Zsuzsanna
-3 °C
3 °C
Jégkorong
Percről Percre

A Jackassbe nem fért be, az olimpiára igen

GettyImages-907107806
2018.01.26. 17:05

Egyes sportágakról üvölt, hogy több ezer éve még az emberölésről szóltak, mielőtt ilyen kis eurokonform, safe space-es készségfelméréssé degradálták őket. Az ókori olimpián egy spártai atléta gerelyhajítás-rekordja maga volt a power projection – be is szart tőle mindenki. De ma? A gerelyhajítók hadiipari potenciálját lenullázta az AK–47, az olimpiai vívósportnak a legszebb pillanatai se olyan látványosak, mint egy Kuroszava-film vágóképei, a boksz meg... na jó, a bokszban tényleg van egy kis trúság, főleg, ha írástudatlan gyilkológépek eszik az ellenfelük fülét.

Mégis, egy gerelyhajító mondhatja, hogy ő a Thermopülai-szorost védő Leonidász szellemi örököse, patina meg hagyomány. Mit mondhatna erre egy szkeletonos? Motyogna, hogy hát, 1882-ben néhány brit turista bebaszva randalírozni kezdett egy szánkóval egy svájci falucskában, de kamera híján nem lehetett belőle Jackass-epizód, csak olimpiai versenyszám.

Jó, ez a dramatizált változat, de az a bizonyos randalírozás valóban az angolok számlájára írható, akik csakugyan idegesítették a svájci St. Moritz lakosait. A közelben már épült egy szánkópálya, ahol az első Cresta Run versenyeket is tartották, de az angolok inkább a közeli utat választották, hogy egy kis szánkóval, fejjel előre haladva, lassítás és fékezés nélkül eljussanak a legközelebbi faluba; aki a legjobb időt futotta, egy üveg pezsgőt nyert.

Igen, ebből nőtt ki egy olimpiai sportág, és? A gumicsizma-hajításnak is van Guinness-világrekordja.

A szkeleton a szánkózás áramvonalasított, életveszélyesre turbózott verziója. A svájci Alpok lesiklópályái, pár üveg jégbe hűtött pezsgő és egy kis angol hidegvér megszülte a versenysport alapjait. A versenyhez használható, 1200-1500 méter hosszú pálya nem akadt mindenhol, de St. Moritzban igen; részben ez az oka, hogy az alig ötezer lakosú falucska azóta egyfajta svájci Felcsúttá nőtte ki magát, ahol egymást érik a télisport-rendezvények és téli olimpiák, és annyi sportpályát és sportkomplexumot építettek, hogy elvesznek köztük a lakóházak. St. Moritzban lett versenysport a szkeleton az 1928-as, majd az 1948-as olimpián; ezután csak 2002-ben tért vissza.

A szkeleton gyakorlatilag olyan szánkóverseny, amit bobpályán játszanak, és a versenyzők hason fekve, a menetiránynak arccal fordulva csúsznak előre egy kis szánon – ezt hívják szkeletonnak. Állítólag az angol tervező, L. P. Child egyik első szánkómodelljét hasonlította valaki egy csontvázhoz (angolul skeleton), és innen a név; mások szerint valaki tévedésből skeletonnak fordította a norvég slede (szán) szót, és a rossz verzió terjedt el a köztudatban. Abban a sportban, aminek az alapjait részeg angol turisták fektették le, ez is hihető magyarázatnak tűnik.

Egy szkeletonverseny úgy néz ki, hogy

  • a versenyző szöges talpú cipőben végigsprintel egy 50 méteres, sík, havas szakaszon;
  • eközben maga mellett tolja a szkeletont;
  • ha eléri a sík szakasz végén a lesiklópályát, hasra vetődik a szkeletonon;
  • és átadja magát a hetedik osztályos fizikának.

A jeges (korábban havas) pályákon a szkeleton pengeéles talpa alig-alig ütközik ellenállásba, a szán és a versenyző össztömege (férfiaknál 115 kiló, nőknél 92 kiló) pedig garantálja a nagy lendületet. Ennek köszönhetően

a versenyzők 120-130 kilométeres óránkénti sebességgel siklanak, a gyorsulásuk pedig az 5G-t is elérheti. ilyet legfeljebb az űrsiklóval felszálló asztronauták érezhetnek.

Eközben a bukósisakos fejüktől centikre száguld a jeges pálya, és egy rossz mozdulat csúnya eséshez vezethet. Igaz, a szkeletonban nem nagyon van lehetőség rossz mozdulatokra; a munka oroszlánrészét a gravitáció végzi.

Fék nincs.

A versenyzőnek két dologra kell figyelnie:

  • hogy ne rontsa el a startot,
  • és hogy lesiklás közben próbáljon minél kevesebbet veszíteni a természetes lendületből.

A jó start fontos, nagyon fontos, mert a legtöbb verseny itt dől el. Bizonyított, hogy jó nekifutással lehet a legtöbb időt nyerni; a jégkatlanban manőverezve a versenyzők már csak a lábujjukat, a fejüket és a vállukat mozgathatják, ami finom korrekciókra és kisebb súlypontáthelyezésekre elegendő. A pályák kialakítása megelőzi a kisodródást; ha a versenyző nem csinál hülyeséget, és igyekszik a testével a szánkót az ideális íven tartani, minden oké lesz. Időt nyerni nem tudnak, de tehetnek érte, hogy minél kevesebbet veszítsenek.

Az FIBT előírásai szerint a szkeleton 800-1200 milliméter hosszú lehet, a magassága 80-200 milliméter, a korcsolyák közti távolság 340-800 milliméter. A férfiszkeleton tömege 43 kilogramm, a női 35; ez megmagyarázza, hogy miért olyan nehéz nagy lendületet venni a nekifutásnál. A szán és a versenyző össztömege minden esetben ugyanannyi: még pluszsúlyokat is raknak a szkeletonra, ha nincs meg a versenysúly. A korcsolyák hőfokát is vizsgálják verseny előtt, mert a felhevített pengék tisztességtelen előnyt jelentenének.

Gondolhatnánk, hogy ennyi szabály bőven elég egy olyan sportban, ahol a versenyző csak egy gyors sprintet vág le, aztán hason fekve átadja magát a gravitációnak egy jeges csőben – elvégre itt nincs túl sok trükközési lehetőség. És mekkorát tévednénk! A Nemzetközi Olimpiai Bizottság tavaly novemberben tiltotta el egy életre a versenytől az orosz szkeletoncsapatot, miután kiderült, hogy a Szocsiban rendezett téli olimpián – ahol bajnoki címet nyertek – stimulánsokat használtak.

Nevessenek csak, van miért. Hason fekvő versenyzők doppingolnak – ez vicces. Hogy egy olyan sportág versenyzőit csesztetik dopping miatt, aminek a feltalálói se voltak józanok – ez ironikus. De a sport nem vallás; nem kell tokkal-vonóval elfogadni az egész Ószövetséget, ha nem akarják. És ha az ókori olimpiai sportágakból a bizottságok az elmúlt évezredek alatt sikerrel kikoptatták az emberölést, nem is meglepő, hogy kétszáz év alatt a szkeletonból is kivonták az alkoholt.

Borítókép: az osztrák Janine Flock Konigsseeben 2018. január 19-én. Fotó: Alexander Hassenstein / Getty Images Hungary.