a csúcs.

Dick Fosbury a magasugrásra talált ki új technikát 1968-ra, meg is nyerte vele az olimpiát (224 centit ugrott), miközben a többiek gyanakodva figyelték, hogyan lehet ugrani háttal egyáltalán.

A tornában négy aranyérmet szerző csehszlovák Vera Čáslavská a szovjet invázió ellen tiltakozott a sikerei után, amiért hazájában eltiltották, és nem engedték külföldre többet, visszavonulásra kényszerítették.

A történet kísértetiesen emlékeztet Benedek Gáboréra, akit azért tiltottak el 1956 után, mert nem fogott kezet a győztes szovjet öttusázóval. Benedek már olimpiai bajnok volt négy évvel korábbról, de ha valaki veszélyeztette a szovjetekkel való jó kapcsolatot, netán mérgezte azt, annak bűnhődnie kellett.

Emlékezetes volt még az amerikai atléták tiltakozása, Tommie Smith és John Carlos a faji üldöztetéssel szemben léptek fel látványosan, öklüket a magasba emelve. A magyarokat persze sokkal jobban izgatta, hogy a Guadalajarában játszó futballválogatott elveszítette az egyik legjobb játékosát, Varga Zoltánt. A Fradi egyik nagy sztárja lelépett, később Németországban bukkant fel, de rá nem várt olyan nagy karrier, mint az Aranycsapat emigráló tagjaira. A futballisták akkor utoljára megnyerték az olimpiát, igaz, csak a döntőben találkoztak európai csapattal, a bolgárokon 4-1-gyel gázoltak át.

A magyar csapat legeredményesebb tagja, a párbajtőröző Kulcsár Győző volt, akit két arannyal tért haza, és akit október elsején temettek el. Ő már nem mehetett a magyarok emlékező túrájára. Lemhényi Dezső találta ki még 1998-ban, hogy a valaha volt győztesek, érmesek ötven év után újra összejöjjenek, beszélgessenek, elevenítsék fel a múltat. Nagyon sokan ilyenkor már arra sem mertek gondolni, hogy még egyszer eljutnak legnagyobb sikerük egyik fontos helyszínére. Most pedig tele érzelmekkel indulhatnak és jöhetnek haza. Most nem kell attól félni, hogy a formaidőzítés nem sikerül, egyszerűen csak átadhatják magukat a nosztalgiának.

Kalmár János például az Egyesült Államokból érkezett, a bronzérmes kardválogatottat ő képviselte. Egyetemi tanár most.

„1968-ban a mexikói fiatalok szerették volna elérni az álmaikat, ahogy csak önök. Nyugalmat és büszkeséget szerettek volna a nemzetüknek. Az is büszkeség volt, hogy meg tudták rendezni az olimpiát, a világ egyik legnagyobb sporteseményét, és két év múlva a labdarúgó-világbajnokságot. A társadalmunk rájött, ha mindenki egy kicsivel a saját területén jobban teljesít, akkor jobb lesz az összkép. Önök most ismét magukkal viszik az álmaikat, emlékezzenek, milyen volt, amikor versenyeztek” – David Najéra, Mexikó budapesti nagykövete ezekkel a szavakkal bocsátotta útnak a delegációt.

Sokan mondták, érezték a szegénységet és a nyomort már akkor is, és a közbiztonság sem volt a legjobb már ötven éve sem. Ráadásul Mexikóban volt egy mondás, amivel az eleven gyerekeket fegyelmezték:

„elvisz a magyar”.

Ennek történelmi gyökerei még a Habsburg időre vezethetők vissza, egészen pontosan Miksa időszakára, aki kegyetlen katonákat vitt az országba. A Habsburg főherceg I. Miksaként alig három évig volt Mexikó császára, a szerencsétlen próbálkozás 1867-ben Miksa kivégzésével és a mexikói köztársaságiak győzelmével ért véget.

Amikor először mentek a sportolók, az 1967-es előolimpiára, vagy egy évvel korábban, volt is némi félelem bennük, hogy kedvesen fogadják-e őket ilyen történelmi előzmények után. Nem esett bajuk.

Sőt, még szívesen is adakoztak a nyomorgó gyerekeknek. A kajak egyes 1000 méteren győztes Hesz Mihály – ezen a távon azóta sincs arany – egy olyan történetet idézett vissza, amikor a főtéren kéregetni mentek hozzájuk hordában a gyerekek, akkor Wichmann Tamást is letámadták.

mex
Fotó: Népszava, 1968 / Arcanum adatbázisa

„Volt egy kis sápadt, vézna kiskölyök, akit a többiek rendre félretoltak, erre Wichmann kiszedte őt a boly széléről, és adott neki 20 pesót. Azt örömet nem felejti az ember, amit annak a gyereknek az arcán látott. Mondta is valaki Tamásnak, az a család most fejedelmi vacsorát kap, dupla adagot mindenből.

Mire megszólalt Wichmann, az lehet, hogy ők most jóllaknak, és nem maradnak éhesek, de én biztosan, mert ez volt az utolsó pesóm. Másnap aztán hazamentünk.”

Az ezen az olimpián párosban ezüstérmes Wichmann emlékeit, valamint a kenu egyesben győztes Tatai Tiborét is hamarosan felidézzük.

Nincs másik valóság, nincs másik Index.
Támogasd a fennmaradásunkat!

https://index.hu/tamogatas