Öcsi, belőled még lehet pingpongos

HUS 2003
2020.08.04. 20:01
Augusztus 4-én ünnepli 70. születésnapját a modern asztalitenisz legeredményesebb játékosa, Jónyer István. A négyszeres világbajnokot a Magyar Asztalitenisz Szövetség köszöntötte gáláján, ahol Jónyer mellett játékostársaival, Gergely Gáborral és Klampár Tiborral is próbáltuk megfejteni, miért volt olyan sikeres a magyar pingpong az 1970-es években. Az is kiderült, hogy még egy világbajnokságon is hasznos lehet egy garázsban talált rovarirtó.

Jónyer István már majdnem 14 éves volt, amikor elkezdett pingpongozni, addig focistának készült a diósgyőri fiú. Először az iskolájában a kínai stílusban, tollszárfogással játszó fizikatanárával edzegetett. „A forgókon és a meccseken mindig én kerültem ki győztesen, aztán beneveztek egy iskolák közötti bajnokságra is. Apám asztalos volt, mondtam: Fater, csinálj nekem egy ütőt mahagóniból. Akkor nem volt még ütőborításom, így hungarocellt ragasztottunk rá. Ezzel a kopogós ütővel aztán hülyére vertem az igazolt versenyzőket. Ezután szólt az edző, Dankovics Józsi bácsi, hogy:

Pistám, nincs kedved pingpongozni?”

A leigazolása előtt még egy próbának vetették alá. Az edző vagy húsz gyereket leültetett maga elé egy padra. Labdával a kezében járkált előttük, majd hirtelen elejtette azt. Jónyer egy pattanás után elkapta, átment a reflexpróbán. „Öcsi, belőled még lehet pingpongos” – mondta ekkor az edzője. 

Jónyer a Diósgyőri VTK-ba igazolt, ahol nem sok esélye volt a többiek ellen, 18-19 pont előnyről sem tudott nyerni. Ezzel sem vették el a kedvét, hanem még keményebb munkára ösztönözték. A három hónapos nyári szünetre kölcsönkért egy asztalt, és mindennap, reggel nyolctól este nyolcig játszott egy barátjával. Mikor visszatért a klubba, mindenkit megvert, ő lett az első ember a csapatban. Azt mondta, ekkor tetszett meg neki igazán a játék.

Jónyer tehetségére Sidó Ferenc is felfigyelt, a korábban játékosként világbajnok edző a Budapesti Spartacusba hívta őt, így aztán gimnáziumi évei alatt Miskolc és a főváros között ingázott, csak 1969-ben költözött Budapestre. Ekkor már túl volt első világversenyén, 1968-ban Európa-bajnoki bronzérmet nyert Beleznay Mátyással párosban. A válogatottból aztán bő 15 éven át kihagyhatatlan volt, összesen 326 meccse volt nemzeti színekben.

Jónyer István fontosabb eredményei


Világbajnokságok:
aranyérem: 1971 (Nagoja) - páros, Klampár Tiborral, 1975 (Kalkutta) - egyéni, páros Gergely Gáborral, 1979 (Phenjan) csapat (Gergely, Klampár, Takács János, Kreisz Tibor)

ezüstérem: 1973 (Szarajevó) - páros, Klampár Tiborral, 1979 (Phenjan) - páros, Klampár Tiborral, 1981 (Újvidék) - csapat

bronzérem: 1983 (Tokió) - csapat

Európa-bajnokságok:
aranyérem: 1972 (Rotterdam) - páros, Rózsás Péterrel, 1974 (Újvidék) - páros, Klampár Tibor, 1978 (Duisburg) - csapat, 1982 (Budapest) - csapat

ezüstérem: 1972 (Rotterdam) - egyéni, 1974 (Újvidék) - csapat, 1978 (Duisburg) - egyéni, 1982 (Budapest) - páros, Gergely Gáborral

bronzérem: 1968 (Lyon) - páros, Beleznay Mátyással, 1970 (Moszkva) - páros, Klampár Tiborral, 1980 (Bern) - páros, Klampár Tiborral; vegyes páros Szabó Gabriellával

Jónyer 35-ször nyert magyar bajnokságot, és 12-szer játszott az Európa Top-12-ben, kétszer meg is nyerte a tornát.

Jónyer 1970-ban már Klampár Tiborral együtt lett Eb-bronzérmes párosban, majd egy év múlva a duó már világbajnoki címet szerzett Nagojában. Ezután minden világversenyéről éremmel tért vissza, és 1975-ben a királykategóriában, egyéniben is világbajnok lett. Sokáig kétséges volt, hogy Jónyer egyáltalán ott lehet-e a kalkuttai vb-n, mert csempészés miatt eltiltották a válogatottól. Végül bizalmat szavaztak neki, ő pedig két aranyéremmel hálálta ezt meg. Az egyéni cím mellett a páros is az övé lett Gergely Gáborral. A bizonytalan helyzetében az edzésekbe menekült, naponta 14 órán át sanyargatta magát.

„Az akarat is messzire vitt, én akkor is edzettem, amikor a többiek aludtak. Amikor bicikliztem, vagy futottam, akkor is csak azt mondogattam: Világbajnok leszek. Olyan önbizalommal álltam oda, hogy azt mondtam, nincs mese, én sokkal többet teszek ezért a sportért, mint az ellenfelek. Nagyobb a labdabiztonságom, jobb a fizikumom, más nem nyerheti ezt a világbajnokságot”

– mondta Jónyer.

Pista, most nyugi van

A pályája kezdetén alkalmazott autodidakta készülés után aztán igyekezett ellesni pár dolgot a nagyoktól. „Csak 1964-ben láttam először Európa-bajnoki döntőt. Berczik Zoltán játszott a svéd Johanssonnal. Később Berczik lett az edzőm, és szinte az apám, Johansson pedig a legjobb barátom. Ő is nagy példaképem volt, azzal a szolidságával, nyugodtságával, amivel játszott. Mindig ezt próbáltam utánozni, és tanítottam is magamat, hogy engem semmi nem zavar. Repülőn, hajón, mindenhol tudtam aludni, ahogy fölszálltam. Mindig a sportágon gondolkodtam, hogy mit fogok játszani, átrágtam magamban a taktikákat. Apám mellett is fát lehetett vágni, akkor sem volt ideges. Tőle örököltem ezt, és próbálkoztam önszuggesztióval is, hogy Pista, most nyugi van, nem figyelünk oda, kizárjuk a külvilágot, ha én játszom.”

Csapattársa, Gergely Gábor is Jónyer higgadtságát emelte ki, nehezen lehetett kihozni a sodrából, éppen ezért maradt meg Gergelyben nagyon egy mozzanat. „Életemben nem láttam őt elsápadni. Phenjanban, az 1979-es világbajnoki döntőn, amikor az ellenfél az asztal oldalát találta el, az ázsiai bíró csuszának ítélte meg. A mindig összeszedett, hideg fejű Jónyer, olyan sápadt lett, mint a fehér ing. Ezen nem tudott túllépni, elment meccse, ezért lett csak 5-1 összesítésben nekünk, és nem 5-0.”

A nyugodtságára sokszor szüksége volt, nem egyszer fordított 0-2-ről 3-2-re. A kalkuttai világbajnokságon például egyéniben négyszer is megtette ezt, a döntőben is 0-2-re ment ellene a jugoszláv Sztipancsics, onnan állt fel. Míg párosban a döntőbe jutásért voltak pokoli nehéz helyzetben. A francia Secretin, Constant páros 2-1-re és 20-16-ra vezetett, de Jónyerék négy meccslabdát is hárítani tudtak. Klampár pedig azt is felidézte, hogy Jónyer egyszer 20-7-ről tudott nyerni a német Stelvag ellen. Szerinte ilyen helyzetben más már rég elütötte volna a labdát. Klampár kiemelte, Jónyer finom fals ütéseivel emelkedett ki a mezőnyből, sokszor az asztaltól távol játszva szerzett szép poénokat.

A pingpongos Aranycsapat

A negyedik világbajnoki címét Jónyer 1979-ben, Phenjanban nyerte, ahol a magyar csapat kétszer is legyőzte a már akkor is dominánsnak számító Kínát 22 ezer ember előtt. „Ehhez egyetlen másik győzelmemet sem tudom mérni, ez olyan fantasztikus eredmény volt” – mondta Jónyer.

Klampár is kiemelt helyre teszi a csapataranyat. „Először 5-2-re nyertünk, aztán 5-1-re, mondtam is a kínai edzőnek, hogy játsszunk még egyszer, és akkor 5-0 lesz, de ő csak annyit mutogatott erre, hogy hülye vagyok” – idézte fel Klampár.

Gergely is azt mondta, hogy az első vb-címével elit klubba lépett, de mindent felülírt a phenjani győzelem. „Mi mindig erre készültünk, hogy hárman, öten, tízen, attól függően, hogy mekkora volt a válogatott keret, legyőzzük csapatban a kínaiakat. Ehhez kellett Kreisz Tibor, Takács János, Jónyer, Klampár és Gergely. Mégis azt mondom, hogy Jónyer nélkül nem jött volna össze. Ő volt a vezérürü, fenntartások nélkül elfogadtuk, amit mondott. Főszerepe volt a sikerekben.”

A magyar asztaliteniszezők a sportág domináns szereplői voltak az 1950-es évekig, rengeteg világbajnoki címet szereztek pingpongozóink. Ezután viszont már jóval sokszínűbb lett a mezőny, és Ázsia kezdett vezető hatalommá válni. Az 1970-es években azonban még Japánnal, Kínával is fel tudta venni a versenyt Magyarország.

Gergely azt mondta, lehet tehetségéről és szorgalomról is beszélni, de szerinte kulcsfontosságú, hogy Jónyerrel és Klampárral együtt három a maga módján zseni pingpongos jelent meg egy időben.

Senki ne sértődjön meg, de ez a hármas olyan volt, mint a Bozsik, Puskás, Kocsis trió. Nélkülük az a csapat nem lett volna Aranycsapat. Óriási szerencse, hogy volt ez a három zseni. Aki nem zseni, az nem jut a világ tetejére, kellett a zsenialitás, bolondéria is, hogy ideáig jussunk.

Jónyer szerint is szükségük volt egymásra, az állandó rivalizálásuk is előre vitte őket. Abból csak jó jöhetett ki, ha két világbajnok egymással szemben állva játszott úgy, hogy egyikük sem akart rontani. Sok nemzetközi versenyre csak két pingpongost nevezhetett Berczik kapitány, így előtte le kellett játszani, hogy ki mehet. „A mester és a játékosok között az István volt a kapocs. Ők mindent megbeszéltek. Nem szabad elhallgatni. Rettentő munkabírású ember volt, aki elhitette velünk, hogy miképpen juthatunk el a csúcsra. Hiszen ott volt a kalkuttai példa” – mondta Gergely, aki Jónyert nagy újítónak is tartotta, hiszen több ütésfajtát is kitalált.

Az egyik ilyen a Jónyer-kifli, ami az asztal mellől indított, hálót megkerülő, a másik térfélre laposan csapódó pörgetés.

Egy éjszaka, a tatai edzőtáborban sikerült először. Már olyan fáradtak voltunk, hogy összeestünk. Egy labdánál éppen a fal felé estem, Klampár Tibi ütötte. Majdnem 45 fokos szögben elfordulva beleütöttem, és úgy ment át, hogy megkerülte az asztalt és nem pattant fel. Hú, ezt gyakorolni kellene, mondtam. Másnap hajnalban újra lementem, és elkezdtem gyakorolni ezt az ütést. Egyre jobban ment. Állítólag világhírű lett ez az ütés, de van egy másik is, amiről kevesen tudnak. Ez az asztal fölötti banánpörgetés fonákkal. Ezt csinálják is a maiak, de nyögvenyelősen, könyékből, nekem meg csuklóból egy villanás. Azt se tudják, hová megy

– mondta Jónyer. 

A pingpongos mindenhová kis satujával járt, állandóan faragta, csiszolta, kísérletezett az ütőjével. Gergely felidézte, hogy időnként a csapattársak ütőit is elrontottan az újító szándékkal.

Jónyer Phenjanra egy remekül tapadó borítást is kifejlesztett. „A kínaiknak annyira ragadt a szoftjuk, hogy az ütővel fel tudták venni a labdát. Én először egy gumitisztító spray-vel fújtam le az ütőmet, majd a garázsomban találtam egy svéd rovarirtó spray-t, ami zsíros volt. Ezt fújtam rá az ütőmre, ami olyan lett, mintha vajjal kentem volna be. Simán felvetem vele én is a labdát. Így pörgettem meg a kínaiknak a labdákat. Az ütés közben a labda is bezsírozódott, ha az ellenfél szemcseborítással nyúlt bele, rögtön leesett előtte a labda. Utána feljebb emelték az ütést, de csak a hálóba ment bele, ha még följebb ment, akkor Klampár leütötte. Néha persze Tibinek is zsíros laszti jött vissza. Mondtam neki, csak tedd át valahogy, a többit én elintézem. A kínaiakat aztán így hülyére vertük az elődöntőben. Kegyetlen volt.”

(Borítókép: Huszti István / Index)