Hedvig
8 °C
22 °C
Index - In English In English Eng

Sajnáltam, akiket megbénított apjuk nagysága

06
2018.12.22. 23:47
Palkó megérkezett – tudatták 70 éve az olimpiai döntőre készülő Gerevich Aladárral, aki második fia megszületését arannyal ünnepelte meg. Mestere volt Gerevich Pálnak, amikor az világbajnok lett. Ausztriában él, ott edzősködik, a legendás dinasztia öröksége nincs az országban.

A legelegánsabb vívó lett a világbajnok, aki könnyed és szellemes, igazi magyar pengeművész állhatott fel a dobogó legmagasabb fokára

– írta 1977 júliusában a Képes Sport a kardvívás legújabb világbajnokáról, Gerevich Pálról.

A lap emlékeztetett, hogy huszonkét évvel édesapja sikere után sokat változott a vívás, gyökeresen megváltoztak a szabályok, új nemzetek jelentkeztek, új nemzedék követelt utat magának, de

a Gerevich név ismét az aranylapokra került.

Magyarország legeredményesebb olimpiai bajnoka, a hétszeres győztes Gerevich Aladár 1955-ben, 45 évesen nyert világbajnokságot, az volt a negyedik egyéni elsősége. Ha nincs a háború, és megrendezik a két olimpiát, elérhette volna akár a tízet is. Világviszonylatban is jegyzik a hét aranyat, de a tíz szinte felfoghatatlan.

Fia, egyben tanítványa, Pál élete legnagyobb sikerét 1977-ben érte el, amikor a Buenos Aires-i világbajnokságon, nem ideális körülmények között, fűtetlen teremben imponáló vívással futott be. Amikor a nehézségeket szóba hoztam, kijavított, mondván, mindenkinek alkalmazkodnia kellett a hűvöshöz, és amikor a páston voltak, egyébként is ki kellett zárni a zavaró tényezőket, és csak asszókra összpontosítani.

Amit még fontos kiemelni erről az aranyról:

  • Azon a vb-n más magyarnak nem szólt a Himnusz.
  • Magyar kardozó hét évvel korábban nyerte meg az egyéni versenyt.
  • A szétvívásban legyőzött szovjet Nazlimov már kétszeres olimpiai bajnok volt csapatban.
  • Abban az évben ő lett az ország legjobb férfi sportolója, ami akkor is egy komoly elismerés volt.

Pál 1948-ban született, közvetlenül édesapja egyéni olimpiai bajnoki győzelme előtt. Hetven éve, épp a londoni olimpia döntője előtt tudatták vele: a kis Palkó megérkezett. Nem nehéz azonosulni a lelkiállapottal, és nyilván nemcsak legenda, hogy a hír jelentősen közrejátszott az újabb győzelmében.

„Sem engem, sem a két évvel idősebb bátyámat, Gyurit nem tereltek a vívás felé a szüleink. Nem is volt erre szükség, mert hát nálunk a családban minden a vívásról szólt. Először pingpongoztam a teremben, ahol apám leckéket adott tanítványainak. Apám utolérhetetlen volt, nemcsak itthon. Édesanyám olimpiai bronzérmes, a nők közül ő az első érmes.

Elmulasztottam eddig, de egyszer össze fogom számolni a nagyszülők érmeit is, mert azok felett óhatatlanul átsiklott a figyelmünk.

Anyai nagyapám a kikindai születésű Bogen Albert, aki még Ausztriának nyert a stockholmi olimpián bronzérmet. A monarchia tisztje volt egyébként, édesanyám ezért született Jaroslawban, a mai Lengyelország területén, oda helyezték szolgálatra ugyanis. A nagypapa 28-ban, Amszterdamban már magyar színekben vívott párbajtőrben.”

Gerevich Aladár első kerületi lakásuk – emléktábla őrzi emlékét - folyosóján olykor iskolákat adott feleségének, Bogen Ernának, a kisebbik gyerekkel pedig a nappaliban vívott. A hatágú csillár bánta a gyakorlásokat, a kard pengéje a suhintásoknál gyakran kis darabokat vágott ki a csillár búrájából. Olyankor fordítottak egyet rajta, nehogy feltűnő legyen a sérülés, és az édesanya ne vegye észre a kárt. A csillár ma is megvan, nem dobták ki, igaz, rég leszerelték, amikor már túlzottan lyukas volt.

Az elején nem szerette, ha az apja előtt kellett vívnia, mert olykor véleményezte, ha a zsűri jól vagy rosszul ítélt. Illetve a bírók könnyen tekintélyének hatása alá kerülhettek, ami befolyásolhatta a valós értékelést. Édesapját nem látta éles helyzetben vívni, de a filmhíradók kockáin keresztül érzékelte kivételes technikai tudását, és hát persze az edzéseken keresztül is.

Pál tehetsége 20 éves korában derült ki végérvényesen, amikor Lvovban megnyert egy nemzetközi versenyt. Előtte két évvel a hazai minősítőt nyerte meg, így lehetett igazolt vívó.

A 72-es olimpiára már kijutott, 24 évesen tagja lett a Münchenben bronzérmes csapatnak. Jól vívott, sok győzelmet szerzett, nem rajta múlt, hogy nem sikerült akkor apja nyomdokába lépnie.

Beleborzongok a mai napig, ha az olimpiákra gondolok

– állapította meg erélyesen és kisebb sóhajjal, kicsit meg is törte ez a mondat a visszaemlékezésének ívét. Magyarországon ugyanis olimpiákban mérték a jó vívót, de minimum egyéni vb-arany kellett hozzá.

1976-ban ő vezette a világranglistát, amikor a tatai edzőtáborban a párt- és sportvezetők meglátogatták a felkészülésüket.

Egy ünnepélyes, elutazás előtti bemutató edzést akartak tartani, hogy lássák, milyen remek és kitartó munka folyik, és akkor megtörtént a baj.

Bemelegítés nélkül felállt, és rögtön az első lépésnél elszakadt a bokaszalagja.

Azonnal érezte, nemcsak megbicsaklott a lába. Bízott benne, hogy csoda történik, gyorsan javul, de nem vihették ki, műteni kellett.

„Ritka szerencsétlen helyzet volt, lehettem volna okosabb, megfontoltabb, ha nem ugrok azonnal, számtalanszor végiggondoltam már azt a helyzetet, de el kellett engedni, mert változtatni amúgy sem tudtam rajta” - mondja.

1977-re tökéletesen felépült, és jött a világbajnokság, ahol megmutatta kivételes képességeit, ami csak alátámasztotta, nem lett volna esélytelen a végső győzelemre sem Montrealban egy évvel korábban.

A román Irimiciu stílusát nem kedvelte, de legyőzte és bejutott a hatos döntőbe. Mivel Gedővári Imre is a finálé résztvevője volt, a két magyar vívott először. Gedővári ellen sem ment neki többnyire, akkor sem, kikapott.

Utána viszont felszabadult üzemmódba kapcsolt, és már nem veszített egyetlen csörtét sem, és 4 győzelemmel beérte a szovjet Nazlimovot. Jöhetett a különpárbaj az aranyért, amiből nagy izgalmak között győztesen került ki.

„4-4-nél jártunk, egy találat döntött, aki beadja, az a világbajnok. 40 év távlatából visszagondolva is ez egy igazi kőkemény téthelyzet. Volt egy támadásom, amibe belepiszkált Nazlimov, és ha be is fejeztem a támadást, elbizonytalanodtam. A zsűri hosszan értékelte, mi történt. Nem könnyű lelkiállapot. Vajon, miért nem jelezte azonnal, hogy rendben van a találat, mert rendben volt. Miért nem vagyok már világbajnok? Nekem nem a dobogó tetején, már előtte végigforgott az a képzeletbeli film. Hogy ha ennyit dolgoztam, ha ennyit szenvedtem, ha egy évvel korábban olyan peches voltam, akkor ez most jár nekem. Vagy mégsem jön össze? Öntött el a kétely. Hozzátartozik a teljes képhez, hogy volt mellettünk egy edző, Batizi Sándor, aki azzal fogadott a verseny reggelén, hogy jó híre van, mert megálmodta az aranyamat.

Én meg ott álltam, és arra gondoltam, most mégse váltom valóra az álmát? Végül megadták a találatot. Megfoghatatlanul jó érzés lett úrrá rajtam.

Édesapja volt akkor a főedzője, de már nem utazott ki Argentínába, ismerőstől tudta meg a legenda hétfő reggel a tihanyi nyaralóban, hogy a fia képes volt arra, amire ő is 22 évvel korábban. Elképzelni sem lehet nagyobb beteljesülést az életben.

„Nem tudtam vele telefonon beszélni, nem tudtam ujjongani, csak akkor, amikor hazatértem, és lementem a Balatonra. Egymás nyakába borultunk hárman, sírtunk. Sokat szakmáztunk, de akkor érthetően eltekintettünk tőle.”

A 80-as olimpiáról ismét bronzéremmel tért haza a csapat, a felkészülése akkor sem volt zavartalan. 

Volt még egy esélye, 1984.

Mindent egy lapra tett fel, bevállalt egy kockázatos térdműtétet. Az orvos nem sok jóval biztatta, mert a lába már nem volt igazán alkalmas az élsportra. Nem foglalkozott vele, a nagy célnak alárendelte ezt is.

Azt ígérték neki, benne lesz az öt fős csapatban, aztán mintha ez a beszélgetés meg sem történt volna, azt látta, nem élvez előnyöket, neki is el kellett menni a nemzetközi válogatókra. Az utolsón megelőzték, nem került a legjobb öt közé.

„Akkoriban nyolcvanan indultak egy országos bajnokságon, a legjobb öt közel hasonló tudású volt. Az utolsó verseny nem sikerült jól, Abay Péter előbb végzett, mint én. Bosszúság volt bennem, nem ezt érdemeltem. Ha felemeltem volna a hangom, lehet, hogy betesznek a moszkvai pótolimpiára, mert Los Angelesbe nem mehetett senki a szocialista bojkott miatt. Inkább hagytam, beletörődtem a méltánytalanságba. Az most százezer forint pluszt jelentene, ha akkor is vívok, mert a szocialista országok versenyéért is kapnak életjáradékot. Ott másodikok lettünk” - meséli.

A 77-es egyéni vb-arany mellett csapatban négyszer (1973, 1978, 1981, 1982) nyert. Mind az öt vb-aranyát odaadná egy olimpiai aranyért. Jóllehet egyéni vb-döntőt megnyerni olykor sokkal nehezebb, mint az olimpiai döntőben kimagaslóan vívni.

Miután abbahagyta, a Vasas szakosztályvezetője lett, 1989-ben pedig egy osztrák barátja azt mondta, szeretné, ha iskolákat adna Mödlingben a vívóknak. Heti két edzéssel indult, majdnem 30 év lett belőle. Itthonról nem keresték, ő pedig nem tolakodott, noha amikor kisebb vagy nagyobb versenyekre mentek,

már két vagy három nap után rendszeresen honvágy gyötörte.

Megszerette azonban a Bécs környéki életet. Nem volt klasszis tanítványa, igaz Matthias Willau majdnem olimpikon lett, de az utolsó kvalifikációs versenyen lemaradt Rióról. Ausztriában egészen másként állnak az élsporthoz. Olyannak is órákat adott, aki lelkes kardgyűjtő volt, és 40 körül úgy gondolta, néhány lecke csak előnyére válhat.

A testvére mondta is neki, hogy irigyli, mert nincs győzelmi kényszerben, odaát kisebb a tét. Erre rendszerint azt felelte neki, cseréljenek. Csak egy hónapra próbálja ki, milyen hobbivívóval boldogulni, akit nem lehet csak úgy utasítgatni, mint Magyarországon. Testvéréről annyit feltétlen el kell mondani, hogy 2008-as halála előtt ő nevelte a kétszeres olimpiai bajnok Szilágyi Áront. De a legutóbbi világbajnok Szatmári András is tőle kapta az alapokat, de mondhatnánk az olimpiai második Nemcsik Zsoltot is.

„Nekem ez az otthonom, ahol most beszélgetünk. Más dolog a haza, és más az otthon. Az Attila úton nőttem fel Budán, de most itt érzem magam otthon. Sokszor vagyok a Balatonon, és most gondolok egyre többször arra, hogy jó lenne visszamenni, újra Budapesten lenni, élni. A klubom nem akar engedni, engem viszont vonz a nyugdíj, pihenni is szeretnék. Ha hívtak volna anno, nem biztos, hogy igent mondok. Nem találtam volna igazságosnak, fairnek, hogy valakinek egyszer csak hirtelen a helyére állok. Nem szerettem volna más a munkáját elvenni.

Nem olyan szemszögből nézem a jelenlegi életemet, hogy a Gerevich-örökség nincs az országban. A régi vívás már csak nyomokban fellelhető.

Már egy teljes világkupán sincs elővágás. 10 másodperc alatt lezajlik egy szoros, 15:14-es asszó, anno 10 percig találat sem volt kardban. Stílusjegyek még vannak, meg lehet ismerni a magyarokat, olaszokat, de Korea például a semmiből építette fel a saját, gyorsaságra épülő kultúráját, miután nyitott szemmel járt a világban.”

Úgy gondolja, jól kezelte magában a név súlyát, édesapja örökségét karrierje alatt. Ő ugyanis utolérhetetlen volt, ezért meg sem próbált olyan lenni, mint ő.

Nem őt állította önmaga elé mércének.

Látott sok olyan sportolót, de hétköznapi embert is, akiket nyomasztott, bénított édesapjuk nagysága. Rettenetes lehetett úgy élniük, míg neki ebben nem volt része.

„Az első kisebb sikereimtől kezdve saját képességeimhez mértem önmagam. Ettől még volt, hogy olykor csalódást okoztam magamnak, hiszen a 77-es vb-cím után nem jött a következő, pedig elvártam magamtól.

Sokszor hasonlítgattak, persze. De hát kit nem? Sokszor mondták irigykedve, könnyű nekem, mert otthonról többet hozok.

De egy vb-n, olimpián már nem számít, ki volt az apám, nem érte vívok, ott a gondolataim, a tudásom, a technikám, a koncentrációm számít. A felgyorsuló, szaladó vívásban ez öt világbajnoki címre volt elég, és akkor még csak nem is sejtettük, hogy a mi rohanásunk csak a kistestvére lesz a jelenlegi vívásnak.”

Szilágyi repertoárja irigylésre méltó

Beszélgetésünk előtt is egy asszót nézett a Youtube-on, egy világkupát elemzett. Folyamatosan követi a mieink vívását, és nagyon szurkol, hogy 1988 után ismét a magyar csapat álljon a dobogó legmagasabb fokára a tokiói olimpián. Szilágyi Áron vívása nagyon tetszik neki, nem egysíkú, nem könnyen kiismerhető, és fejben is nagyon rendben van.

(Borítókép: Gerevich Pál. Fotó: Huszti István / Index)