Nyolcezer svájci tapsolva búcsúztatta, most hazatért

Amióta a magyar sport stratégiai ágazat, és irigylésre méltó anyagi támogatása van, nem igazán tudta hazacsábítani a korábban távozott értékeit. Jordanov Zoltán kivételt jelent, ő alig várta a riói olimpia után, hogy hazajöhessen, mert nem akart már mindenáron külföldön maradni.

Jordanov édesapja, Dimitar kint volt az 1952-es olimpián bolgár színekben. Fia, Zoltán éppen abban az évben született. Az édesapa három évvel korábban érkezett Budapestre, egészen pontosan a Testnevelési Főiskolára, ott tanult.

„Édesapám szerelmes lett, feleségül vette édesanyámat, az ő szerelmük gyümölcse lettem én. Kézenfekvő volt, hogy a tornát választom, a válogatott keret környékén ott voltam, de az 1976-os csapatba nem fértem be. Akkor nagyon erős férfi válogatott volt, Magyar Zoltán mellett is remek versenyzők voltak.

A fiamnak, Krisztiánnak összejött az, ami az apámnak, versenyzett olimpián, vagyis én vagyok a kakukktojás, mert én edzőként láttam közelről az öt karikát.

Az érettségi után Szófiába ment, a kinti egyetemen szlavisztikát tanult, de egy moszkvai versenyen megismerkedett feleségével, Sznezsanával. A közös életüket Budapesten kezdték el, a Spartacusban kaptak egy gyerekcsoportot, nem volt meglepetés, hogy a fiuk is a sportágat választotta.

1985-ben szerződtek át a Honvédba, Óvári Eszter, a Miskó-ikrek és Balázs Bernadett is olimpikon lett 1988-ban valamint 1992-ben. Hiába volt a versenyzők nevelőedzője, nem lehetett ott velük az olimpián.

„Amikor felmértem a hazai viszonyokat, éreztem, hogy mindenki kínosan ügyel a saját területére.

Komoly karrierem itt nem lehetett, legfeljebb egy sokszor vállon veregetett edzőcske lehettem volna, ezért elfogadtam a Brit Torna Szövetség meghívását és Nagy-Britanniát választottam. Elsősorban nem a pénz volt motiváló, hanem a lehetőség.

Hogy a saját elképzeléseim alapján építhetek valamit. A britek a rosszul sikerült, egy aranyéremmel végződő 1996-os olimpia után döntöttek úgy, megszerzik a világ legjobb edzőit. A program keretében szerződtettek, nekem kellett a rendszerüket tartalommal megtölteni. Mert klubok voltak, a bennük folyó munka nem felelt meg a világ követelményeinek.”

Jordanov szerződtetését nem mindenki nézte jó szemmel, hiszen nem volt nagy név, és nem tradicionálisan nagy nemzetből (román, orosz, amerikai, ukrán) érkezett, hanem arról a Magyarországról, amelyik csak kevéssel járt a britek előtt akkor. Pár év múlva a britek lehagyták a magyar női tornát, és most is rendszerint 7-8 hellyel vannak a mieink előtt.

A szakember vezetésével 1999-ben már a kilencedik helyre jött be a csapat, ugrásszerűnek nevezhető a fejlődésük, mert egycsapásra tíz pozíciót sikerült javulniuk.

A válogatott kerettagok pedig vitték a módszereit tovább a klubokba, és elkezdtek a koncepciója szerint dolgozni az edzők. Csapatban kijutottak a sydneyi olimpiára, Lisa Mason egyéni összetettben a 23. helyre került. A fejlődés nem állt meg, az athéni olimpián is részt vehettek, Elisabeth Tweddle akkor már a huszadik legjobb lett egyéni összetettben, 2006-ban pedig már világbajnok felemás korláton.

„Öröm volt velük dolgozni, mert olyan akarás volt bennük, amit talán csak amerikaiaknál lehetett tapasztalni. A lányokat az ottani edzők sem tartották extrán tehetségesnek, egy kicsit lesajnálták őket, de nagyon fegyelmezettek voltak, nagyon jó mentalitással, és ki akarták hozni magukból a maximumot. Imádtak versenyezni, és elsőre talán még a kollégák sem hitték, hogy ez az eredmény ebben a csapatban benne van.

2004-ben az olimpia után a lányok többsége aztán elém állt, és mondták, köszönik a felkészítést, ők befejezik.

Bőven benne lett volna a korukban még egy olimpia, de ők elérték a céljukat, megkapták azt, amire vágytak, és más célok felé fordultak, már a civil életüket helyezték előtérbe. A mi szemléletünknek nagyon furcsa volt ez a hozzáállás, ezt is megtanultam.”

Jordanov 2007-ben meghívást és szabad kezet kapott Svájcban, ezért is tetszett meg neki a következő a kihívás. A pekingi olimpiára így már Ariella Kaeslinnel jutott ki, aki abba akarta hagyni a tornát, mert nem találta meg a hangot az ottani francia edzővel. Egy könyvet is írt, milyen sorozatos tortúrákon kellett átesnie.

A következő évben pedig odakerült a válogatotthoz az akkor 15 éves Giulia Steingruber, akit eljuttatott olimpiai éremig Rióban. Csapattal nem sikerült kijutnia az olimpiára, mert Kaeslin látva a váratlan konkurenciát, és hogy jobb lesz nála Steingruber, viharos gyorsasággal abbahagyta a tornát 2012 előtt.

A svájci munkája egy igazi traumával kezdődött, amelyből azonnal le kellett vonnia a helyes következtetést. A svájci csapat ugyanis messze nem állt olyan jó versenyzőkből, mint az angol, rájuk rosszul hatott a verseny.

Dőltek, mint a kuglibábuk az Eb-n, hozzám pedig keserédes mosollyal jöttek a kollégák, megveregették a vállam. Az volt a nézésükben, te sem vagy különb. Svájcban belenevelik a precizitást már az iskolákban a gyerekekbe.

A versenyzők mindenáron meg akartak ennek felelni, és a versenyen ez a tény nem felszabadította őket, hanem épp ellenkezőleg, mindenkit lenyomott. A tanulópénzt megfizettük a feleségemmel, onnantól tudtuk, teljesen más felkészítés kell, mint a briteknél. Először is önbizalmat kellett adni nekik, utána jöhetett az, hogy higgyenek a közös munkánkban. Mi is sokat fejlődtünk a kint töltött évek alatt.”

Steingruber 2015-ben összetettben Európa-bajnok lett, de élete legnagyobb élményét rá egy évre, a berni Európa-bajnokságon kapta, amikor a tanítványa a hazai közönség előtt 2 aranyérmet nyert. Érzése szerint ez az élmény vetekszik a riói történelmi bronzzal.

Igyekezett mindig nyugalmat sugározni a pályafutása alatt, mert az sohasem jó, hogy a tanítványaira átragad az ő feszültsége, de azért volt olyan pillanat, amikor pillangók repkedtek a gyomrában. 2016-ban az év edzőjének választották Svájcban, miközben a kerékpáros Fabian Cancellara is olimpiai bajnok lett.

„Amikor elbúcsúztattak a Zürichi Hallen Stadionban, 8 ezer ember állva tapsolt 2016. novemberben.

Akkor láttam, hogy ezek a sokszor hűvös svájciak is tele vannak érzelmekkel, és hogy valamit tényleg jól csinálhattam, ha ilyen hatást váltottam ki belőlük.

Steingruber az irigylésre méltó bronzérem után az olimpiai bizottságtól 8 ezer frankos jutalmat kapott, vagyis két és fél millió forintot. Viszonyításul: Magyarországon 25 millió forint járt egy bronzért. Az edző megkapta azt a pénzt, mint a tanítványa. A kapitányi fizetés fele volt egy tanárénak, ami inkább csak azt jelezte, hogy a tanárokat jól megfizetik Svájcban, míg ő egy banki ügyintézővel volt azonos szinten, ami szerinte egyáltalán nem baj.

2017-ben tért haza Budapestre, és kedvére való a mostani megbízatás, hogy felépítsen itt is egy jól működő rendszert, hogy ne csak egy-egy kis vidéki vagy budapesti műhelyből jöjjenek ki egy-egy tehetséges versenyző, hanem rendszerszinten működjön a magyar torna. Az elmúlt időszak sikere egy versenyzőé volt, csapatszinten már megállt a hazai torna a középmezőnyben.

Az októberi stuttgarti világbajnokságon a legjobb tizenkettő közé kell kerülnie a női csapatnak, de ez bravúr lenne. Jordanov udvariasan felhívta arra a figyelmet, ha ez a remek eredmény összejön, abban neki nincs szerepe, mert ő kizárólag az utánpótlással foglalkozik, az utánpótlás edzők felkészítésével is egyidejűleg. Azt is élvezte, hogy utána kellett néznie a szakirodalomnak, mi kell a fiatalok felkészítéséhez, mert az elmúlt 20 évben már nem foglalkozott ezzel a területtel, felnőtt versenyzőkkel dolgozott.

Egyik első dolga volt, hogy belenyúljon a hazai versenyrendszerbe, kötelező fizikai és technikai teszteket vezetett be, amik korábban vagy nem voltak, vagy nem a megfelelő súllyal kezelték. Most már vannak előírt elemek a kicsiknél, ami a fejlődésnek az egyetlen, megkerülhetetlen útja.

„Azt látom, hogy a hierarchia, ami megvan a briteknél, vagy Svájcban, nálunk gyakran sérül. Amit kint elmondunk, hogyan kell leoktatni egy gyakorlatot, azt úgy csinálták.

Itthon sokszor okosabbnak gondolja magát egy edző, mint a főnöke. Sokan azt hiszik még mindig, hogy a főnök csak arravaló, hogy legyen valakit lehülyézni.

Nem számít a reputáció, mindig lesznek olyanok a rendszerben, akik jobban tudnak valamit. Egy mozdulatot, egy tartást. Látom szerencsére az érdeklődést is, hogy fejlődni, tanulni akarnak az edzők, és sok kis műhely kezd felkerülni a torna térképere országszerte. Oda is torna költözik, ahol nem is volt a sportágnak hagyománya. Négy országban szerzett tapasztalataimat ötvöztem, ebből lett úgy hiszem, egy korszerű tananyag. Nekem pedig nem lehet más a célom, minthogy itthon is hozzájáruljak a sikerességhez, ha már ezt megtettem a világ más pontjain.”

(Borítókép: Giulia Steingruber és Jordanov Zoltán a riói olimpián 2016. augusztus 14-én. Fotó: Lukas Schulze / picture alliance / Getty Images)