Vencel
10 °C
20 °C
Index - In English In English Eng

A magyar pingpongos, akiről utcát neveztek el Németországban

D LEH20021105002
2020.06.08. 16:13 Módosítva: 2020.06.08. 16:57

Az elejétől kezdve szerettem a pingpongot, így visszanézve nem is tudom megmondani, mi fogott meg benne hétévesen. Ütő, labda, háló, ellenfél, volt minden, ami kellhet egy gyereknek, nekem pedig egyszerűen megtetszett. Édesapámmal focizgattam is, a labdát mindig nagyon szerettem. A pingpong nem könnyű sport, nagyon is összetett. Koordináció nélkül nem megy, nem elég csak úgy átütni a labdát, mindennek harmonizálnia kell a mozgásban

– így válaszolt a 9-szeres Európa-bajnok Bátorfi Csilla, hogyan talált rá a sportágra. A most 51 éves egykori játékos négyszeres vb-bronzérmes, öt olimpián szerepelt, 12-szer választották meg itthon az év legjobbjának. 1986-ban ő volt Magyarország legjobb sportolónője, de nemzetközi fair play díjat is kapott.

2004-ben már úgy ment ki az olimpiára, hogy játékosedző volt a német klubjában, és miután kikapott egy kanadai versenyzőtől, akit meg kellett volna vernie, félreérthetetlen jelzést kapott, hogy búcsúznia kell az élvonaltól válogatott szinten. Egy év múlva abba is hagyta, így is húsz évet töltött a világ közvetlen élvonalában.

Ebben a két évtizedben lényegesen több volt a siker, mint a kudarc.

Hétéves volt, amikor 1976-ban szülővárosából, Szombathelyről Tolnára költöztek, a szülei ott kaptak állást. Édesapja, István a helyi klubban játszott, így értelemszerűen a lányuk is a Vörös Lobogónál nevelkedett, és már nagyon kis korától mindennap edzett. Ma már ez nem annyira általános, akkoriban inkább az volt. A fejlődése ugrásszerű volt, mert 1984-ben már felnőtt válogatott lett, majd átigazolt a BSE-be, és Budapestre költözött. 

1986-ban, 17 évesen már egyéniben volt Európa-bajnok Prágában. A nyolc közé jutásért a négy évvel korábbi győztes holland Bettina Vriesekoopot verte, a döntőben a szovjet Bulatovát 3-1-re. Katartikus élmény volt ez a győzelem, akkor ismerhette az ország a magasra feldobott labdáit, és abból érkező könyörtelen szerváit. Gyorsan kijavított viszont, amikor arra utaltam, hogy az volt-e a nagy meccs az életében. Úgy értékelte, sok szép sikere közül vitathatatlanul ez az egyik, mert több szín volt már akkor egyszerre a játékában.

„Nehéz kiemelni egy meccset egy ilyen hosszú pályafutásból.

Nekem szakmailag lehet, hogy sokkal többet ért, ha egy kínai védőjátékost átütő támadásokkal, szettveszteség nélkül tudtam legyőzni a Bundesligában. Azt viszont kevesen látták, nem volt annyira a figyelem középpontjában, mint egy Eb-döntő.

Nem változott meg jelentősen az élete a gimnazistaként elért Eb-arany után, de annyiban mindenképp, hogy már őt is meg akarták lepni a riválisai, és onnantól meg kellett tanulnia kezelni a nyomást. A fiatalabbak és az idősebbek is egyaránt rá vadásztak, mert nekik nagy sikernek számított, ha legyőzik az Európa-bajnokot.

Ahogy korábban írtuk, Bátorfi specialitása és egyik nagy erőssége a szerva volt. Az 1981-es újvidéki világbajnokságon látták először a kínaiaktól, hogy milyen magasra dobják a labdát. A visszahulló labda sebességét lehetett kihasználni az asztalnál. Megtanulta a mozdulatokat, beleivódott a játékába, 1986-ra tökéletesen beépítette a stílusába.

Kikinda még egyszer előjött az életében, mert egy menedzser kivásárolta őt az itthoni szerződéséből 1991-ben, ami akkoriban nem volt túl gyakori, mert csak egy évvel korábban szűntek meg a szocialista keretek, amik átszőtték az irányítást évtizedeken át. A kirobbanó délszláv háború azonban romba döntötte az egyébként kiváló színvonalú pingpongéletet. A csapatok már csak egy-egy hétvégére tudtak összejönni, hogy meccseket játsszanak, ezért váltania kellett.

Németországba igazolt, ami élete legjobb döntése volt, mert a Langweid színeiben mindent megnyert. Ráadásul családias hangulat fogadta, nemcsak összevásárolták a legjobbakat, hanem érezte a törődést, az odafigyelést, fontos volt a személyisége is a klubnak.

Volt, hogy a sokszoros győztes Statisztika ellen játszották a BEK-döntőt. Budapesten hódították el a trófeát, itt ünnepelték meg a sikert. 

Később az is megtörtént a sikerei miatt, hogy a langweidi polgármester, a klub egyik patrónusa annyira tisztelte, hogy az előterjesztése nyomán egy kis utcát neveztek el róla 2005-ben. „Különleges dolog ez, ahogy múlnak az évek, még inkább érzem a megtiszteltetés erejét. Még ha nem is egy hosszú utca ez, elég érdekes megérkezni oda és végigmenni rajta. Nem megyek arra nap mint nap.

Szokták mondani, hogy a halhatatlanság felé egy kis lépés ez, pláne, hogy fiatalon megkaphattam. Ebben az utcában volt régebben a játékosok háza, Németországban nagy dolog, hogy egy külföldiről így megemlékezzenek, szerencsém volt vele.

A vb-arany és egy olimpiai érem hiányzik a karrierjéből, így csak majdnem maradéktalanul elégedett. Az ázsiai dominancia miatt egy vb-győzelem lehetetlen küldetés volt, az olimpiai éremért Tóth Krisztinával kemény csatát vívtak 2000-ben, de a párosuk hatalmas küzdelemben alulmaradt. Ez volt az a meccs, amit Bill Gates is a helyszínen nézett végig Sydney-ben.

Miután befejezte a játékot, nem maradt Németországban, mert az olasz szövetség edzőt keresett a legjobb játékosnak, Nikoleta Stefanovának. A német Michaela Steff ajánlotta Bátorfit, aki elfogadta az ajánlatot. 2009-ben a bolgár származású versenyző Eb-ezüstérmet nyert párosban, akkor már Bátorfi ült a páros mögött az edzői sarokban. A versenyző a londoni olimpia előtt várandós lett, akkor meg is szakadt a kapcsolatuk. Az olaszok sem akartak hosszabbítani, ezért Bátorfi visszatért Németországba.

Egy kis kitérő után minden a helyére került. Ismertek már az országban a korábban ott töltött idő alatt, tudták, milyen játékos vagyok, tudták, milyen játékosedző, nem zsákbamacskát vásároltak, én is örömmel csatlakoztam vissza. Tudták azt is, a szívemet és a lelkemet is odaadom, mert anélkül nem éri meg az edzősködés.

Most is Augsburg mellett él, Münchenben dolgozik, van olyan tanítványa a Bayernnél, akinek ő adja az ütőt a kezébe, de van olyan is, aki már képzettebb, nem a nulláról indul. Hatvan-nyolcvan gyerek van a klubban, és már akad köztük, aki az ifjúsági válogatott tagja. Bátorfi nagy álma, hogy valakit eljuttasson olimpiai szintre. Az első, kezdeti lépéseket meg is tették, mert csapatban már nyertek korosztályos bajnokságot.

Az elején tartott attól, milyen lesz gyerekekkel foglalkoznia, mert mégiscsak a kezdők szintjére kell visszamennie, és nem a legnagyobb profiknak kell tanácsot adnia. Szintén nem egyszerű feladat, hogy nem várhatja el egy kezdőtől, amit ő meg tudott csinálni. Mulattatja, ha olyan versenyzővel találkozik, akire bátran használja az egyéniség szót, még akkor is, ha esetleg felbosszantja a viselkedésével. Nem feltétlenül gondolja szigorúnak önmagát, de következetesnek mindenképp.

„Konzekvens vagyok, ez a tulajdonság végigkísérte az egész életemet. Jobban szeretem az egyéniségeket, mert nem feltétlenül a megszokott dolgot csinálják, hanem váratlant húznak.

Aki egyéniség, gondolkodik, egyedül dönt, és általában jól. Kedvesebb a szívemnek ez típus, mint az, akinek megalvad a tej a szájában. Belátom, az edzőknek nem volt könnyű dolguk velem.

Nem gondolok arra, hogy másként kellett volna csinálnom valamit a pályafutásom alatt. Ahogy arra sem gondolok, hogy most visszakapom már edzőként, hogy én milyen voltam, amikor még nekem osztogatták a tanácsokat.”

Örök és kötelező kérdés: miért nem itthon adja át a tudását? A válasz egyszerű: száz százalékig nem akar hazatérni, mert nem akarja otthagyni, amit gondosan felépített. A hazai szövetség meg azt nem akarta, hogy besegítő jelleggel vállaljon munkát, egyelőre nem találták meg a megfelelő megoldást. Testvérével, Zoltánnal, aki a női szakág kapitánya – van esélyük az olimpiai részvételre –, folyamatosan megbeszélik a hazai helyzetet, tanácsot is adott már neki.

Edzőként jobban izgulok, mert már nem rajtam múlik, milyen megoldást választanak az asztal mellett. Jó idegeim voltak, komoly téthelyzetben, 10-10-nél is meg mertem húzni azt a megoldást, amit az első pontnál. A mostani helyzet már egy kicsit más, de élvezem a munkám. A maximalizmus megmaradt edzőként is, nem illant el az életemből.

(Borítókép: Bátori Csilla a Magyar–jugoszláv női asztalitenisz Szuper-liga mérkőzésen Orosházán 2002-ben. Fotó: Lehoczky Péter / MTI)