Koronavírus adatok

2021. dec. 08.
Oltottak Kórházban Elhunytak Fertőzöttek
Mária
-6 °C
4 °C

Kiss Gergely: A szívem és a lelkem még mindig ott van egy kicsit a medencében

DSZZS20190830210
2020.12.29. 22:07
Dr. Kiss Gergely háromszoros olimpiai bajnok vízilabdázó exkluzív interjút adott az Indexnek. Beszélgettünk a mindennapjairól, jövőbeli terveiről, produceri szerepéről, koronavírusról és Benedek Tiborról is.

2012-ben köszönt el a válogatottól, klubszinten tavaly játszotta a hivatalos búcsúmeccsét. Hogyan telnek azóta a napjai?

Az első két szó, ami eszembe jut, az hibrid és a projektember. Én egy olyan volt vízilabdás vagyok, akinek a lelke és a szíve még mindig ott van a medencében. A beszélgetés előtt is a Budapesti Honvéd edzésén voltam. Van, hogy egy napon eleget kell tennem egy sajtómeghívásnak, részt kell vennem egy üzleti megbeszélésen, e-mailek, telefonok, aztán jöhet az edzés, majd egy családi program. Ha ezeket összerakjuk, ez vagyok most én. Több projektből áll össze az egész. Persze, minél többet igyekszem részt venni a család életében, ami profi sportolóként nehezebb volt.

Ha már projektek, melyik a legnagyobb, amivel jelenleg is foglalkozik?

A Nagy Sportágválasztó szervezőirodával a 2024-es olimpiáig biztosan visszük az Ötpróba szabadidősport-mozgalmat, amellyel sok fejlesztést tervezünk. Például a GeoGo segítségével a virtuálisan mérhető sporttevékenységekre is ösztönözzük a sportembereket, akik munka, tanulás mellett is törődnek a fizikai állapotukkal.

Az önéletrajzi könyvembe írtam egy új fejezetet, és mivel a 2014-ben piacra dobott 6000 példány elfogyott, az idén sok új fotóval még 2500-at készítettünk.

Egy új kihívás, egy új kaland, hogy belevágtam filmes munkatársakkal két sport témájú dokumentumfilm után (az olimpiai bajnok Halassy Olivér és Fuchs Jenő életéről) egy hatalmas mozifilm előkészületeibe. A terv, hogy a Nemzeti Filmintézet kiemelt támogatása mellett az üzleti életből is összerakunk egy eddig még példa nélküli összefogást, hogy Halassy Olivér kétszeres olimpiai bajnok amputált lábú vízilabdázóról és úszóbajnokról egy nagy társadalmi jelentőségű játékfilmet készítsünk. Régóta dolgozunk az ötleten, nagyon sok energiámat vitte el az utóbbi időben, remélem, hamarosan összejön a projekt és elkezdődhet a forgatás.

Mi lenne a szerepe a filmben?

Elsősorban társproducer és szakértő vagyok. A vízilabdás részeket nekem kellene majd csinálni, a színészeket trenírozni. A produceri munka keretein belül a lobbi és a pénzszerzés a feladatom.

Mikor vágtak bele?

Évek óta csináljuk, de a csapattal, amely jelenleg is dolgozik az előkészületeken, nagyjából egy éve kezdtük el a közös munkát. A producer Ferenczy Gábor, a rendező Sopsits Árpád.

Tizenöt évvel ezelőtt jogi diplomát szerzett. Arra nem gondolt, hogy itt az ideje belevágni a „jogászkodásba”?

Számomra az a legfontosabb, hogy amit csinálok, abban hasznos és értékes tagja legyek a társadalomnak. Ha valaki ad nekem hét életet, nagyon szépen kitölteném mindegyiket tartalommal, de ahogy mondják, egyszer élünk. Most azt érzem, nem szeretnék mindennap egy asztalánál ülni nyolc-kilenc órát, merthogy, mondjuk, sportszakjogászként is maximalista lennék, az biztos... Szeretem, ha folyamatosan pörögnek a dolgok és ide-oda kell mennem különböző ügyekben.

A Budapesti Honvédnak még mindig segít. Hogyan és miben?

Ha például van egy egyesületi megjelenés, akkor természetesen segítek abban is, a kommunikációban, illetve a csapat életében is részt veszek. Segítek az edzéseken, egy balkezes fontos láncszem a csapat szerkezetében a taktikai gyakorlások során. Ha éppen van rá igény, kéri az edző, Szívós Márton, hogy mutassak meg valamit a fiataloknak, dolgozzak velük kis csoportokban, örömmel megteszem. Egyéni képzéseken szeretem inspirálni őket. Ez most így kerek egész, többet nem nagyon bírok már, kevesebbet lehet, hogy lehetne, de mindenesetre élvezem.

Úgy tűnik, nagyon tudatosan szervezi az életét.

Valóban. És egyébként változtam is, vagy inkább úgy fogalmaznék, hogy folyamatosan változom. Nem szeretnék külön kiemelni semmilyen filozófiai irányzatot vagy gondolkodásmódot, de egyre nagyobb hangsúlyt kap az életemben az egyén megismerése, hogy kik is vagyunk, mi jellemző ránk. Én kritikus, szőrszálhasogató, maximalista, elemző, tudatos ember vagyok, aki szereti tudni, mi lesz egy óra, egy nap múlva. Ez bennem van, a játékomban is megjelent. Kemény Dénes mondta rólam azt, hogy iszonyú nagy munkabírású, szorgalmas srác voltam mindig is, de volt bennem valami csavar.

Csavar?

Igen. Nem egyszerű megfogalmazni. Rendszerető típus vagyok, aki azért szeret egy-két évente egy óriásit bulizni a kedvenc zenéivel és a legjobb barátaival. Akkor úgy érzem magam, mint egy ötéves gyerek. A vízben is kijöttek ezek belőlem, gondoljunk csak az athéni olimpiai döntőre, aztán volt a hírhedt verekedés a Vasas ellen 2002-ben, majd öt nappal később a Bajnokok Ligája-döntő legjobb játékosának választottak, úgy, hogy kórházban és orvosisegédeszköz-boltban töltöttem a napjaim nagy részét, mert betört az arccsontom és elrepedt az állkapcsom. Két töréssel játszottam a fináléban. Ezek azok a pillanatok, amikor elkap a flow és magával ragad. Nekem a nehéz meccsek ilyenek voltak, ezekre vártam egész évben.

Miben tud segíteni, hogy tulajdonképpen külső szemlélőként is tekint magára?

Önkritikában mindenképp. Rájöttem érett játékosként, hogy nem kell mindig védeni az igazamat, mert lehet, hogy nem is nekem van igazam. Nem kell, hogy mindig az enyém legyen az utolsó szó. Fontos, hogy vegyem észre, miben hibáztam, mi nem volt jó, és akkor nevessek egyet saját magamon, tanuljak belőle.

A pozitív és optimista szemléletmódra az idén még nagyobb szükségünk volt. Hogyan telt az év a koronavírus-járvány árnyékában?

Iszonyatosan odafigyeltünk a tavaszi időszakban. A fertőtlenítéstől kezdve minden ajánlást betartottunk, a feleségem egyébként is nagyon alapos és lelkiismeretes. Az eleje jól ment, élveztük a nyakunkba szakadt nyugalmat, amit az otthon melege jelentett, aztán a lányaim kezdtek belefáradni, hogy nem mehetnek edzésre, a saját közegükbe, nem járhatnak rendesen iskolába. Tele voltak engeriával, hiába a szép kényelmes otthon, ki akartak már szakadni belőle. Ilyenkor programokat csináltunk, együtt edzettünk.

És az ősz?

Átestünk mi is a fertőzésen... Volt olyan ismerősöm, aki mesélte, hogy sajnos haláleset is történt a közvetlen környezetében. Komolyan kell venni a vírust. Nálam nátha jellegű volt, fájt a fejem, gyenge voltam, néha az izmaim is fájtak. Ezt leszámítva végig talpon voltunk, a karanténon belül aktívak voltunk, nem fetrengtünk napokat, ám volt, hogy egy-két órát le kellett pihennem a gyengeség miatt. Ez fura volt. November elején már negatív tesztet produkáltam, de még mindig nem érzem magam még csak nyolcvanszázalékosnak sem. Ha most kellene sportteljesítményt letennem az asztalra, sokkal gyengébb lenne, mint tavaly ilyenkor.

Milák Kristóf világbajnok úszó is elkapta korábban a koronavírust, nemrég pedig azt nyilatkozta a kaposvári országos bajnokságon, hogy még mindig érzi az utóhatásait. Ön is?

Kicsit olyasmi ez, mint amikor elzsibbad a karunk vagy a lábunk, aztán visszatér belé az élet, de még nem százszázalékos. Egy ilyen állandó érzés, van, amikor jobban rám tör, akkor kicsit erősebb. Néha azt érzi az ember, hogy ez nem is én vagyok. Tényleg nem szokványos érzés. Pánikolni sem kell, persze, de kellő komolysággal kell kezelni, ahogy sok minden mást is az életben.

2000 őszén Sydney-ben megnyerték az olimpiát. Először. A korlátozások előtt még össze tudtak jönni egy nosztalgiázós ünneplésre. Milyen volt a hangulat?

Október elején találkoztunk. Sajnos tizenketten és egy bekeretezett kép... Megható volt ismét látni egymást, de iszonyú érzés volt, hogy már eggyel kevesebben voltunk.

Mennyire nehéz lelkileg feldolgozni, hogy Benedek Tibor már a felhők fölött vízilabdázik?

Lehetetlen felfogni, hihetetlen minden megkezdett nap azóta...

Ő olyan volt, hogy sosem beszélt magáról csak úgy. Nem beszélt a betegségéről sem. Egyrészt tudta, hogy mindenki tudja az uszodában, másrészt pedig négyszemközt a családjával és a legjobb barátaival osztotta meg a magánéletét. Hatalmas bajnok volt, aztán nagy edző, Mester lett. A kilencvenes években jóformán csak róla beszéltek, aztán jöttünk mi és „“mondtuk neki”, hogy helló Tibi, add ide a labdát nyugodtan, mert mi is be tudjuk lőni. Csak nézett, hogy de jó, most akkor végre lehetek egy kiváló játékos egy nyerő csapatban. Velünk érezhetett rá, hogy nem egyedül kell cipelnie a hátán a felelősséget.

És mennyi mindent átéltek még együtt.

1993-tól ott voltam a felnőttválogatottal, akkor még Horkai Györgynél. 16 éves voltam amikor behívott kereten kívül az olimpiai csapathoz. Tátva maradt a szám, szinte azt sem tudtam, hol vagyok. Abban a három és fél évben Tibivel szerintem nyolc mondatot beszéltünk. Mert ő ilyen volt. Nem érdemeltem még ki nála. Csak egy kamasz, balkezes, magas srác voltam. Nem volt az, hogy gyere, Gergőke, most akkor elviszlek mulatni vagy ilyesmi. Ez aztán átalakult, 1997-ben elindult az új generáció a nagy sikerek útján, Tibi lett természetesen az egyik vezér, abszolút megváltozott a viszonyunk. A jobb szélen egyenjogú harcossá válhattam vele, felnőttem arra a szintre, hogy megtisztelt a bajtársi szeretetével. Örökké hiányozni fog, és teljesen pótolhatatlan az űr utána. Elmondhatatlan tiszteletet érdemel ezután is mindig és mindenkitől.

(Borítókép: Kiss Gergely (k), valamint az orosz Irek Zinnurov (b) és Dmitrij Sztratan a Millennium Masters–Orosz Masters Válogatott mérkőzésén a Duna Arénában 2019. augusztus 30-án Fotó: Szigetváry Zsolt / MTI)