Gusztáv
-7 °C
-1 °C

Kemény Dénes: Szupertartalékra lesz szükség a jövőben

FERI6485
2020.12.31. 17:52
Kemény Dénes, a szövetségi kapitányként háromszoros olimpiai bajnok pólós edzőlegenda Leányfalun, az erdőszéli házában várta az ünnepeket, miközben semmivel sem kevesebb a teendője, mint kapitány- vagy elnökkorában. A pandémia közvetlenül nem forgatta fel az életét, de sokkoló, amikor ismerősök távoznak el váratlanul, nem is beszélve a csapatkapitányáról.

Hogyan vészeli át a pandémiát? Megviseli?

Az, hogy szerencsére nagyon könnyen ki tudok menni a természetbe, és többet vagyok kint, mert nagyon sok az időm, ez az egészségemnek és a lelkemnek, a gondolataimnak is jót tesz. Én például nagyon szeretek főzni. Úgyhogy a pandémia – ez lehet, hogy egy kicsit abszurd – nálam egy kicsit olyan, mint a nyaralás, de hogy ne legyen azért unalmas, és kizárólag nyaralás, ezért bepótolok, megcsinálok korábban elmaradt feladatokat. De azért mégiscsak el kell járni emberek közé, például autószervizbe vagy interjút adni, esetleg máskor elhalasztott egészségügyi dolgokat elvégezni, mondjuk, egy-két fogat rendbe tenni. Ilyenkor a jóindulatú barátok meg szokták kérdezni, hogy erre a kis időre? De azt gondolom, legyünk optimisták, és költsünk rá egy kis pénzt.

Ennyi lenne a járvány? Mint egy nyaralás?

Persze ugyanakkor van egy roppant riasztó oldala is. Jó néhány közvetlen vagy közvetett ismerősömet vagy nagyon jó barátom jó ismerősét elvitte a koronavírus. Hogy ez nem játék, azt az ember a saját bőrén is tapasztalja. Csank Jani, a barátom – ő is vadászik – hívott, hogy közös barátunk meghalt, leinformáltam, és tényleg, három nap alatt elment. Egyre több ilyen esetről hallok. Egy nagyon jó barátom ismerősei, egy házaspár elment szeptember elején egy hosszú hétvégére, amikor nem vettük komolyan a vírust a nyári lazulás után, két további házaspár velük tartott, és ma már egyik sem él a hat emberből. Vannak ilyen direkt vagy indirekt hírek, miközben szakad az eső, és itt ülünk a gyorsétterem előtt az autóban, mert nem tudunk bemenni, kénytelenek vagyunk itt beszélgetni, mindketten maszkban vagyunk, bár ön, az újságíró megtehetné, hogy leveszi a maszkot, mert már túlesett a fertőzésen, és kigyógyult belőle. De mégis respektáljuk egymást annyira, hogy felvesszük a maszkot.

Menjünk vissza egy kicsit az időben. Mikor is mondott le a vízilabda-szövetség elnöki posztjáról?

2018 tavaszán jelentettem be, hogy lemondok, és ez szeptemberben realizálódott. Két és fél éve.

És hogyan telt ez a két és fél év?

Bármennyire is azt hiszik az emberek, hogy most már sokkal kevesebb a dolgom, ez nem igaz. Egyrészt nem vagyok az a fajta ember, aki ne találna magának elfoglaltságot. Meglehetősen sokrétűek a teendőim. Egyrészt Kásás Zolival, egykori játékos- és edzőtársammal, barátommal oktatunk a Testnevelési Egyetemen, és pont attól kezdve, hogy én már nem voltam elnök, olyan időszak kezdődött, hogy elkezdték írni a szakdolgozatukat a végzőseink, így, úgy, amúgy.

Például kik?

Például Varga Dániel, az OSC jelenlegi edzője. Vagy Varga Tamás. Mindketten olimpiai bajnokaim. Hogy csak a Vargákat említsem. Aztán Petrovits Mátyás. Dabrowski Norbert, a BVSC edzői. Le a kalappal előttük, hogy tovább akartak tanulni. Olyasmit tanultak, amit addig kevéssé tudtak, mert a Testnevelési Egyetemen, bármennyire is zajlik a vízilabdaedzői képzés, én nem tartom magunkat a legfontosabb tantárgynak. Mert a vízilabda annyira változik, és annyiféle elképzelés tudja a csapatot a győzelemre vezetni, hogy nem vagyok benne biztos, Kásás Zoli vagy én jobban tudjuk, mint a diák, aki velünk szemben ül. Mert ennek az lenne a próbája, hogy mindhárman – Zoli, jómagam és a velünk szemben ülő diák – ugyanazzal a csapattal ugyanazt a meccset lejátszanánk, csakhogy ez képtelenség. És lehet, hogy nem mi érnénk el a legjobb eredményt. Másfelől sok pólós azért nem végzi el a szakedzőit – ami mégiscsak ad egy diplomát –, mert úgy gondolja, ő a vízilabdához így is eléggé ért. Csakhogy egy rakás olyan tantárgy van, amit nem mi tanítunk, és egy átlag magyar vízilabdaedző azokat a tantárgyakat olyan mélységben nem ismeri. Például az orvosi és biológiai típusú alaptantárgyakat, mondjuk, az élettant, az anatómiát, a biokémiát. Ezeken alapszik az edzéselmélet. Ettől leszel az utolsó negyedben is fitt, vagy ami még jobb, fittebb, mint az ellenfél. Maga a vízilabda – az egyéni képzés, a taktika – csak ezután következik. Azt gondolom, hogy az az edző, aki annak alapján építi fel az edzéseit, ahogy azokat neki játékoskorában mutatták, az tapasztalati edzősködést folytat. Szemben azzal, aki tudja, miért tart olyan edzést aznap, amilyet. Ehhez pedig a TF óriási segítséget ad. Ezért gondolom, hogy helyes, ha elvégzik. Mert megtanulják, hogy miért savasodik be két perc után a játékos, és miért kell lecserélni, illetve megtanulják azt is, hogyan lehet elérni, hogy csak négy perc után savasodjon be az illető.

És ez a játékosnak is hasznos, nem csak az edzőnek.

Nyilvánvaló. Azzal, hogy most elkezdték csökkenteni a létszámot, hogy az olimpiára már csak tizenkét játékost lehet kivinni az eddigi tizenhárom helyett...

De 1976-ban, Montrealban Faragóék még csak tizenegyen voltak!

Az igaz, de akkor egy negyed ötperces volt, és 45 másodperces a támadási idő! Most meg nyolc perc egy negyed, és 30 másodperc a támadóidő. Nem is lehet összehasonlítani a két pólót, mintha nem ugyanaz a sportág lenne. Tehát az a tendencia, hogy csökken hosszú távon a létszám – mert már a tizenegy fős olimpiai csapat terve is felmerült –, azt jelenti, hogy még az eddiginél is szuperebbül felkészített sportolókra lesz szükség. Kevesebbet fog tudni cserélni az edző, ha kevesebb játékosa lesz. Ráadásul a tavalyelőtt decemberben bevezetett gyorsítás, hogyha emberelőnybe kerülsz, csak húsz másodperc a támadóidő, azt jelenti, hogy egy meccsen több támadást vezetnek a csapatok, magyarul sokkal többet kell le-fel úszni a két kapu között, és sokkal több a birkózás is. Tehát még lényegesebb lesz, hogy a lehető legképzettebb edzőink legyenek. Teljesen normális és megszokott lesz, hogy az eddiginél sokkal tovább bent kell hagyni a vízben az adott játékost, mert nem tudod lecserélni. A tehetségkutatás és -gondozás el fog menni a jövőben abba az irányba, hogy inkább az állóképesebb, semmint a robbanékonyabb játékosokat fogják keresni. Mert két évvel ezelőttig a kifejezetten robbanékony játékosaidat, ha elérték a fáradtsági küszöböt, le tudtad cserélni. Majd a pihenés után visszamentek, és újra száztíz fokon égtek – három percig. De most már nem! Ha öt-hat percig benn kell hagynod a vízben a robbanékony pólóst, akkor egy idő után lemerevedik, besavasodik. Ezért szuperatlétákra lesz szükség, ráadásul olyanokra, akik több poszton is használhatók.

Ugye, nincs veszélyben a sportág olimpiai helye?

Én ezt nem érzékelem. Azért nem, mert a nemzetközi szövetség, a FINA nagyon erős, pillanatnyilag a FINA-eseményeken osztják ki egy olimpián a legtöbb aranyérmet, eggyel többet, mint az atlétikában.

Öntől hallottam még évekkel ezelőtt Tarics Sándor, a világ akkori legidősebb olimpiai bajnoka századik születésnapján, azt a lenyűgöző számadatot, hogy minden negyedik magyar olimpiai aranyérmes vízilabdázó.

Ez így van. Akkor azt is elmondtam, az meglepő, hogy a földkerekség legidősebb olimpiai bajnoka magyar, de az nem, hogy ha magyar az illető, akkor vízilabdázó. Belőlünk van a legtöbb. De vissza a FINA-hoz, ahol az edzőbizottságnak vagyok az alelnöke, azon belül pedig a vízilabda-szakbizottságnak az elnöke. Megpróbáljuk ezt a vészterhes időszakot úgy átvészelni és kontrollálni, hogy ne csak a járványügy, ne egy orvos döntsön nagyon kritikus helyzetekben.

Elvileg január 17–24. között lesz Triesztben a női olimpiai kvalifikációs torna. Ön szerint ezt megtartják, kimehetek Triesztbe tudósítani?

Kimehet nyugodtan, de szerintem nem fogják beengedni az uszodába. De ez csak a tippem. Nekem, mint szakbizottsági elnöknek, ott lenne a helyem, de ezt nem is forszírozom, mert annyira szigorú lesz a buborék, hogy ezt nem akarom komplikálni. Még játékvezetőkből is a szokásosnál kevesebb lesz. Én annyit kértem, hogy az esemény előtt hatvan nappal már ne tologathassák a dátumot, tehát már most legyen kőbe vésve, hogy január 17-én megkezdődik Triesztben a selejtező. Mert egy edző csak így tud tervezni, dolgozni. Más. Egy alkalmi FINA-bizottság tagjaként készítünk egy újraírt vízilabda-szabálytervezetet, hogy az egyszerű, átlagos sportszerető nézőnek érthető legyen. A sok apró részletet, ami a játékosokat, edzőket, bírókat és vezetőket érinti, függelékben és kézikönyvekben tisztázzuk. A lényeg: a definíciók rövid, egymondatos meghatározások legyenek, hogy mindenki értse.A bizottság számára egy bemutató filmet is készítettünk a válogatott videósával, Tóth Szabolccsal – akinek az apja az ön kollégája, a Nemzeti Sport szerkesztője –, ami egyszerre segítség a részletek kidolgozásában, és remek illusztráció is a szabály érthetővé tételében. A közérthetőség ugyanis a túlélésünk alapfeltétele.

Sok a rivális. Baseball, amerikai futball, darts, snooker. Sokaknak röhejesnek tűnik, de ezek mégis több nézőt vonzanak, mint a vízilabda.

És még csak azt sem mondom, hogy érdemtelenül. Ugyanis ahol nagy egyéniségek csapnak össze, ott sportágtól függetlenül tanúi vagyunk a drámának. És ezekben a játékokban óriási figurák vannak. Ezek a sportemberek engem is érdekelnek. Nem maga a sportág, csak annak az óriásai.

Volt idén olyan élménye a sportéletben, ami nem tetszett, aminek nem örült?

Nyilvánvalóan az olimpia és a foci-Eb elhalasztása. Ilyenről eddig csak könyvekben olvastam, ez volt az első eset, hogy megéltem. De ezeket az élményeket bepótoljuk, viszont tapasztalok egy sokkal riasztóbb jelenséget. A közéletünkben a sport is a szembenállás, a megosztottság területévé vált. Boldog békeidőket említhetek, amikor a játékosaim még az egész nemzetnek, az egész országnak okoztak örömet. Most sajnos egy-egy sportsiker vagy csalódás is a nyilvános veszekedések területévé válik. Alig fújták le az Izland elleni győztes focimeccset, kijutottunk az Eb-re, és mást sem lehetett olvasni, mint hogy mennyi a honosított vagy a külföldön nevelkedett játékosunk, vagy hogy mennyit köszönhetünk a tao-pályázati rendszernek. Miközben én speciel örömömben kibontottam egy üveg pezsgőt! Utána viszont azon gondolkodtam, lesz-e egyszer még a közös katarzis terepe a magyar sport, ahogy volt még nem is olyan régen, amikor a Margit-szigeten a válogatott sok ezer szurkolója együtt ünnepelt.

Ugye, ön Leányfalun lakik, közel a természethez? Milyen kutyája van?

Igen, Leányfalun lakom, és most először van nem magyar fajtájú kutyám: egy angol springer spániel. Eddig mindig pulim, kuvaszom, vizslám volt. A spániel a legkisebb fiam döntése volt, mert többször találkoztunk egy szülőpárral, nagyon édesek voltak, természetesen a spániel is vadászkutya, vízivadász. A mi kutyánk is egy ilyen kajtató eb, fiú, hatalmas mozgásigénnyel és vadászösztönnel. A vadászvére nagyon erős, nagy szerencséje van, hogy erdő szélén lakunk. Tobzódik a szagokban, megy az orra után. Folyamatosan kontrollálja, hogy ma is eljött-e a koca, amelyiktegnap erre járt, szerintem név szerint ismeri a környék összes vadját. 

Jár vele vadászni?

Voltam már, de még tanítgatni kell, nagyon éretlen, de már most is hozza a vízből a lőtt vadat, a víz az igazi eleme. Surinak hívják, és nagyon szeretjük, egyszerre vadász és házi kedvenc. Tervezzük, hogy egy drótszőrű magyar vizslával bővítjük a csapatunkat. Akkor majd egymást fogják tanítgatni erdőn-mezőn, mert azt vettem észre, hogy a kutyák alapvetően nem az idomártól tanulnak, hanem egymástól. 

A Covid mennyire nyomta rá a bélyegét az ön karácsonyára?

Azért volt normális a karácsony, mert azok a programok, amiket mi szoktunk csinálni, azok a Covidba is beleférnek. Szenteste csak mi hárman voltunk együtt a feleségemmel és a kisfiammal, majd másnaptól öten a két nagyobbal. A családon belül nincs járványhelyzet, mert az ember nem teheti meg, hogy nem öleli át a szeretteit. 

És mi volt Fecsóval?

Az apám jól van, most is mindjárt felhívom, ahogy befejeztük az interjút. Fenn él Dobogókőn, neki nagy szerencséje van abban, hogy nem olyan nehéz betartania a megszorításokat, mert egyébként is hetente csak egyszer szokott lemenni anyámmal bevásárolni. Hát most egyszer sem megy le... Megvannak, Fecsó januárban lesz nyolcvankilenc. Vannak nála olyan félórák, hogy valamit kétszer is elmond, családi körben lazább, de az az érdekes, hogyha ön most felhívná, akkor egy olyan tip-top interjút adna, hogy senki sem érzékelné a korát. Mert akivel beszél, az azt hinné, hogy Fecsó olyan friss, mint egy húszéves. A valóságban pedig nyilván feledékenyebb az ember a korral, miért lennénk kivételek, akár ő, akár én, sőt, ez a fiatalabbakkal is előfordul. Benedek Tibi apukájával, Miklóssal beszélgettem a múltkor, nyilván érezhető volt mindkettőnkön a felfoghatatlan tragédia, de ez nem is csoda.

Ha a gyerek előbb hal meg, mint a szülő, az abnormális. Hát nekem is az! Nemrégiben találkoztunk huszonegyen, a húsz olimpiai bajnok játékosom, meg én. Addig, amíg Tibi élt, huszonketten voltunk. Most már csak huszonegyen vagyunk, mert Tibi eltávozott, és én megmondtam nekik, hogy ezt most már senki ne csinálja meg velem.

Ez persze előfordulhatott volna bárkivel, pláne a mai életritmusban, de ez, hogy valaki megbetegedjen, és két éven keresztül drukkoljunk neki, hogy élje túl, mert 2018 júliusában derült ki, és idén júniusban ment el Tibi... Kegyetlen volt, az utolsó napokban folyamatosan jöttek a hírek, hogy meghalt, még él, aztán valóban meghalt. Nem, ilyen karácsonyt többé nem akarok!

(Borítókép: Kemény Dénes. Fotó: Isza Ferenc / Index)