Kornélia
1 °C
14 °C

Ha győzni akarsz, meg kell halnod!

2021.01.22. 15:32
Hogyan lehet segíteni egy sportolónak, akinek valamiért egyik pillanatról a másikra visszaesik a teljesítménye? Kit mennyire befolyásol egy régi, elfojtott családi trauma? Milyen módszerekkel lehet ezeket feloldani? Mi az a plusz, amit egy sportpszichológus hozzáadhat egy sportoló teljesítményéhez? Mi az az aktív-éber hipnózis? A sportolókkal is foglalkozó dr. Biró Gyula klinikai pszichológus és pszichoterapeuta tanulságos történetekkel válaszolta meg ezeket a kérdéseket.

Először arra kérném, meséljen kicsit magáról. Hogyan került kapcsolatba a sportpszichológiával, miért ezt választotta?

1978-ban végeztem az ELTE-n, az első munkahelyem az Országos Ideg- és Elmegyógyászati Intézet volt, vagyis a lipótmezei sárgaház, ahol korábban oly sok híresség dolgozott és kezeltetett is. Itt Bagdy Emőkével és az ő irányítása alatt dolgoztam, tőle tudtuk, tudtam elsajátítani a klinikai, azaz gyógyító pszichológiát. Ide tartozik a mentálisan beteg emberek vizsgálata, diagnózis felállítása és a segítő orvosi-pszichológiai kezelés alkalmazása. A pszichológusi hivatás már a 70-es, 80-as években is folyamatos továbbképzést, élethosszig tartó tanulást igényelt, hogy up-to-date ismereteink legyenek.

Munka mellett és közben képeztem magam, két évig tanultam az autogén tréninget, három évig a pszichodrámát, négy évig csoportanalízisbe, önismereti csoportba jártam.

Majd az imaginatív és hipnoterápia különböző fajtáit tanultam, itthon és külföldön. A 90-es évektől a neuro-lingvisztikus programozás (NLP-NLPt) és az énállapotokkal (EGO-state) dolgozó pszichoterápia a fő kutatási területem. Jó, ha a pszichológus tudja, mit csinál...

Lipótmező után a mostani nevén Nyírő Gyula Kórházban foglalkoztam szenvedélybetegekkel, itt öt évet töltöttem el, majd Buda Béla hívott a Sportkórházba, aki szintén meghatározó személy volt a szakmai fejlődésemben. Hihetetlen tudása volt, amit sajnos akkor és azóta sem honoráltak, én pedig próbálom az ő értékeit valahogy továbbvinni.

Ki volt az első kliense?

Biró Gyula 1
Fotó: Dr. Biró Gyula / Facebook

Egy kiváló kapus. Abban az időben a sajtó megírta a családi konfliktusait, amit nagyon rosszul viselt, lelki problémáit rátette a saját testérzéseire, azaz konvertálta testi tünetekbe. Ez az ún. konverzió nagyon gyakori tünetképzés. Ólmos járása volt, meg is vizsgálták többször, ami persze nem mutatott ki semmilyen sérülést.

Pszichoszomatikus tünetei jelentkeztek, egy elvont dolgot konkretizált.

Érezte, hogy nem működnek úgy a lábai, ahogy kéne, nehezen, „ólmosan” mozognak.

Egyszer kapott egy óriási gólt. Egyik ülésen, abban az időszakban pont azon „fantáziáltunk”, hogy mit él át onnantól, ha látja, hogy ellövik a labdát. Milyen folyamatok játszódnak le benne? Kiderült, hogy az járt a fejében, hogy a labda milyen mocskos, és az bepiszkolja őt is. Aztán jön egy váltás, hogy ő a kapus, ki kellene védeni, de addigra már megvan a gól. Elkezdtünk azon dolgozni, hogy a piszok mit jelent.

Rájöttünk, hogy azt szimbolizálta, ahogyan elbántak vele, piszkos módon.


Ilyet csak akkor tudunk meg, ha mélylélektani feltárást végzünk. Ezért érdekes, mi jár a kapus fejében, min múlhat, hogy véd-e vagy nem.

Ha jól sejtem, akkoriban idehaza egyáltalán nem volt jellemző, hogy sportolók  mentálhigiénés  szakemberhez forduljanak.

Annyira nem, hogy ketten voltunk Polgár Tibor kollégámmal, aki bokszolókkal és öttusázókkal is dolgozott, egy-két Európa-bajnoki cím köthető a segítő munkájához, de világbajnoki is!

Mekkora volt akkor az ország lemaradása a nemzetközi szinthez képest?

A 80-as években még nagyon kevés sportpszichológus dolgozott itthon, 20-25-en végeztünk az ELTE-n, nem ezren, mint manapság egy év alatt. De nem csak ez volt a probléma, inkább a sportvezetés tartott minket távol a sportolóktól. Az edző volt a „mágus”!

A pszichológuson még inkább mosolyogtak, amíg nem hozott tényleg váratlan sikert, amit ha lehetett, mindjárt elvitattak tőle. Könnyen keletkezett rivalizálás pszichológus és edző között, főleg a kompetenciahatárok tartása miatt.

Mennyire változott ez meg azóta?

Teljes mértékben. De szerencsére én már akkor is sokat dolgoztam kiváló edzőkkel, egyiküket meg is említeném, Angyal Zoltánt, a Honvéd kajak-kenu edzőjét, később a válogatott szövetségi kapitányát. Vele már a szöuli olimpia előtt is hetente vagy kéthetente összeültünk, nagyon sokat koncentráltunk a férfi-kajaknégyesre, ami aztán meg is nyerte az olimpiát több mint egy fél hajóval. De ott is kimondottan egy személlyel foglalkoztam.

Elmondhatja, hogy kivel?

Igen, van rá felhatalmazásom. Hódosi Sándorról van szó, aki jelenleg Floridában él, de időnként ellátogat Magyarországra. Vele fordult elő, hogy egyszer csak visszaesett a teljesítménye, nem tudta a korábbi formáját hozni. Az akkori szövetségi kapitány, Parti János kihagyta a válogatottból. Angyal Zoltáné az érdem, aki elhozta hozzánk, a Sportkórházba.

Lenni kell valamilyen megoldásnak

– mondta. Nem lehet, hogy ilyen tehetséges sportolót, aki még csak 22 éves, ilyen korán elveszítsünk. Elkezdtünk vele dolgozni.

Az 1988-as olimpiai bajnok kajak négyes: Csipes Ferenc, Hódosi Sándor, Gyulay Zsolt és Ábrahám Attila
Az 1988-as olimpiai bajnok kajak négyes: Csipes Ferenc, Hódosi Sándor, Gyulay Zsolt és Ábrahám Attila

Akkor már kidolgoztam egy kétfázisú kezelési sémát, ami azt jelenti, hogy első körben a sportoló háttérproblémáit kell feltárni. Meg kell találni, mi az, ami hat rá. Ez általában nem tudatos, hanem rejtett nyomokban vagy szimbólumokban jelenik meg. 

A második fázisban feldolgozzuk az „elszenvedett” sérelmeket, nagyon sokszor a tudatelőttes szinten jelentkező félelmeket, szorongásokat.

Majd ezt követi a versenyre történő beállítódás. Az erőfeszítés, a mozgás és koncentráció optimalizálása. Mindez már a Bányai Éva professzor által kidolgozott „aktív-éber” hipnózisban.

Milyen módszert alkalmazott nála?

Mindig a testi feszültségek oldásával kezdünk, majd – mintegy diagnóziskeresés folytán – projektív imaginációs technikát alkalmazunk. A sportoló kellemes relaxációban kérésünkre elképzel különböző szimbólumokat, például egy rétet, ami az életterének a szimbóluma, ahol megjelenik az ő öntudatlan projekciója. Ez is egy hosszú folyamat, eleinte sokszor nem jön a kívánt eredmény vagy tartalom, ami a szorongását okozza, de türelmesek voltunk.

Aztán előkerült egy olyan élménye, mintha hátulról szíven szúrták volna. Elkezdett szorongani, remegett a keze is, mondtam neki, hogy jöjjön ki ebből az állapotból, de ő végig akarta csinálni, mert „ez sokkal érdekesebb”. 

Aztán talált azon a réten egy sátrat, amibe benézett, és egy hulla feküdt ott.

Megpróbáltuk kielemezni, hogy kit szimbolizálhatott a test. Annyit tudott, hogy 40 év körüli ember volt.

Majd elment egy kéthetes edzőtáborba, aztán amikor visszajött, már a megfejtéssel lépett be hozzám, hogy az a nagybátyja, aki infarktusban halt meg. Nagyon szerette őt, apja helyett apja volt, ő vitte le először kajakozni is. Amikor egy sportoló tudatába beszivárog, hogy infarktust is kaphat és ő is halandó, azt igyekszik nagyon-nagyon messzire kiszorítani a tudatából.

A sportolókban ott van, hogy ők sebezhetetlenek vagy esetleg halhatatlanok?

Sokukban igen, mert iszonyú nagy énerejük van. Ki tudják zárni a félelmeiket. Ha civilek lennének, ezeknek a beszivárgása alig lenne észrevehető. De mivel élsportolók, akik éveket dolgoznak azért, hogy ők legyenek a leggyorsabbak ezer méteren, akkor a teher és a halálfélelem megjelenése akár a dobogóba is kerülhet. A szívritmus a végső hajrában elérheti a 220–240 per perc értéket.

Ha győzni akarsz, meg kell halnod

– ez egy gyakori mondás a kajakosoknál, vagyis minden erőt be kell vetni szinte az ájulásig, mert egy olimpiai döntőben mindenki így tesz.

Ő egy nagyon fontos embert veszített el, mi pedig innentől kezdve a gyász feldolgozásán kezdtünk dolgozni. Folyamatosan javultak az eredményei, aztán jöttek a többiek is, hiszen Hódosinak bevált.

Mi történt utána?

Következhetett a második lépés, az aktív-éber hipnózis. A lényege, hogy elő kell idézni az eksztatikus küzdés állapotát, ami náluk a flow-élményt jelenti. Ekkor tudja a legjobb teljesítményt leadni egy futó, kerékpáros vagy akár kajakos.

Az aktív-éber hipnózisnál a sportoló egy ergométert vagy szobabiciklit hajt, mi pedig közben instruáljuk, hogy milyen dolgokat képzeljen el és miket érezzen. Az a nagy különbség a többi módszerhez képest, 

hogy akkora teljesítményt tud leadni hipnózis közben, mint a valóságos helyzetben a sportpályán.

Ezt is Sándorral csináltuk meg először.

Mennyire terjedt el ez a módszer azóta?

1992 óta évente két-három szemináriumot tartok Németországban, de Svájcban és Ausztriában is, mikor hogy jön ki a lépés. Az osztrák sportpszichológusokkal személyes kapcsolatban vagyunk. Nyitottak, kiváló eredményeket érnek el a téli sportok terén. Hasonlóan a svájciak, akik szintén gyakori látogatói az évi rendszeres fekete-erdei szemináriumomnak.

Németországban több központ alakult ki, ahol alkalmazzák az aktív-éber hipnózis módszerét.

Itthon kisebb az érdeklődés, csak a Testnevelési Egyetem sportpszichológusi képzésében látni.

Ön szerint mi lehet ennek az oka?

A különböző szakpszichológus-képzések módszerspecifikusak. Egy módszert tanítanak alaposan, és abból kell esetet írni és vizsgázni. A system thinkingre, azaz a rendszerelvű gondolkodásra épül sokféle megközelítés, a módszerek integrációja már nem is a jövő, hanem a jelen is. Ez a többféle gondolkodásmódnak nemcsak az ismeretét, hanem a tudását, elsajátítását és alkalmazását is igényli. Megnőtt a pszichológiai eszköztár és kompetensebb lett a szakma.

Persze mindenki számára nehéz feladat az aktív-éber hipnózis kivitelezése.

Csúcsteljesítmény leadása közben kell gyorsan beszélni, empatikusnak lenni, észrevenni a kliens emocionális jelzéseit. Nemrég itthon is elindult a sportpszichológusok képzése, amit kiváló kollégák és szakemberek tartanak Lénárt Ágota vezetésével. A pekingi olimpia óta növekszik a sportpszichológia presztízse.

Csak egyéni sportolókkal foglalkozik?

Egyszer, még a 80-as évek végén a Honvéd focicsapatából kilencen kerestek meg egyszerre, nekik segítettem, de azon az egy eseten kívül csak egyéniekkel.

A csapat más, ott vannak dinamikák, különböző típusok: sztárolt játékosok, bűnbakok. Velük rendszeresen kell dolgozni, de vannak itthon is olyan szakemberek, akik ezzel foglalkoznak. Benedek Tibor mellett például végig volt sportpszichológus, amikor ő már edzősködött, kiváló kollégánk, Tóvári Zsuzsa. Ezt csak főállásban lehet végezni, mivel rendszeres konzultációkat igényel.

Mostanság Marosi Ádámmal dolgoztunk, ő azért keresett meg néhány éve, mert szeretett volna öt év után ismét dobogóra állni egyéniben. Aztán ez össze is jött neki Székesfehérváron. 36 éves, de még mindig érzi magában a tüzet, ott akar lenni az olimpián. Az élsportolónál egy kicsi mentális segítség is óriási előny lehet. Kajak-kenuban métereket, futásban másodperceket is jelenthet.

Miután Szilágyi Áron 2012-ben aranyérmet nyert Londonban, több helyen is köszönetet mondott a sportpszichológusainak. Ez fordulópontot jelentett az itthoni szakmának?

Szilágyi Áron valószínűleg tényleg áttört egy gátat. Ma már a Testnevelési Egyetemen szakvizsgázó 35-40 szakembernek van kliense. Ezt a szintet meg kell tartani, ehhez rendkívül fontos a tudásmegosztás itthon és nemzetközileg is. Én sok német szakemberrel tartom a kapcsolatot, hasonló a két ország berendezkedése, viszont náluk van egy olyan újítás, miszerint a pszichológus már nem a csapattal foglalkozik, hanem az edzővel. Ő pedig felismeri a dolgokat a saját munkájából, máshogy és jobban rálát a csapatára. Olyan, mint amikor a pszichológus a szülővel konzultál a gyereknevelésről.

Létezik egyfajta „tolakodás” is, amikor a sportolóra „ráerőltetik” a pszichológiai támogatást.

A sportolók többsége hallani sem akar erről. Azt mondják, ők nem betegek, nem kell nekik „segítség”. Jogos, ha minden rendben megy, és egyre jobbak az eredmények, akkor minek a felhajtás? Ilyenkor nagyon türelmesnek és megértőnek kell lenni, mert azokat a még rejtett képességeket (nagyrészt nem tudatosak) lehet aktiválni, amivel az élsportoló még sikeresebb tud lenni.

Mi a legáltalánosabb „panasz”, amivel meg szokták keresni?

Főleg az, amikor a sportoló elindul a saját maga útján a kijelölt cél felé, szépen halad, egyre jobban teljesít, aztán amikor valamilyen oknál fogva – legyen az személyiségbeli, személyes, frusztráció, akármilyen gáncsoskodás – visszacsúszik. Mint amikor Andrés Iniesta egyszer azt nyilatkozta, hogy azt érezte, elfelejtett focizni.

Ezután másfél évig járt pszichológushoz, aztán győztes gólt lőtt a vb-döntőben. Intelligens fiú, felvállalta ennek az egésznek a jelentőségét és tett az elfogadtatásáért.

Komoly kihívás megtalálni a visszacsúszás okát, majd aztán dolgozni ennek a feloldásán, de jó esetben még olyan végeredmény is születhet, hogy a sportoló jobban teljesít, mint valaha.

Hogy lehet azoknak segíteni, akik végigdolgoznak egy kőkemény, négyéves olimpiai ciklust, aztán megnyerik az aranyat, onnantól kezdve pedig elvész minden motivációjuk?

Erről a témáról sokat beszélgettem Maracskó Tibor világbajnok öttusázóval. Az ő véleménye szerint a nagy sportoló ezt megoldja, tovább tud lépni és talál magának új célt. A legrosszabb az, amikor valaki képletesen szólva egyetlen gólt rúgott a válogatottban, és már az egész kocsmában elmesélte mindenkinek többször, csak erről tud beszélni. Egyszer volt hős, de azóta sem, és esélye sincs annak, hogy ismét az legyen. 

Aki megtanulta azt a szabályt, hogy „azt kapod, amit teszel”, azok túl tudnak lendülni ezen.

Sokan szeretnék még egyszer átélni a katarzist. Ilyenkor hasznos lehet a különböző jövőkép-konstrukciók kialakítása, valamint érzelmi kérdéssé tenni az olimpia utáni időt, hogy ne égjen ki az ember.

Maracskó is azt mondta, egy idő után már sok volt az, hogy mindennap ötkor kelt, fél hatkor pedig már kint volt a pályán és futott. Meg is jegyezte, hogy több kilométer van a lábában, mint a kocsijában. De amikor belelendül az ember és elkezdi termelni az endorfint, az örömhormont, akkor nehéz lesz abbahagyni.

Egy autót le lehet állítani egy percre, egy sportolót viszont nem.

Sajnos rengeteg ilyen példa van: gólokkal vezet egy adott csapat, percek vannak hátra, az edző pedig azt mondja, hogy lassítani kell a játékot. Ezzel kihozza őket a flow-állapotból, az ellenfél pedig megtáltosodik és fordít. Azt hiszem, mindenkiben élnek ilyen emlékek.

Kicsit térjünk át a jelenre és a már tíz hónapja fennálló rendkívüli helyzetre. Elmaradt az olimpia, rengeteg versenyt töröltek, amit nem, azt is zárt kapuk előtt rendezik. Hogyan tudják feldolgozni ezeket a sportolók?

Őszintén szólva engem csak néhányan kerestek fel. Mivel én alapvetően nem sportpszichológus vagyok, ezért aránylag kevés sportolóval foglalkoztam. A metódusok hasonlóak, mint „normális” helyzetben. Főleg teljesítményszorongással kerestek meg, akik megijedtek attól, hogy a leállás után visszaesnek majd. De voltak olyanok is, akik örültek annak, hogy még egy évet készülhetnek az olimpiára, persze az ellenkezőre is akadt példa, főleg az idősebbek körében. Az idő nem nekik dolgozik most.