Alfonz
5 °C
12 °C
Index - In English In English Eng

100 éves a sportvilág egyik legnagyobb szégyene

GettyImages-515567720
2019.10.01. 00:02
100 éve, 1919. október 1-én indult a Cincinnati Reds és a Chicago White Sox között a baseball-liga (MLB) döntője, a World Series, amelyet az esélyes White Sox a nyolc játékosának bundájával vesztett el. Az érintetteket a bíróság felmentette, örökös eltiltást kaptak, a motivációjuk pedig 100 év távlatából egyre inkább új megvilágítást kap. Lehet, hogy mégsem akkora ellenségekkel van dolgunk?

A mai napig a baseball és a sportvilág egyik legnagyobb szégyeneként tartják számon az 1919-es baseballdöntőt, vagyis a World Seriest, pontosabban az azt elcsaló Chicago White Soxot, amit ezért inkább a Chicago Black Sox gúnynéven szokás emlegetni. 100 év alatt nagyjából ugyanaz a narratíva terjedt el a botrányról, a legfrissebb kutatások szerint viszont egyáltalán nem annyira fekete-fehér a történet, mint ahogy azt nagyjából mindenki ismeri.

Nem sokkolta a világot a bundabotrány

Amerikában nagyjából mindenki kívülről fújja az 1919-es elcsalt döntő részleteit, máshol viszont kevésbé ismert a történet, úgyhogy egy gyors felzárkóztatóval kezdenénk.

Az 1919. október 1-én induló World Series bundázásának ötlete pár héttel korábban állt össze, ám a magja sokkal korábban földbe került már. Az 1918-as szezon az első világháború miatt rövidebb is lett, sok játékost pedig vagy besoroztak és a frontra küldtek, vagy civil, a hadiipart kiszolgáló állást kellett vállalniuk, amely mellett vagy folytathatták az MLB-ben, vagy nem.

A háború lezárása után újult lendülettel kezdődött az 1919-es szezon, amire a játékosok is új kezdetként tekintettek – 1918-ban például a játékosok fizetésének csökkentésével, illetve a bónuszok megvágásával próbálták elodázni a baseball háború miatti betiltását. Emiatt a rájátszásba, illetve döntőbe jutó játékosok bónuszát is átvariálták – természetesen úgy, hogy a játékosok rosszabbul járjanak –, de ezen 1919-re ismét módosítottak, kicsit javítva a feltételeket.

1919-re a Chicago White Soxnál újra világverő csapat állt össze, a kor legjobbjai közül náluk játszott a dobójátékos Eddie Cicotte és Claude „Lefty” Williams, az ütő/mezőnyjátékosok közül pedig Arnold „Chick” Gandil, Eddie Collins, George „Buck” Weaver, Oscar „Happy” Felsch, illetve az abszolút szupersztárnak számító „Shoeless” Joe  Jackson is, és nagy reménnyel indultak az 1917-es bajnoki cím után az újabb siker felé.

Az érintett nyolc White Sox-játékos

  • Arnold „Chick” Gandil: A bundázó játékok vezére volt. 1956-ban egy interjúban megbánta, hogy leszervezte a döntőt érintő bundát, de állította, hogy többen menet közben meggondolták magukat, mások pedig a maffia figyelme miatt a szokottnál is több hibával játszottak, ami csak rontotta a bundázási esélyeiket.
  • Eddie Cicotte a tárgyalásokon nyíltan elismerte szerepét, ahogy
  • Oscar „Happy” Felsch is.
  • „Shoeless” Joe Jackson: a kor egyik, ha nem legjobb ütőjátékosa a bíróság előtt anyit ismert el, hogy 5000 dollárt akartak neki adni a bundázó társak, de sosem beszélt a bundát szervező alakokkal, a pénzt kétszer is visszautasította, és mindennek ellenére végig győzelemre játszott. Lefty Williams szerint is csak azért próbálták bevonni, hogy meggyőzzék az alvilági figurákat, érdemes pénzelni a bundázási kísérletet. Ezt erősítheti az is, hogy 0,375-ös ütőátlagával (a sikeres ütések és az ütési lehetőségek aránya) a teljes mezőny legjobbja volt az 1919-es World Seriesen – nagyjából olyan, mintha egy 7-5-re elvesztett Bajnokok Ligája-döntőn a vesztes csapatban mesterhármast szerző játékost vádolnák bundázással.
  • Fred McMullin: A bundáról csak hallomásból értesült, alig játszott a döntőben, a tárgyaláson nem szerepelt a vádlottak között, de a baseballtól így is eltiltották.
  • Charles „Swede” Risberg: Rengeteg hibával járult hozzá, hogy a White Sox végül veszítsen, 25 ütési lehetőségéből csak 2 ütést hozott össze.
  • George „Buck” Weaver: Bár részt vett több, a bundát előkészítő gyűlésen, végül nem vett részt aktívan a meccs elvesztésében. Mivel azonban tudomása volt a bundázásról, de nem tett ellene semmit, és senkinek nem szólt róla, őt is örökös eltiltással büntették.
  • Claude „Lefty” Williams: A baseballtörténelemben csak egy dobójátékos van rajta kívül, aki kezdőként három meccset is elvesztett egy World Sierien belül. A harmadik vesztes meccse egyben a döntő végét is jelentette.
  • A fenti nyolcas mellett örökös eltiltás kapott a St. Louis Browns játékosa, Joe Gedeon, aki ugyan játékosként a döntő közelében sem volt, de tudott a bundáról, és fogadott is a döntőre.

A bundázás szeptember 21-én, Chick Gandil New York-i szállodaszobájában indult be, ahova többek már úgy érkeztek, hogy eltökéltek voltak a Cincinnati Reds elleni döntő elcsalásában, páran viszont csak érdeklődőként vettek részt akkor még. Hiába volt viszont kész a terv relatíve gyorsan, a 100 ezer dolláros bundapénzt nehezen tudták összekaparni – Gandil és Cicotte több alvilági figurát is megkeresett, de csak nehezen találtak végleges partnert a játékosok lefizetésére. Végül Arnold Rothstein gengszter-üzletember lett a befektető, aki az 1919-es döntő mellett több más sporteseményt is megbundázott, később elsőként ismerte fel az alkoholtilalom jelentette üzleti lehetőséget, és végül 1928-ban, egy megbundázott pókermeccs utáni ki nem fizetett adósság miatt ölték meg.

Állítólag a bundabotrány egyik főszereplőjévé előlépő dobójátékos, Eddie Cicotte még egy bundaüzletet kötött, hogy még jobban járjon. Végül hivatalosan vesztes meccsenként 20 ezer dollár lett a kialkudott fizetség, ami tehát a játékosoktól indult, nem az alvilág találta ki, hogy jó lenne megbundázni a döntőt.

Ezen a New York-i gyűlésen egyébként Gandil és Cicotte mellett Charles „Swede” Risberg, Happy Felsch és Buck Weaver voltak jelen. Az elég keveset játszó Fred McMullin később szerzett értesülést a dologról, és megfenyegette Gandiléket, hogy ha nem veszik be az üzletbe, felnyomja őket. Hogy sikeres legyen a bunda, meggyőzték a csapat egyik legjobb dobójátékosát, Lefty Williamset is, hogy vegyen részt a dologban, és bevonták az írástudatlan, a korabeli vélemények szerint könnyen manipulálható szupersztárt, Joe Jacksont is.

Majdnem nem sikerült a bunda

Az 1919-es döntő öt nyert meccsig, tehát maximum 9 mérkőzésig ment. Bár a Cincinnati jobb mérleggel zárt az alapszakaszban, mint a Chicago, utóbbi volt az esélyesebb, tehát a bundát ésszel kellett csinálniuk, hogy ne legyen annyira feltűnő. A bunda indulását az első meccs második mozzanata jelezte – amikor Cicotte a második dobásával háton találta a Cincinnati-játékos Morrie Rathot, mindenki tudta, hogy belekezdenek a kétes ügyletbe.

Cicotte kilencből négy inninget (játékrészt) töltött pályán, de mire lecserélték, már 6 pontja volt a Cincinnatinek, és innen nem volt visszaút, a White Sox 9-1-re vesztette el a meccset. A második meccsen a szintén bundázó Lefty Williams vette át a kezdő dobójátékos szerepét, és ő is vesztett (4-2), majd a harmadik meccsen szépített a Chicago, ami jól mutatta, hogy azért nem volt sínen a dolog. A következő két meccsen megint Cicotte és Williams voltak a kezdő dobók, ők hozták is a tőlük várható vereséget, így hamar 4-1-es összesített előnyre ugrott a Cincinnati.

Mivel a játékosok viszont az addig beígért pénzből (már 80 ezer dollárnál jártak) semmit nem kaptak meg, üzentek az alvilági bundázóknak, és kicsit rákapcsolva szorossá tették a párharcot 4-3-ra zárkózva. Végül sikerült rendezni az ügyletet, és a nyolcadik meccset elvesztve 5-3-ra leadták a döntőt a Cincinnatinek.

A bunda egyébként lehet, hogy a fenti igyekezetek ellenére is megbukik, hanem betegszik le a remek dobójátékos, Urban Clarence „Red” Faber, akinek a dobómennyiségét pont a bundázó Williams és Cicotte vették át. 

Egy évig nem gyanakodott a közvélemény

Bár pár szakíró egy-egy megmozdulást gyanúsnak talált az 1919-es döntőről, határozott bundavád egy évig nem érkezett a Chicago White Sox ellen. Akkor is csak véletlenül – egy másik, a White Soxhoz nem kötődő meccs miatt indult nyomozás, ez ügyben vallott egy meghallgatáson egy tanú az 1919-es döntőn történt furcsaságokról. 1920-ban végül bíróság elé állítottak 7 érintettet, akik közül többen ugyan többen is elismerték a bundázás tényét, az esküdtszék mégis felmentette őket.

A törvény elől ugyan megmenekültek, de a baseball frissen megerősített ökle lecsapott rájuk: amint bírósági ügy lett a dologból 1920-ban, a White Sox tulajdonosa, Charles Comiskey eltiltott mindenkit, aki még nála játszott, majd a tárgyalás után az MLB első főtitkára, Kenesaw Mountain Landis bíró mind a nyolc gyanúba került játékost örökre eltiltotta.

Az MLB egyébként pont az 1919-es botrány miatt hozta létre a főtitkári posztot, Kenesaw Mountain Landis pedig őrült szigorral próbált rendet tenni – 1920-ban egyébként, még jóval a botrány nyilvános kirobbanása előtt pont a hasonló bundaügyek miatt kérték fel a tisztogatásra. A White Sox tulajdonosa, Charles Comiskey szinte biztosan tudott a bunda tényéről az első meccs után, de bíztak benne, hogy nagyobb botrány nélkül megússzák, 1920-ban pedig úgyis jön Landis seriffnek, onnantól tehát rend lesz. A hallgatásukat nem az ügy eltussolása vezérelte, pusztán csak nem akarták a folyamatban lévő nyomozás eredményeit megszellőztetni.

Miért mentette fel őket az esküdtszék?

Bármilyen furcsa mai szemmel, a sportfogadás jelenléte, és némiképp a bundázás is elég elfogadott volt az 1910-es években a baseball környezetében.

A tárgyalás után az esküdtszék tagjai is azt mondták, a vád elég gyenge ügy mellé állt – a többség nem látott rossz dolgot abban, hogy emberek fogadtak a meccsre, vagy megkenték a játékosokat.

A legfontosabb mítosz megdőlt

A 1919-es White Sox-botrány kapcsán Eliot Asinof 1963-as Eight Men Out című könyvét tartják a történtek legrészletesebb feldolgozásának. A könyv alapján 1988-ban film is készült azonos címmel (magyarul Kiállítva), és mivel Asinof jelentős kutatásokat végzett a könyv megírása előtt, kvázi szentírásként kezelnek minden általa összegyűjtött információt. Csakhogy Asimof nem mindenhez fért hozzá, ami az azóta eltelt több mint 50 évben került nyilvánosságra, így több félinformáció, vagy épp akkor igaznak tűnő, mára megdőlt alapállítás szerepel a könyvben.

Ezek közül a legfontosabb, ami egyben a könyv alaptétele is, hogy Chicago White Sox sóher, és egyébként is szörnyű tulajdonosa kvázi rabszolgaként tartotta a játékosait, akik alig kerestek valamit, és ezért találták ki, hogy bundázásból szereznek nem kis mellékest – a kialkudott 100 ezer dollár nagyjából 1,5 milliót tenne ki mai pénzen, de ezt felesleges is átváltani, 1,5 millió dollár szinte semmi a mai baseballban, ahol 4,36 millió dollár az összes játékost nézve az átlagfizetés 2019-ben.

A játékosok maguk egyébként nem nagyon beszéltek arról, hogy pénzhiány miatt bundáztak volna, igaz, az egyik főszereplő, Eddie Cicotte a bíróság előtt arra hivatkozott, hogy a felesége és gyerekei miatt kellett neki a plusz bevétel. Ugyanakkor a White Sox játékosai a kor többi baseballozójához képest meglehetősen jól kerestek: a szezon elején 88 461 dollár volt a csapat teljes fizetése, több mint 11 500 dollárral több, mint a későbbi döntős ellenfél Cincinnati Redsé. A White Sox játékosai közül többen is saját posztjuk legjobban fizetett játékosai voltak, vagyis ha gondjuk volt a fizetéssel, akkor inkább a szakmájukkal, sem mint a tulajdonosukkal volt ellentétük.

Igaz, még ha egyenlő arányban is osztoztak volna a 100 ezer dolláros bundapénzen, akkor is az éves fizetésük legalább kétszeresét tették volna zsebre a döntő elvesztésével, tehát ha anyagi indíttatású is volt a bunda kitervelése, az nem a tulajdonos Comiskey-n múlt.

Hasonló tévhit, hogy Cicotte személyes ellentét miatt kezdett a bunda kitervelésébe. A könyvben és a filmben is szerepel, hogy Cicotte kialkudott egy bónuszt magának, hogy ha 30 nyertes meccse lesz a szezonban, plusz 10 ezer dollárt kap, ám amint a 30-as szám közelébe került, gyorsan padra tették, nehogy fizetni kelljen neki.

Ilyen bónusz nem létezett, leginkább azért, mert kizárt, hogy az 5 ezer dolláros fizetésért játszó Cicotte a dupláját kapta volna ennek egy – egyébként kiemelkedően – jó szezonért. Ráadásul Cicotte esélyt kapott csapatától a 30. győzelem megszerzésére, de szeptember 24-én olyan gyengén játszott, hogy végül le kellett cserélni. Szeptember 24-én Cicotte pedig már nyakig volt a döntő elvesztésének szervezésében.

Tényként terjedt el Asinof egyik írói fogása is. A kiadó javaslatára beleírt egy kitalált karaktert a történetbe, egy Harry F. névre hallgató verőembert, akit a maffia küldött a White Sox játékosaira 4-3-as állásnál, hogy emlékeztesse Lefty Williamséket arra, hogy a döntő elvesztése a cél, és hogy sok pénz, illetve akár az életük is múlik azon, hogy ne a White Sox legyen az 1919-es bajnok.

Az 1919-es World Series sokak emlékezetében úgy él, mint egy nosztalgikus esemény, ami után a baseballvilág rádöbbent, hogy micsoda bűnök leselkednek rájuk nézve. Csakhogy a bundázás, mint fentebb említettük, meglepő szinten általános volt, és már a tisztogató Kenesaw Mountain Landis érkezése előtt is elég sok, akkor még véglegesnek gondolt, később többnyire időszakossá váló eltiltás volt. Az 1919-es döntő megbundázását 20 év alapozás előzte meg, és itt is a játékosok egy része kapott vérszemet.

Egy legenda az igazi vesztes

A bundabotrányban érintett Shoeless Joe Jackson (a beceneve egy felfedezése előtti, alsóligás meccshez kötődik, ahol zokniban, cipő nélkül játszva nyűgözte le a közönséget) valódi szerepéről megoszlanak a vélemények. Mivel az ütőátlaga kimagasló volt, valószínűleg tényleg nem vett aktívan részt a meccs elvesztésében, ezt viszont 100 év távlatából lehetetlen minden kétséget kizáróan tisztázni.

Jackson teljesítménye viszont túlmutat az 1919-es döntőben összehozott jó teljesítményén. A profik között töltött másfél évtized alatt az MLB, vagyis a profi baseball 116 éves történetének harmadik legjobb ütőátlagát hozta össze, amivel – a botránytól eltekintve – egyértelmű helye lenne a Hírességek Csarnokában.

Jackson 1920. szeptember 27-én játszott utoljára profi meccset, 1951-en, 64 évesen úgy halt meg, hogy tudta, sosem kerülhet be a halhatatlanok közé, hiába vallotta magát ártatlannak. 1989-ben az akkori MLB-vezér A. Bartlett Giamatti elutasította Jackson eltiltásának a feloldását – ami utat nyithatna, hogy bekerüljön a Hírességek Csarnokába –, mondván, ennyi év távlatából nincs oka megmásítani Landis főtitkár döntését.

Tíz évvel később, 1999-ben az Amerikai Egyesült Államok Képviselőháza kezdeményezte, hogy oldják fel Jackson tiltását a sportban elért érdemeire hivatkozva, ám ez egy szimbolikus kezdeményezés, a kormánynak ugyanis nincs befolyása az MLB belső ügyeire. Akkori főtitkár, Bud Selig annyival kommentálta a dolgot, hogy napirenden van Jackson ügyének a felülvizsgálata, de Selig 2015-ig tartó irányítása alatt semmi előrelépés nem történt a kérdésben. Utoljára 2015-ben merült fel Jackson rehabilitálása, amikor a játékos szülővárosában a dél-karolinai Greenville-ben megnyílt a Shoeless Joe Jackson múzeum, de a Seliget az MLB élén váltó Rob Manfred ugyanazzal hárította el a felvetést, amivel korábban Giamatti is: nincs ok Landis megalapozott döntésének a felülbírálatára.

Az Eight Man Outot író Asinof több más, a témát érintő dokumentumfilmben is dolgozott egyébként, de az 1919-es botrány, pontosabban a Chicago White Sox története szerepel a központban az 1989-as Baseball álmok (Field of Dreams) filmben is, illetve Bernard Malamud első regénye, az 1952-es Őstehetség (The Natural), és az az alapján 1984-ben elkészült film is jelentősen érinti a bundabotrányt. A történet legfrissebb feldolgozása egy 2019-es opera, a The Fix.

Források: Society for American Baseball Research 1 | 2

(Borítókép: A Chicago White Sox játékosok egy csoportja bíróságon / Getty Images)