2024. június 20. 15:00
Szlovénia 1
Szerbia 1
Fussballaréna München II. forduló
2024. június 20. 18:00 ÉLŐ
Dánia 0
Anglia 1
Frankfurt Arena II. forduló
2024. június 20. 21:00
Spanyolország
Olaszország

Szovjet tiszti kaszinó volt, ma a magyar kardvívás fellegvára

P  4836
2021.08.21. 20:48
Ha valaki Mátyásföldre téved, ne mulasszon el bemenni a Kertvárosi Vívópalotába. Már ha meghívja oda Decsi István, a KVSE, a helyi klub elnöke. Mert csodát lát és hall. Az Index a magyar kardvívás legendás családjánál járt, abban a műhelyben, ahol Szilágyi Áron három olimpiai aranyérméből a két utóbbit kovácsolták.

Az ember akár egy meseszerű arborétumban is érezhetné magát, pedig csak a mátyásföldi egykori szovjet laktanya parkjában járunk, a Vörös Hadsereg Déli Hadseregcsoportjának volt parancsnokságán, annak is a tiszti kaszinójában. Ennek most Kertvárosi Vívópalota a neve, műemléknek számít.

Ez a Decsi família szűkebb hazája, itt működik a családfő, Decsi István vezetésével a Kertvárosi Vívó SE, itt készült fel Szilágyi Áron a mestere, Decsi András irányításával a tokiói olimpiára, ahol a sportágban addig példátlan módon harmadik egyéni kardaranyát szerezte meg.

Ha kicsit bulvárosabbra vennénk a figurát: ez a kardvívás boszorkánykonyhája, és itt ülünk egy asztalnál három Decsi-generáció képviselőivel: Istvánnal, közismertebb nevén Panattával, a két fiával, a tokiói csapat-bronzérmes Tamással és bátyjával, Andrással, illetve a közben megérkező legfiatalabb Decsivel, a kilencéves Martinnal, Andris fiával. Aki nagy meglepetésemre futballozik, nem vív, de édesapja azt mondja, nincs ezzel semmi baj.

Egyelőre azonban Tamás, az olimpiai bronzérmes a téma. Tomi októberben 39 éves lesz, és bár a vívósportban ez nem kor – a tőrvívó Mohamed Aida például 45 évesen képviselte színeinket Tokióban –, azért mégis felmerül a kérdés: számíthatunk-e rá 2023-ban Párizsban.

Még nem mertem feltenni ezt a kérdést Tominak, majd ha eljön az ideje, felteszem – mondja Panatta. – Nem kérdezek tőle olyasmit, amire, úgy érzem, már nem vagyok hivatott, hogy irányt mutassak neki. Olyan sokáig mutattam neki az irányt. De most már régóta az ő kezében van a zászló, és ő azt tisztességgel viszi. És az a zászló egészen magasan lobog.

Ezen a ponton kell közbevetem, hogy senki sem akarja rábeszélni Tamást a búcsúra, sőt. Mostanság tíz évvel kitolódott a sportolói átlagéletkor, bolond lenne Tamás, ha most hagyná abba, amikor végre megvan az olimpiai érem.

Tényleg kitolódott – kapcsolódik be az ifjabbik Decsi-sarj. – Nem érzem magam öregnek, fiatalosan mozgok a páston, meg azon kívül is. Ott van a teniszben Federer, futballban Ibrahimovic, negyven környékén egész jól tolják, de említhetném Aldo Montanót, a 2004-es athéni olimpia egyéni kardbajnokát, aki most Tokióban 42 évesen nagyon értékes győzelmeket aratott az ezüstérmes olasz csapatban. Szóval, az életkor nem feltétlenül határozza meg, meddig vívjon az ember.

Panatta, a nagy teoretikus már készen is áll a tudományos magyarázattal:

Ugye, a naptári életkor szinte sohasem egyezik meg a biológiaival. Papp Lajos professzornak van az a mondása, hogy jó hírem van a hatvanasoknak, napi legalább két órát kell gyalogolniuk. De hetven fölött hármat, nyolcvan fölött meg négyet. És ebben van valami, mert ha csak állandóan ülsz a fotelban, akkor úgy is maradsz.„

Aztán lassan megindulunk, Panatta körbevezet az impozáns csarnokban, amelynek az eredetét nem sikerül hitelt érdemlően eldönteni, több elmélet is létezik. Tamás szerint ezt a „ruszkik" építették, a szocreál stílus erre vall, Panatta viszont állítja, az épület már a háború előtt is állt.

A szocreál stílus semmit sem jelent, hiszen annak is az antik görög művészet volt az előképe. De nem is az a lényeg, hogy mikor építették, hanem hogy egyszer felépítették, és itt volt – jegyzi meg.

Egy biztos: a Kertvárosi Vívópalota műemlék, akármikor is építették.

Abban megegyeznek a Decsi család tagjai, hogy az épület erősen lelakott, mondhatni romos állapotban volt, és a XVI. kerületi önkormányzat a kilencvenes évek közepén kapta meg a tulajdonjogot. Attól kezdve elkezdték felújítgatni, lakásokat alakítottak ki a laktanyaépületekből, mellettünk egy egyetem is van, a Budapesti Gazdasági Egyetem Külkereskedelmi Kara, no és az MLTC, a Mátyásföldi Lawn Tennis Club, ez a 124 éves sportegyesület, az ország egyik legpatinásabb sportklubja.

Mindenképpen sportcélokra szerettük volna hasznosítani, ez a része vívóterem, a másik pedig, ott hátul birkózócsarnok – folytatja Tamás. – Odébb, az Erzsébetligeti Parkban pedig ott van az egyetem, továbbá az MLTC-sportpálya, atlétikai pálya, uszoda, sok minden. Az egyesületünket 2008 őszén alapítottuk, a pekingi olimpia után, a nulláról, akkor még csak általános iskolai tornatermekben toboroztunk. Folyamatosan fejlődtünk, 2015-ben adták át ezt az impozáns vívópalotát, amit megkaptunk az önkormányzattól, persze bérleti díj fejében.

A névadás természetesen – mint minden – Panatta érdeme. Végtére is polihisztorról beszélünk, aki egyformán otthonosan mozog az antik kultúra, a vívótörténelem és a költészet világában, emlékezzünk csak vissza a Szilágyi Áron történetét bemutató remek dokumentumfilmre, az Egy mindenkiért című alkotásra, amelyben többször is feltűnik, és fejből szavalja Kazinczy Ferenc örökbecsű sorait: „Jót s jól! Ebben áll a a nagy titok..."

Én találtam ki az elnevezést, de nem volt rajta mit kitalálni, adta magát az elnevezés – veszi vissza a szót Panatta. – Vívó Palota, összevonva VIP, és valóban, ez a kardvívás VIP-terme. 

Nem akart szerény nevet adni, jegyzem meg, mire azonnal replikázik:

Nem volt rá lehetőségem! Egyébként teljesen korhű módon állították helyre az épületet, nagyon helyesen. Mondanom sem kell, a belsőépítészeti tervezésben, a kiszolgáló helyiségek funkcionalitásának kialakításában magam is maximálisan részt vettem.

Lapozgatunk az albumban, fotók a vívópalota felújításainak állomásairól. Az első fotón még egy gazzal benőtt romhalmaz, aztán ma már tényleg egy palota, amit 2015 októberében adtak át.

Emlékszem, amikor 1982 környékén átadták a Vasas pasaréti vívótermét – idézi fel Panatta, az élő történelemkönyv. – Könnyűszerkezetes, ideiglenesnek tervezett épület volt, akkor azt mondták, öt-hat év múlva lebontják, és felépítik a véglegest. Azóta eltelt pár év, olyan negyven, de még mindig nem fogtak hozzá a bontásához, nem hogy a végleges felépítéséhez...

Itt jegyzem meg, hogy lassan aktuális lenne Szilágyi Áronról, a klub háromszoros olimpiai bajnokáról elnevezni a pasaréti termet, hiszen manapság már simán kapják sportlétesítmények élő emberek nevét. 

Fölmerült mindez a mi vívópalotánk névadásakor is, csak mi alapvetően szerény emberek vagyunk, bár nem áll jól nekünk – hahotázik Panatta. 

Aztán Andris Szingapúrról, egyik korábbi edzői állomáshelyéről kezd mesélni.

Szingapúr csodálatos hely, tisztaság, gazdagság, akit akarsz, szerintem az egyik legélhetőbb hely a világon, nem csak Ázsiában. De ha már Ázsia: Bangkokban találtunk egymásra Áronnal, ott határoztuk el az együttműködést a Four Wings Grand Hotel tetőteraszán...

Panatta nem állja meg, hogy megint ne vágjon közbe:

Tudod, ahogy a múltkor meséltem. Csak én a szálloda nevéből kihagytam a Grand jelzőt. A fene egye meg, ez a legendás szerénységem...

Hát igen, az a szerénység, ahogy Virág elvtárs is fogalmazott A tanúban.

Nem volt nehéz döntés – folytatja Andris. – Egy másodpercig sem tétováztam. A nehézség csak annyi volt, hogy két héten belül fel kellett számolnom a szingapúri egzisztenciámat. Hál' istennek, a szingapúriak elég jól asszisztáltak, nem gördítettek akadályt a távozásom elé, megértették, mekkora lehetőséget kaptam, hogy a világ legjobb kardvívójával dolgozhassak. Tulajdonképpen büszkék voltak rá, hogy Áronnal folytathatom, velem együtt örültek. 

Nem Panatta lenne, ha nem venné át újból a szót.

Pár hónappal korábban azért történt valami, amire addig még nem volt példa s szingapúri sport történetében. Kardvívásban világbajnoka lett a városállamnak, kadett korosztályban. Andris adott kardot a kislány kezébe, nála kezdett vívni Lau Ywen, aki 2016 áprilisában, Bourges-ban világbajnokságot nyert. Az elődöntőben éppen Pusztai Lizát verte, majd a döntőben a német Larissa Eiflert. 

Sokat utazgattunk, de Budapest mindig a központ volt, akár Hongkongban, akár Szingapúrban dolgoztam, a magyar főváros volt a bázis, a csillagtúra tengelye – folytatja Andris. – Azt elég korán elmondtam, hogyha eredményeket akarunk elérni, akkor utazgatnunk kell nemzetközi versenyekre, mert csak úgy tanulhatunk. Innen, Budapestről rajzottunk ki Európába. Ywen egyébként, miután elhagytam Szingapúrt, Amerikába ment egyetemre, és lassan befejezte a vívást. Kár. Egyébként 2016-ban lett világbajnok, én pedig 2015-ben jöttem haza, de még utána is ki-kiutazgattam Szingapúrba iskolát adni Ywennek, és ő is jött Budapestre hozzám edzésekre, szóval, egy évig még nem szakadt meg a kapcsolat. Jóban voltam a szülőkkel is, kínai származású család volt.

De nem Ywen esete az egyetlen hasonló történet.

Volt még egy ilyen nagy abbahagyás egy másik tanítványomnál, Hongkongban – mondja Andris, aki legalább olyan tehetséges mesélő, mint az édesapja. – Az ottani főnököm fia, Jackson Wang is nagyon ügyes gyerek volt, ha jól emlékszem, éppen azt a grúz Bazadzét verte meg 15-14-re a 2010-es szingapúri ifjúsági olimpián, aki most Tokióban nagyon megszorongatta Áront, szóval, amikor eljöttem 2011-ben, ő is abbahagyta. Soha többé nem vett kardot a kezébe, viszont mára az egyik legnagyobb ázsiai popsztár lett, elment Koreába egy ügynökségen keresztül, ahol kinevelték, és fantasztikusan népszerű. Vannak ilyen karrierek...

 Aztán áttérünk Szilágyi Áronra.

Áron akkor, 2015-ben úgy érezte, váltania kell, nem sokkal korábban Európa-bajnokságot nyert, még azt sem lehet mondani, hogy hullámvölgybe került volna – mondja Andris. – Mégis új impulzusra volt szüksége, hogy Rióban meg tudja védeni a címét. És a mi együttműködésünk azóta is sikeres. Ha szerénytelen akarnék lenni, bekerült a Decsi família bűvkörébe.

Ki más szólna közbe, mint Panatta?!

Az az igazság, hogy ő választotta ezt az utat végső soron, de most már viselje ennek a következményeit!

De vissza Andrishoz.

Áronnal csak elég felületesen ismertük egymást, de Tomitól sokat hallottam róla, hiszen akkor már hosszú évek óta együtt vívtak a válogatottban. Többször találkoztunk, de nem volt köztünk szoros együttműködés. Iskolát még nem adtam neki, de tudtuk egymásról, ki kicsoda. A fejében nyilván végigpörgette az opcióit, és így jöttem én a képbe. Hogy volt-e bennem lámpaláz? Nem, nem volt, annak ellenére, hogy mégiscsak egy olimpiai bajnokot vettem át. Nagy felelősség, komoly kihívás volt, de ugyanakkor kötelesség is a magyar vívással szemben. Konkrétumok, célok nem kerültek szóba, csak annyi, hogy megpróbáljuk kihozni a legtöbbet ebből a helyzetből. És egyelőre kihoztuk. 

Jómagam ugyan életemben nem fogtam kardot a kezembe, de azt mondják, a vívás speciális sportág, talán sehol máshol nem olyan szoros a kapcsolat mester és tanítványa között; az edző stílusa okvetlenül rajta hagyja a nyomát a versenyzőén.

Bízom benne, hogy ez a mi esetünkben is így van – jegyzi meg Andris. – Jó azt látni, hogyha olyan finomságokat tud elővenni kritikus, sorsdöntő szituációkban, amit együtt gyakoroltunk. Most is volt ilyen a döntőben... Nem nagyon szoktam bal kézzel iskoláztatni, de most megcsináltuk, mert az ellenfél, az olasz Luigi Samele balkezes volt. És ott az próbálgattuk, hogy a terc alá hogyan rakja be a kardját, és aztán ezt élesben is sikerült megcsinálni. Ezt olyan jó volt látni.

Panattának most is van mondanivalója:

Aztán van, hogy ez fordítva sül el, mint ahogy az Tomival a német Hartung elleni asszóban is történt. Amit együtt elterveztünk, az nem jött be, Hartung nem volt vevő rá, és a 32 között 15-8-ra győzött. 

Hát igen, az ellenfél nem mindig partner a győzelemhez...

Nagyon hamar megtaláltuk a közös hangot Áronnal, mondhatni azonnal – folytatja Andris. – Nem is nagyon volt szükség puhatolózásra. De ez a filmből is kiderül, hatszáz órányi felvétel volt, abból vágta össze Muhi Andris Pires a filmet. Szerintem szenzációs lett a film. 

Megint Panattáé a szó.

Én a Vasasban együtt vívtam Muhi Andris édesapjával, ő is Andris, tehát régóta ismerem a családot. Szóval, klassz filmet hozott össze, ami nemcsak Áronról szól, hanem az egész vívósportot remekül népszerűsíti, és ilyen szempontból felmérhetetlen a jelentősége. Pires különben tizenhét éves koráig focizott a Fradiban, tehetséges is volt, de sérülések miatt abba kellett hagynia. Szerintem ez az Egy mindenkiért a Balczó-film, a Küldetés óta a legjobb sporttárgyú film. 

A legszebb a filmben, hogy a tokiói olimpia előtt ér véget, és nyitva hagyja a kérdést, hogy mi lesz Tokióban, meglesz-e a triplázás. Különben adja magát a kérdés, hogy meglesz, meglehet-e a negyedik is?

Erről még nem beszéltünk – töpreng Andris. – De hát már csak három év van hátra Párizsig, és érzem, hogy izgatja Áront, most még a vívás lesz a főirány az életében. Megvan benne az elszántság, a motiváció. Ő még 34 évesen, sőt, 38 évesen is képes lehet a győzelemre. Hiszen biológiailag fiatalabb, mint a naptári életkora. Bettike, a felesége is támogatja ebben. Ő egyébként komoly pénzügyi elemzői karriert épített fel, kint dolgozott Angliában közvetlenül a járvány előtt, és az úgy nem volt komfortos egyiküknek sem, nehezen viselték a távollétet, hiányoztak egymásnak. Betti akkor azt mondta, hogy amikor ráfordulunk az olimpiai felkészülésre, akkor ő hazaköltözik, mert Áronnak szüksége van rá. És haza is költözött. Szóval, ebből is látszik, hogy maximálisan támogatja a férje vívókarrierjét. 

Szinte törvényszerűen kerülnek szóba az anyagi kérdések, amikor felvetem, hogy szép összegű olimpiai jutalom jár a sikerekért, Decsiék egy emberként horgadnak fel.

Tudja, mennyi az én fizetésem? – kérdi Tomi, az olimpiai bronzérmes.

Nem tudom, ezért megmondja:

Háromszázezer forint. A vívásban sohasem szórták a pénzt. Ha most elmennék építőipari segédmunkásnak, magyarul trógernek, biztosan többet keresnék. Ez a háromszázezer forint eddig a csúcsfizetésem, ez a Gerevich-alapítvány, ennél többet sohasem kerestem, ennek a töredékét igen. Huszonegyedik éve vagyok magyar kardválogatott. Nem is ebből élek, doktor vagyok, büntetőjog a szakterületem, tavasszal szakvizsgázom.

Aztán bemegyünk a vívóterembe, a falakon mindenütt fotók, a magyar kardvívás nagyjai. Például Horváth Zoltán, aki 1962-ben, Buenos Airesben volt egyéni világbajnok.

Zolival nagyon jóban vagyok, Dunaújvárosban lakik, betegeskedett, de úgy néz ki, felépül – természetesen ezt Panatta mondja. – Zoli említette nekem, hogy élete egyik legnagyobb boldogsága volt, amikor Áron harmadszor is olimpiát nyert, azt is mondta, Áron annyira a klasszikus vívás képviselője, hogy az ő hatvan évvel ezelőtti csapatukba is simán befért volna. Hát ennél nagyobb dicséret nem létezik. 

Köves Csaba, Csongrádi László, Gedővári Imre, Gerevich Aladár és Pál, a magyar kardvívás panoptikuma. 

Csabával sokat ultiztunk – sztorizik Panatta. – Nála a kártyaadósságok a következőképpen alakultak: Írjuk, írjuk, írjuk, hadarta. Leírtuk, Csaba nyert háromezer forintot, gyerekek, gyerünk, gyerünk, fizetni! És fizettünk. Következő alkalommal veszített nyolcezret, kérdem tőle, hogy mikor fizetünk, erre elkezdi dúdolni a slágert: Elfújta a szél, elfújta a szél a dalom.... És kilebegett a papír az ablakon...

Nem csak a kard nagyjait láthatjuk, Kamuti Jenő, Kulcsár Győző képe is ott lóg a falon. 

Győző akkora párbajtőrvívó volt, hogy egyszer, amikor kijött ide hozzánk, mondtam neki, hogy te akkora párbajtőröző voltál, hogy akár még első osztályú karvívó is lehetett volna belőled... Persze csak vicceltek. Nagyon szerettem, rettenetesen hiányzik.

Aztán a dicsőséglista, eddig hetvenkét különböző szintű bajnoki címet nyertek a KVSE vívói, aztán a Decsi-srácok érmei, alig van lefedetlen hely a falon. Még csaknem egy óráig tart a tárlatvezetés, nem unatkozunk, mire végzünk, mindent tudok a magyar vívás, azon belül a kard történetéről. 

Ha valakit komolyan érdekel a magyar vívás, ne a Sportmúzeumba menjen el, hanem ide, a Kertvárosi Vívópalotába. És ha szerencséje van, még találkozhat is a csodálatos Decsi famíliával. 

(Borítókép: Decsi András, Decsi István és Decsi Tamás. Fotó: Bodnár Patrícia / Index)