Árpád
-2 °C
3 °C

Már nyugdíjas volt, amikor Himnuszt kapott győzelméért

01
2018.11.29. 11:24
Kolozsváron pezsgő szellemi és sportélet volt a második világháború után is. Orbán Olga a helyi Haladás, vagyis a Progresul klasszisa lett. 18 éven keresztül tartozott a világ élvonalához, mégis nélkülöznie kellett a nyolcvanas évek Romániájában. 1990-ben jött át Budapestre.

Amikor a lakásukat kerestük, azon gondolkodtam, tudják itt a szomszédok a házban, vagy bárki a környéken, hogy világbajnok lakik mellettük?

Nem igazán. Amikor bejön a postás, és látja a falon az ötkarikás okleveleket, váltok vele pár szót a sportról, de soha nem kérkedtem azzal, mit értem el. Nemhogy itt a közelben, de még Magyarországon sem biztos, hogy tudják, ki vagyok, akik nem követték közelebbről a sportot, a vívást. Mert lehettem bármilyen büszke magyar, Romániának nyertem.

Az olimpiai bajnok tőrvívó, Dömölky Lídia azt mondta, ha ön velük van, és nem a románokkal, verhetetlenek lettek volna. Nemcsak egyszer, 1964-ben nyernek olimpiát, hanem kétszer vagy háromszor is. Szokott erre gondolni? Ön is így érezte?

Amikor vívtam, már akkor is mondta Bay Béla vívómester, aki ugyancsak a trianoni határon túl született, de ő átment Magyarországra, hogy nekem is a magyaroknak kellene vívnom. A gondolat egyszerű, a megvalósítás sokkal nehezebb lett volna. Nem úgy alakult a történelem, hogy a magyarokat erősítsem. Úgy gondolom én is, hogy nem gyengítettem volna a magyar csapaton, de sokra nem megyek vele. Most köszöntöttek fel egyébként Lídiáék a nyolcvanadik születésnapomon, akkor is beszéltünk erről.

oszk

38-ban születtem, amikor Kolozsvár nem tartozik Magyarországhoz, de két év múlva már igen. Úgy lettem kisiskolás, hogy nem is tudtam románul. Nem is értettem, mi történik. A hétszeres olimpiai bajnok Gerevich Aladár is megdicsérte, milyen szépen beszélek magyarul. Büszke is voltam rá. De mit tehettem volna? Én nem hagytam el a hazámat, nem szakadtam el tőle.

Még a kisebb versenyeken is különösen szurkoltam a magyaroknak, hogy nyerjenek, mert akkor legalább hallom a Himnuszt.

Amit nekem először 1998-ban játszottak el, amikor összegyűjtötték azokat az erdélyieket, vajdaságiakat, akik nem nyerhettünk Magyarországnak. Felemelő volt akkor is, negyven évvel később. Érzékenyen érintett, szinte rosszul esett, hogy én ezt korábban nem kaphattam meg. Félreértés ne essék, a románok a tenyerükön hordoztak, megbecsültek. A mai napig életjáradékot kapok tőlük, ők nemcsak az olimpiai érmeseknek adnak, hanem a világbajnokoknak is. A mi sorsunk így alakult, a román válogatottban magyarul beszéltünk, úgy lettünk világbajnokok is, hogy egy román volt rajtunk kívül. Gyulai Ilona, aki később Jenei Imre felesége lett, Árgyelán Zsuzsa mindketten magyarok. Maria Vicol nem volt az. És ott volt még Jencsik Kati, aki szintén magyar.

Maradjunk még első olimpiájánál: 18 évesen, Melbourne-ben nagy meglepetésre bejutott a nyolcas, körmérkőzéses döntőbe. A magyarok és a szovjetek egyaránt kiestek, ön azonban menetelt, és hat győzelme mellett egy veresége volt. Ön szerezte Románia olimpiai történetének első női érmét, ami hajszál híján arany lett. Sokszor gondol arra az angol Scheen elleni szétvívásra?

Nem fogtam fel én még akkor, hogy tényleg csak egy nagyon pici hiányzott. Már az nagy szám volt, hogy arra szavaztak a nyáron, kimehetek az olimpiára. Volt előtte Olaszországban egy nagyon erős mezőnyű döntő, akkor győztem meg a vezetőket, érdemes kiutaztatniuk.

Örültem az éremnek, egy hónapja töltöttem be a tizennyolcat, nekem ez nagy siker volt. Fantasztikus. Nem az volt bennem, mit szalasztottam el. Utólag sajnos igaza lett imádott első mesteremnek, Bartos Tibornak, nem kerültem még egyszer olyan közel az aranyhoz. Utólag rekonstruáltam én is magamban, mit kellett volna tenni az aranyért. Nem kellett volna annyira sietni. Türelmesnek, higgadtnak kellett volna lenni, de arra gondoltam, ha háromszor már megvertem Sheent, meglesz a negyedik is, amiért már aranyat is kapok.

Bay azt mondta, 2-1-nél nem kaptam meg egy találatot. Bay azt is mondta, nem akarták, hogy én nyerjek. Nem tudom, hogy így volt-e, ennyi év távlatából felesleges is állást foglalni benne. Magamban kerestem az okokat.

De mindig arra jutok, ha nincs a francia Garihle elleni hercehurca az utolsó meccsen, az egyetlen vereségem ellene szedtem össze. Ha nem zökkenek ki a svungomból, akkor most arról beszélnénk, hogy Elek Ilona nyomdokaiba lépek. Látom, meglepte, hogy az ő nevét említem. Nincs ebben semmi rendkívüli, amikor gyerekek voltunk, a magyar aranyakért szurkoltunk. Ott ültünk a rádió előtt, magyar újságokat olvastunk. Mind a tizenhat helsinki győzelmet fel tudtam sorolni, még ha akkor Ilona a második helyet is érte el.

Mi történt pontosan a francia ellen?

Vele mindig bajban voltam. Nem szerettem a stílusát, az egyéniségét. Volt olyan, hogy rácsapott a kezemre egy csörte után, amikor feléje nyújtottam. Ő nem kért volna bocsánatot, az edzője tette meg helyette.

Az olimpián talált a plasztronomon egy kis lyukat a mellkasomnál. És addig hisztizett, amíg levetették velem, kicseréltették egy másikra, ám eközben ment az idő. Ő azt bizonygatta, abba a kis lyukba szúrt be, azért nem gyulladt ki a találatot jelző lámpa. Vezettem ellene, de kikaptam tőle.

A vereség miatt lehetett holtverseny az élen. Kiestem a ritmusból, felmérgesített, de gyorsan rendeztem a gondolataimat. Háromszor megvertem a döntő előtt az angolt, a csoportban, a középdöntőben és a fináléban. Akkor, negyedszer nem sikerült, a legfontosabbkor. 4-2-re győzött le. Nem kísért ez a döntő, mert én tényleg sikernek éltem meg, de látom és tudom, hogy mennyivel másabb lett volna, ha magam is bajnok vagyok. Nem azért, mert többen ismernének, máshogy tekintenének rám. A víváson belül is, aki olimpiát nyer, annak külön respektje volt és van. Engem az a hajszál akkor elválasztott, és kergettem én az esélyt, de már nem jött vissza többször.

Okolja magát emiatt?

Egy kicsit igen. Mert mai fejjel már sokkal sportszerűbben élnék. Akkor még közvetlenül a pást mellett lehetett cigarettázni. Én is dohányoztam. Már régesrég leszoktam róla, de az akkori kor viszonyaiba ez még bőven belefért. Akkor teljesen természetesnek tűnt, hogy sokan cigiznek. Nem ezen múlt. Annak örülök, hogy miattam a csapat soha nem kapott ki, ha rossz napom volt, akkor is számítani lehetett rám, mert két asszót mindig hoztam.

A magyar forradalom eseményeiről értesültek?

Mi már nagyon korán kiutaztunk, hogy megfelelően akklimatizálódjunk. Október 26-án Prágán és Indián át mentünk Ausztráliába. Most sajnálom igazán, hogy nem írtam naplót, mert jó lenne visszalapozni. Azt is sajnálom, hogy elveszett az a füzetem, amibe beragasztották a rólam szóló összes cikket. Most sokkal egyszerűbb helyzetben lennénk. Jó a memóriám, de már az évszámokkal olykor bajban vagyok.

Az úszó Tumpek Györggyel összefutottam az olimpiai faluban, ő mondta büszkén, hogy harcolt is Pesten. El voltunk zárva a hírektől mi is, csak az aggodalmat láttuk a magyarokon. A férjem a pólósokkal tartotta a kapcsolatot, hiszen az akkori román válogatottban alig volt román, magyarokból állt.

A férjem gyakran mesélte, hogy már a repülőn ültek, amikor egy ausztrál katona megkérdezte tőle, hogy biztosan haza akarnak menni? Az volt az utolsó pillanat, hogy visszafordulhatott volna. Jobban szerette Erdélyt, hazatért.

Három év múlva ismerkedtünk össze, 62 óta vagyok a felesége, azóta együtt vagyunk, novemberben volt a házassági évfordulónk. Lassan már kezdjük megismerni egymást.

Önnek sem volt olyan gondolata, hogy érdemesebb lenne kint maradni?

Nem, ennek pedig valószínűleg két oka van, amellett, hogy én akkor 18 éves voltam, és az önmegvalósításban még csak pár lépést tettem. Románia akkor nem volt olyan rossz hely, mint a nyolcvanas évekre lett. Bukarestet a kis Párizsnak nevezték, nem volt rossz város, a magyarok is nagy örömmel mentek oda. A másik, én ragaszkodtam Erdélyhez. Kolozsváron nagyon komoly sport és szellemi élet volt. A férjem visszatért a magyar vízilabda válogatott edzőjeként 1991-be Perth-be, a világbajnokságra. Találkozott ott egy gyűjtővel, aki képeket mutogatott neki az 56-os olimpiáról. A férjem meglepetésére látott egy aláírást tőlem.

Orbán Olga (Erdély)

Én így adtam autogramot. Ugye érti, mire gondolok. Ilyen sokat jelentett nekem a szülőföldem akkor, odaírtam zárójelbe. Nem tudatosan, ösztönösen. Egyébként most is sokat jelent. Budapesthez kötnek az unokáim, ha nem itt lennének, nem biztos, hogy itt maradnék. Szülőföld csak egy van. A román vízilabda csapatból négy erdélyi a magyarokkal együtt ment az amerikai túrára, Bordi Iván jómódú ember lett Kaliforniában, a férjemmel manapság is rendszeresen beszél. Gondoljon bele, milyen erős csapat lehetett volna az a ritka erős, olimpiai bajnok magyar pólócsapat, ha még Kolozsvárról kapnak egy kis erősítést. Meggyőződésem, hogy a férjem olimpiai bajnok lett volna, ha nem az elcsatolt részeken születik. Így csak az edzője lehetett a válogatottnak Konrád János mögött, amikor már 1990-ben átjöhettünk.

Amikor elindult első olimpiára gondolkodott helyezésben? És másodszorra, ahová már nyilván éremért ment?

Ha a szívemre teszem a kezem, szerencsém volt azzal, hogy éppen akkor vezették be a gépi jelzést, amikor én kezdtem. Nekünk fiataloknak ez egy hatalmas esélyt adott, hiszen a nagy neveket így könnyebben meg lehetett verni. Gondoljon bele, a nagy klasszisoknak könnyebben, szívesebben megadott egy-egy találatot a zsűri. A gép azonban jelezte, a lámpa világított, így már sokkal nehezebb volt ellenem ítélni. Négy év múlva is döntős voltam, az csalódás volt. Maria Vicol lett a legjobb román, a bronzérme azt jelentette, nem maradtunk érem nélkül, nekem akkor az ötödik hely jutott. 64-ben is jól indultam, akkor négyes döntő volt, addig már nem jutottam el.

Volt nekem szerencsére egy vb-aranyam is. Igaz csak egy gomb méretű, de azért a gombért mindent megtettem, még ha nehezen is indult.

1962-t írunk, Buenos Airesben van a világbajnokság, ahová az utolsó pillanatban esett be, nem is volt rajta a nevezési listán. Hogy sikerült nyernie?

Ennek külön sztorija volt, hogy miért nem akartak kiengedni. Nem ment jól a vívás a csapatnak, ezért azt tartották, egyéniben sem kell nekünk ott lenni. Pedig én akkor az államvizsgámat alárendeltem a versenynek, mígnem az utolsó pillanatban beadta a derekát a vezetés. Egy üres gépre felraktak, Brüsszelben szálltam le. Onnan Párizs. Onnan pedig Argentína. A követség elköltözött arról a címről, amit nekem megadtak. Hűvösebb volt, mint gondoltam. Éppencsak beestem a melegítésre. Aztán szépen minden kiegyenesedett. Igaz kellett ehhez Bay Béla káromkodása, amit most nem idéznék.

Mi történt?

Valószínűleg az időeltolódás miatt egy kicsit tompább voltam, és egy japán ellen vívtam a selejtezőben, és nagyon ment jól. Orp Kati, akivel együtt utaztam, ott sírt a pást végében, mert ő már addigra kiesett. Éreztem, hogy baj van, nekem sem megy, feltoltam a sisakomat, időt akartam nyerni, álltam mint Bálám szamara. Egy kicsit talán szédültem is.

A pást mellett ott volt Bay egy magyar versenyző miatt, aki rám parancsolt, egyenes támadás, amit tudsz.

Ez adta meg a döntő lökést, 4 tust zsinórban beadtam, a meccs megfordult. Bejutottam a döntőbe, ott pedig már nem tudtak megállítani. Jött az eredményhirdetés, a rendezők meg a régi román himnuszt játszották nekem el, aminek az első sorai közt a királyt éltetik, akit elzavartak a háború után. Akkor nem lemezről ment, hanem zenekar játszotta el, a nagykövet széles mozdulatokkal jelezte, hogy ez nem lesz jó. Én meg csak annyit szűrtem ebből le, hogy valami baj van. Mert amikor az Universiadét megnyertem, akkor sem a himnuszt játszották, arra gondoltam, hogy ez egy helyi dal. Ennyire nem ismertem az előző román hinmuszt. Bay csapkodta a térdét, ő pontosan tudta, mi hibádzik. Életem nagy pillanatába beköltözött egy kis malőr.

Volt még egy kínos esemény, az is vb-döntőhöz kapcsolódik. Párizsban kifütyülték.

Jaj, ne is mondja. Ma is a hideg ráz ki. Három román volt a döntőben. Jencsik, Gyulai Ilona, és én. Mármint román színekben. Központi utasítás volt, hogy adják le nekem az asszót. Nem mertünk szólni, hogy ne csúfoljuk meg a döntőt. Jobb lett volna, ha mindenki a tudása szerint vív. Akkor Kati meg is nyerte volna. Nem így lett, a francia értő közönség persze látta, hogy megbeszélt eredmény van készülőben, és ez nem is tetszett neki. Fütyültek. Jogosan. Én pedig nem nyertem meg.

69-ben, a havannai világbajnokságon Románia nyerte az aranyérmet. Óriási izgalmak voltak a korabeli lapok szerint, amikor ön volt a páston. Helyesen írták, hogy ezért az aranyért a vérét adta?

Még ma is megvan a seb nyoma. Eltalálta Samusenko a karomat. Vérzett is.

Ha sokáig húzom az időt, a vér átüt a ruhán, szükségszerűen ápolni kell.

Az volt bennem 2-1-es vezetésnél, ha gyorsan adok két tust, akkor vége a meccsnek. Nem volt egyszerű a küldetés, mert három találattal kellett nyerni a végső sikerhez. Samusenko tudta ugyanezt, a 4-2 neki kedvező vereség.

Fájdalmat nem éreztem, egy döntőben az adrenalin tompít. Szóval, 2-1-re vezettem, ha kiesek abból a jó svungból, elhagynak a gondolataim, és elkezdenek ápolni, ki tudja, mi történt volna. Egyszerűbb volt adni két tust. Így meglett a győzelem, összesítésben 8-8 lett, a találatarány 50-49 a javunkra.

1972 volt az utolsó olimpiája, bronzéremmel fejezte be. Annak tudott örülni?

A magyarok ellen mindig különleges volt vívni, Rejtő Ildikó legyőzött. Akkor nem számított, hogy ugyanazt a nyelvet beszéljük, mert csak arra összpontosítottam, hogy nyerjek. Ildikó jobb volt. Csapatban a szovjetek legyőztek az elődöntőben, harmadikok lettünk, az olaszokat verve.

Egy év múlva visszavonult, rögtön edző lett?

Rögös volt az út. Kolozsvárról 1962-ben elköltöztünk, Bukarestben kellett boldogulnunk. Másfél évig tanítottam egy iskolában, miután befejeztem. Azt hittem, megzavarodok. Bementem a párt megfelelő emberéhez, aki egy kis csoportot adott nekem. Nagyon boldogan kezdtem el velük dolgozni. Fiatalok voltak, figyeltek rám, én pedig, ahogy tőlem telt, neveltem őket. Nemcsak a vívásra. Talán adtam nekik valamit, mert a mai napig keresnek, írnak, telefonálnak. És Badea valamint Grigorescu bronzérmesek is lettek a barcelonai olimpián. Akkor én már Magyarországon voltam, nem izgulhattam velük.

Az erdélyi magyarságnak ön és a magasugró Balázs Jolán jelentett rengeteget az ötvenes és hatvanas években. A visszaemlékezésekben az önök neve kerül elő legtöbbször. Érezték ezt akkor is?

Jolinak a Melbourne-i olimpia nem jött össze, utána kettőt nyert. Ő volt a nagyobb sportoló, őt mindenki ismerte az országban, engem kevésbé. Ő kivette a részét a szövetség vezetéséből, nagyon sokat tett a román atlétikáért, az a pálya, amit a férjéről neveztek el Bukarestben, az nélküle nem jöhetett volna létre.

Nekünk a nyolcvanas években nem volt jó életünk, eladtam néhány érmemet is, hogy egyáltalán élelmünk legyen. Nem lettem szekus, nem jelentettem a többiekről, nem volt hozzám kegyes a rendszer.

A vázáimat a földrengés vitte el.

A tanítványaimat sem kísérhettem el a versenyekre, nem kaptam útlevelet. A gyerekek nagyon büszkék mesélték, jó tanácsokat adtam nekik, a vezetők nagyon büszkén mesélték, milyen jól működik a szakosztályban minden, csak engem hagytak ki a történetből. De a mosolyok nekem mindig többet jelentettek. Azt sajnálom, hogy Magyarországon nem tudtam ilyen mosolyt adni a tanítványaimnak, de akkor már korosodtam. A kispesti iskolában, ahol sok éven át franciát tanítottam, ott azért szerencsére megint csak mosolyokat.

Köszönjük, hogy minket olvasol minden nap!

Ha szeretnél még sokáig sok ilyen, vagy még jobb cikket olvasni az Indexen, ha szeretnéd, ha még lenne független, nagy elérésű sajtó Magyarországon, amit vidéken és a határon túl is olvasnak, akkor támogasd az Indexet!

Tudj meg többet az Index támogatói kampányáról!

Milyen rendszerességgel szeretnél támogatni minket?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?