Olga, Liliána
22 °C
35 °C

Két kezével ásta ki az Ikarus-pályát, szemébe röhögött a halálnak

tomhauser istván-7
2021.06.18. 06:06
Tomhauser István a napokban tölti be a nyolcvanhármat. Az Ikarus atlétikai szakosztályának legendás alapítója negyvenöt éve saját kezűleg ásta ki a sporttelep futókörét, azóta százával neveli a tehetségeket a magyar atlétikának, a közelmúltban pedig simán kijött a koronavírus-fertőzésből, pedig a mentősök már lemondtak róla. Exkluzív interjú az elpusztíthatatlan nevelőedzővel.

1976-ot írtunk, amikor a Magyar Atlétikai Szövetség vezetői rábeszéltek, hogy alakítsam meg az Ikarus atlétikai szakosztályát. Azzal érveltek, itt áll mögöttünk ez a mamutvállalat, amely az egész világra exportál buszokat, meg aztán a kerületi tanácsnál is agitáltak, így aztán belevágtam. Magam is atletizáltam, de már 23 évesen abba kellett hagynom az aktív sportot. Egyrészt elvittek katonának, de ettől még tudtam volna folytatni, hiszen csak négy hónapig voltam a seregben, de a nagyobb baj, hogy a téli alapozásnál a Margitszigeten jókora súlyokkal ugráltunk, én megcsúsztam a jégen, elestem, és légbuborék keletkezett a mellhártyámban. Szóval nekem, az atlétának befellegzett. 

Komótosan bandukolunk idősebb Tomhauser István atlétaedzővel az Ikarus atlétikai stadion rekortánján. Kezében jókora bevásárlószatyor, tele sós-sajtos süteménnyel, Pilóta keksszel, kétliteres kólával, kistányérokkal, szépen élére vasalt abrosszal. Hiába, a régi iskola… Amikor érdeklődöm, mire ez a nagy készültség, csodálkozva néz rám: „Meg kell adni a módját, ha interjút kérnek az embertől az újságírók!” Aztán folytatja a történetét.

Negyvenöt évvel ezelőtt alkalmatlan volt ez a pálya sportolásra, felverte a gaz, de azért 1976. szeptember 21-re meghirdettem a toborzót; negyvennyolc gyerek jött el, a legidősebb az én tízéves Pista fiam volt. Hamarosan minden korosztályos versenyről mi vittük haza az érmek kétharmadát! A pályát azonban rendbe kellett hozni, a futópálya is füves volt, pontosabban tarackos. Mindennap felkapáltam egy szakaszt, aztán gereblyéztünk, a feleségem segített, meg a Pista fiamat is már be tudtam fogni, szóval szép lassan elkészültünk a futókörrel. Az Ikarus-gyárból hoztam különféle szerszámokat, amikkel le tudtuk simítani a salakot, amire egyébként a Budapesti Atlétikai Szövetségnél pályáztam. A salakot keverni kellett petényi agyaggal, hogy összeálljon, nehogy széthordja a szél. Elsőre azonban túl sokat tettem bele, és olyan kemény lett, hogy a gyerekek szöges cipője szikrákat szórt. Hát, nagyjából így kezdődött…

Tomhauser legidősebb fia a háromból, az ifjabbik István is atletizált, hosszútávfutó volt, akár az apja. Az idősebb Tomhauser szeretett volna gátas lenni, de nem volt meg hozzá a magassága. A fia azonban remek gátasokat nevelt, akik közül a legjobb Baji Balázs, a világbajnoki bronz- és Európa-bajnoki ezüstérmes 110 gátas. Közben megérkezünk a célegyeneshez, kis kompánia végzi ott a bemelegítést.

Nem akárkik ám: maga Baji Balázs, aztán Kerekes Gréta, a remek, debreceni 100 méter gátas – nemcsak a tokiói olimpiára, hanem a július 6-i, akár olimpiai főpróbának is felfogható Gyulai István Memorial Atlétikai Nagydíjra is készül –, ott van Kiss Dániel Európa-bajnoki bronzérmes gátfutó, Balázs egykori nagy ellenfele, aki manapság, 39 évesen már inkább azzal tűnik ki, hogy ő Hosszú Katinka erőnléti edzője.

És persze az ifjabb Tomhauser István, akihez más klubból is szívesen jönnek tanulni, ahogy ezt Gréta példája is mutatja. 

„Nehogy azt higgye, hogy át akarjuk csábítani Grétát az Ikarusba, meg aztán nem is lenne annyi pénzünk” – jegyzi meg mosolyogva az ifjabb Tomhauser, amire Gréta még rá is tromfol: „Eszem ágában sincs felköltözni Budapestre.”

Közben az egy hónap múlva nyolcvanharmadik születésnapját ünneplő idős mester folytatja élettörténetét.

Hatalmas traumát okozott nekem, amikor a nyolcvanas évek közepén a fotóarchívumot kidobta a szemétbe az Ikarus, eltűntek a fényképeim, látja, még most is könnybe lábad a szemem. Akkor természetesen még analóg gépekkel dolgoztunk, de három éve vettem egy klassz kis Canont, habár már régóta nem vettem elő, mert inkább a mobiltelefonommal dolgozom, oda is adtam a Canont a középső fiamnak, Tominak.

Szóba kerül Baji Balázs, aki persze nem az Ikarus versenyzője, hanem a Honvédé, de mégiscsak a Tomhauser-istálló ékköve. 

Balázst nem mi fedeztük fel, hanem ő fedezett fel minket. Róla köztudott, hogy békéscsabai, és az Állatorvosi Egyetemre jelentkezett, jött fel Pestre tanulni, és hát akkor ő volt a magyar atlétika csodagyereke. Nyakra-főre javította a korosztályos országos csúcsokat. Akkor érettségizett, és szeretett volna Kiss Danival edzeni. Dani ugye 13,32-vel tartotta a felnőtt rekordot, és ő a mi versenyzőnk volt, az Ikarus BSE atlétája, és az a mai napig is. Hát így került hozzánk Balázs. 

Közben zajlik az edzés, szikrázóan tűz a nap, minden eszünkbe jut, csak a koronavírus-járvány nem. Pedig nem sok hiányzott hozzá, hogy elvigye a kiváló trénert.

Március tizenötödike volt, amikor először éreztem valamiféle gyengeséget. De nem sokat törődtem vele, dolgoztam tovább. Nem sokáig, mert olyan gyengeség fogott el, hogy muszáj volt lefeküdnöm. Én nem szoktam lázas lenni, de akkor egészen 37,9-ig felment a testhőmérsékletem, ami nálam már magas láznak számít. Két hétig szenvedtem, a fiaim sebtében beszereztek egy oxigénpalackos készüléket, és azzal láttak hozzá az akadozó életfunkcióink feljavításához. Mert bizony a feleségemet is ledöntötte a lábáról a betegség, de szerencsére felépültünk, naponta négyszer egy órán át volt rajta az az oxigéntermelő masina. Nem éreztem, hogy olyan nagy lenne a baj, csak a hozzátartozóim reakciójából szűrtem le, hogy bizony meglegyintett a halál, de én kinevettem. A lélegzéssel érdekes módon nem akadtak problémáim, csak nagyon, de nagyon gyenge voltam. Öt-hat lépés után már le kellett ülnöm, annyira elfáradtam. Nem kívántam enni sem… Azt mondták a mentősök, semmi értelme bevinni engem a kórházba, mert ha tíz beteget bevisznek, abból legfeljebb kettő jön vissza. 

Pista bácsinak ma is van egy csoportja, fiatalokkal foglalkozik, elsősorban hosszútávfutókkal. Ő maga 1:57,3-at tudott 800 méteren, de olyan cipőben, amit manapság bakancsnak sem használnának. Az idős sportembertől megtudjuk, a tribün mögött már épül a fedett atlétikai csarnok. Amikor felvetem: adja magát, hogy Tomhauser Istvánról nevezzék el, legyint.

Ugyan, nem lenne jó, mert nem tudják kimondani…

Egymilliárd-ötvenmillió forintot már jóváhagytak a csarnok építésére, most készítik a kivitelezési terveket, állítólag szeptemberre készülnek el vele. Gyulai Miklós, a Magyar Atlétikai Szövetség elnöke mondta, Pista bácsi addig dörömbölt az ajtaján, amíg ki nem lobbizta ezt az összeget a csarnok megépítésére. 

Idén kettős jubileumot ünneplünk – dicsekszik Pista bácsi. – Negyvenöt éve alakult meg a szakosztályunk, és tíz éve készült el a futópálya rekortánborítása. 

De ez még mind semmi. Pista bácsi gründolt egy alapítványt is, az Atlétikai Reménységek Alapítványát. 

Minden hónapban kapunk egymillió forintot a Doclertől; Gattyán Gyuri hetvenes születésű, ő is a tanítványom volt, atletizált. Akár hiszi, akár nem, ő keresett meg engem, nem én őt! Egyszer az Auchanban bóklásztam, amikor megszólalt a telefonom. Egy férfi volt az, majdnem letettem, hogy köszönöm szépen, nem veszek semmit, de mielőtt megszakítottam volna a vonalat, mondja, hogy ő a Gattyán György magyarországi megbízottja, és a főnöke szeretné valamivel támogatni a szakosztályt. Nekem fogalmam sem volt arról, hogy a Gyuriból időközben milliárdos lett, csak azt tudtam, hogy a faterja kőműves vállalkozó volt. Visszakérdeztem a megbízottnak, hogy a Gyuri apjának ennyire megszaladt? Erre mondja a megbízott, hogy nem az apjának szaladt meg, hanem a Gyurinak… Valami rémlett, mert egyszer hallottam róla, de akkor még csak harmincmilliárdja volt. Azt hittem, hogy ez egy másik Gattyán, de nem, az én tanítványom volt. Most egyébként már kétszázmilliárd körül jár. Nagyon rendes gyerek volt, atlétának középszerű, de nagyon szorgalmas, minden edzésen ott volt. Summa summarum, megcsináltuk Gyurival az alapítványt. 

Még legalább egy óráig beszélgetünk, körbejárjuk a stadiont, az egyik hátsó, műfüves futballpálya lelátóján tévékamerának látszó eszközök állnak. Kiderül, az MLSZ itt, az Ikarus-stadionban teszteli a VAR-berendezést, amit őszre elvileg minden NB I-es pályán fel kellene szerelni. 

Közben vége felé jár az edzés, Bajiék az ifjabb Tomhauser segítségével teljesítik az adagjukat. Négy éve kapta meg a Magyar Edzők Társasága életműdíját, 2014 óta a XVI. kerület díszpolgára, a Magyar Atlétikáért kitüntetés arany fokozatának tulajdonosa.  Ha nem is mindig kerülnek jó helyre ezek az elismerések, Tomhauser István esetében nem hibázták el a címzettet…

(Borítókép: Gombkötő Emma / Index)