Jenő
-2 °C
6 °C

Azt az embert kellett megverni, aki még a túrót is megmosta

2018.11.07. 09:08

A triatlont az 1970-es évek közepén az Egyesült Államokban találták ki, majd gyors fejlődésnek indulva szerzett magának nagy népszerűséget, még ha ez nem is feltétlenül látszott a médiában. A sportág továbbra is felszálló ágban van, de ha 1989-ben a Hawaii Ironman után azt mondják, hogy kész, ennyi volt a triatlon, be lehet fejezni, egy sportrajongónak akkor sem lehet egy szava sem. 1989-ben a triatlon két eposzi figurája, Dave Scott és Mark Allen vívott mentálisan és fizikailag kimerítő, megismételhetetlen harcot. Ezt és az addig vezető utat idézi fel a Vasemberek  (Ironwar) című könyv. 

Gyerekként az 1990-es évek elején triatlonoztam, ekkor már túl voltunk a nagy összecsapáson, de sokan akartunk úgy Dave Scottok és Mark Allenek lenni, hogy igazából alig valamit tudtunk róluk, csak sejtettük, hogy nagyon kemény fickók. Még bőven az internet előtti korszakban voltunk, csak a szövetség szaklapjában szórványosan megjelenő cikkekből és a ki tudja honnan másolt, kopott VHS-szalagokról szedtünk róluk össze valami keveset. És még az is tudni véltük, helytelenül persze, hogy a Scott kerékpármárka illetve a hosszútávú triatlonban nélkülözhetetlen könyöklős kormány is Dave Scott leleménye. Akkor még nem tudtuk, hogy magasról tesz a technikára.

Ahogy a könyvben is elhangzik Mark Allentől, az Ironwar akár a hollywoodi film is lehetett volna, annyi dráma, ellentét, végletesség szorult a versenybe és a két triatlonista életébe. Valóban, a két figurát mintha forgatókönyvírók gyúrták volna össze.

Dave Scott már gyerekként verseny- és győzelemmániás volt, túltengett az önbizalomtól, habitusában Lance Armstrongra emlékeztető nagypofájú figura lehetett, aki simán beszólt az ellenfeleinek. Elsősorban úszott, de minden más sportágat kipróbált, és mindenben ő akart a legjobb lenni. Ehhez egyetlen utat látott, minél többet, minél intenzívebben edzeni. Nem ismerte azt, hogy pihenés, minden edzésen kihajtotta magát, mindig javítani akart korábbi eredményén. Hajszolta magát, mivel alig pár évre vagyunk csak a triatlon megszületésétől, nem is lehettek kiforrott edzésmódszerek, magukkal kísérleteztek a sportolók. Scott a táplálkozásban, vagy inkább zabálásban is maximalista volt, gyakran kezdte a napját hat almával és hat naranccsal, volt, hogy négy kiló jégkrémet tömött be, és ha zsírszegény ételt akart, elég furcsa dolgokat művelt. Allen mondta róla, hogy neki azt az embert kellett legyőznie, aki még a túrót is megmosta. Scott a felszerelésében nem volt túl aprólékos, nem kereste folyton a csúcstechnikát, saját erejében bízott. Azt is gyakran hangoztatta, hogy fejben dől el egy nyolcórás verseny, de érdekes, hogy nem volt mindig erős, olykor hetekig magába roskadva üldögélt otthon, volt, hogy unalmában 11 energiaszeletet nyomott le edzés helyett. 

A szuperegójú, dühből versenyző Scottal szemben Mark Allen önbizalomhiányos, apja elvárásai miatt szorongó srác volt, sokáig ez versenyeire is kihatott, mindig bebeszélte magának, hogy a másik jobb, így természetesen sokszor vesztett. Ő is úszóként kezdte, majd az 1982-es ironman befutóját, a női versenyben első helyen álló, a végére teljesen kikészült Julie Mosst látva - csak négykézláb ért be a versenyzőnő -, úgy döntött, hogy neki a triatlon kell. Ő nem a fejjel a falnak típusú sportoló volt, az edzéseken ritkán hozta ki magából a maximumot, olykor teljesen le is állt a tréningekkel. Használta az új technikákat, a pulzuskontrollos edzést nagyon tudatosan űzte, míg Scott egyszerű stopperórát sem viselt. Spirituális útkeresőként foglalkozott buddhizmussal, majd a mexikói sámánizmus szippantotta be, ellenfelei gyakran viccelődtek a fejben mindig valahol máshol járó Allennel.

Dave Scott gyorsan Hawaii királya lett, első indulásakor több mint két órát javított az addigi rekordidőn, majd a verhetetlen kategóriába került: 1980 és 1987 között hatszor győzött Hawaii-on.  A 3,8 km úszásból, 180 km kerékpározásból és 42,2 km futásból álló hawaii ironman a triatlonban mindent visz, ott győzni olimpiával ér fel, sőt több annál.

Mindeközben Allen is nagyra nőtt, ő a nizzai hosszútávú versenyen vált legyőzhetetlenné, 1982 októberétől (ebben az évben februárban is volt futam) már ő is ott volt a hawaii rajtnál, de bármilyen jó formában is volt, sokáig képtelen volt nyerni. 1989-ig két második, egy harmadik, két ötödik helye volt, Scott mindig erősebb volt nála, ha mindketten rajthoz álltak. 

Az egymást inkább csak megszokó, mint kedvelő két triatlonista között mindig feszültséggel volt teli a levegő, és a korábbi eredményeik és küzdelmeik miatt érett egy végső összecsapás, a titánok harca. Ez el is jött 1989-ben, dermesztően nagy versenyt futottak.

Ellenfeleik is megálltak nézni őket, érezték, valami egyedülálló történik.

Allen azt a taktikát választotta, hogy árnyékként követi Scottot, mert az sosem jött be, ha megelőzte a biciklin, vagy a futás elején. Az úszásban és a kerékpározásban is tapadt rá, futni egyszerre indultak. Észvesztő tempót diktáltak, de egyikük sem tudta megtörni a másikat a lávasivatagban. Végül Allen három kilométerre a céltól futott el Scottól, és pályacsúccsal (8 óra 9 perc 14 másodperc) szerezte meg első győzelmét. Scott egy perccel később ért célba, de mindketten olyan időt mentek, amilyenre 30 évvel később is büszkék lehetnek. 

A verseny akár pár mondatban is összefoglalható, mégis mitologikus volt a küzdelem. Matt Fitzgerald a könyvében végig kívülről láttatja az eseményeket, aprólékosan végigvesz minden mozzanatot. Maguk a főszereplők nem is szólalnak meg direktben, a könyv olyan, mint egy történészi csataleírás. Kicsit kilógnak ebből azok a fejezetek, amelyek a tudomány felől közelítik a két sportoló teljesítményét, de érdekes felvetés, hogy a triatlonisták fájdalomközösséget vállalva, szinte drogos függőségből hajtanak. Fitzgerald pszichológiai és fiziológiai magyarázatot is talál, hogy miért éppen ez a két sportoló tud a legjobban szenvedni, de Allen rövidebben foglalta össze a siker receptjét: „Hihetetlen önbizalom, vagy nagy lelki nyugalom kell a győzelemhez." 

1989-ben az utóbbi számított. Allen ezután még ötször győzött, Scott is aktív maradt még, de az Ironwar visszavágója sosem jött össze Hawaii-n. 

A két főszereplő mellett a szubkultúrából kinövő triatlon többi hőséről is felvillant egy-egy képet a könyv, így néhány sor jut Kropkó Péternek is, aki testközelből tapasztalhatta meg, miért olyan különleges ez a két vasember. 

Matt Fitzgerald: Vasemberek (Dave Scott–Mark Allen - minden idők legnagyobb triatlonpárharca)
Park Könyvkiadó

Köszönjük, hogy minket olvasol minden nap!

Ha szeretnél még sokáig sok ilyen, vagy még jobb cikket olvasni az Indexen, ha szeretnéd, ha még lenne független, nagy elérésű sajtó Magyarországon, amit vidéken és a határon túl is olvasnak, akkor támogasd az Indexet!

Tudj meg többet az Index támogatói kampányáról!

Milyen rendszerességgel szeretnél támogatni minket?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?