Ez a párharc sokáig világszenzáció volt, hátha most is az lesz

A football nevű sportág magától értetődően Angliából szivárgott be hazánkba, először az 1880-as években, a galántai gróf Esterházy Miksa Ernő Móric nevű arisztokrata írásaiban, aki diplomáciai szolgálatot teljesített az Egyesült Királyságban. A valóságban 1888-ban játszottak először futballmeccset hazánkban, ekkor egy Kosztovits László nevű egyetemi hallgató hazahozott egy bőrlabdát Londonból, néhány barátjával lement a parkba „rúgósdit” játszani, de a meccs hamarosan félbeszakadt, mert Kosztovits és társai megállapították, hogy a labdát lábbal irányítani lehetetlen – olvashatjuk David Bailey: Az Aranycsapat története című szórakoztató, ámbár ténybeli hibáktól hemzsegő könyvében. 

Ennél nagyobbat nem is tévedhettek volna.

Merthogy innen már nem volt megállás. Alig telt el hét esztendő, és Löwenrosen „Charly”, aki elmondása szerint fiatalon a Tottenham Hotspur játékosa volt, megszervezte az első hivatalos magyarországi futballmérkőzést. A századfordulón már tizennyolc futballklub működött, 1902-ben megvolt az első válogatott mérkőzés – igaz, nem Anglia, hanem Bécsben Ausztria ellen, és 5:0-ra kikaptunk –, de vitathatatlan, hogy az angol kapcsolat nélkül sohasem tört volna be a futball Magyarországra. 

Három évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy megmérkőzzünk a sportág apostolaival.

(Bailey 25 000 nézőt említ, ennyit a megbízhatóságáról.) A súlyos vereség ellenére Vivian Woodward, a vendégek két gólt szerző centere, a válogatott csapatkapitánya megpróbálta rábeszélni csapatunk legjobbját, bizonyos Schlosser Imrét – aki majd 46 évvel később a Népstadionban a kezdőrúgást végzi el a feledhetetlen 7:1-es mérkőzésen –, hogy heti kétfontos bérért szegődjön el a Tottenham Hotspurhöz.

Az első győzelmünkre a negyedik magyar–angolig, 1934. május 10-ig kellett várnunk. Ekkor az Üllői úton 35 000 néző előtt fogadtuk a vendégeket, és a Háda–Vágó, Sternberg–Szalay, Szűcs, Lázár–Rökk, Avar, Sárosi dr., Toldi, Kemény összeállítású bomba tizenegy Avar és Sárosi góljaival Tilson találata ellenében 2:1-re győzött. A másnapi Nemzeti Sport főcíme nem fukarkodott a jelzőkkel:

A hatalmas érdeklődésre jellemző volt, hogy Szukováthy Imre, a Testnevelési Főiskola igazgatójának fia már délelőtt tizenegykor kiment az este fél hétkor kezdődő mérkőzésre, mert attól tartott, hogy nem fér be a nézőtérre…

Két évre rá a Highburyn, az Arsenal oroszlánbarlangjában 6:2-vel vágtak vissza az angolok, a következő összecsapásra azonban 17 évet kellett várni, hiszen közbejött egy háború, no meg leereszkedett a vasfüggöny…

Az 1953. november 25-i angol–magyarról már nehéz lenne olyasmit leírni, amit eddig még nem írtak le, nagy valószínűséggel ez a futballtörténelem legrészletesebben dokumentált összecsapása. Számomra a legmeghatározóbb élmény egy 2015-ös londoni találkozás volt Brian Glanville-lel, a brit sportújságírók akkor még „csak” 84 esztendős doyenjével, aki természetesen személyesen tudósította a Guardiant az Empire Stadium (a Wembley) sajtópáholyából, és aki a 6:3 felmérhetetlen sportszakmai jelentőségét a következő adalékokkal illusztrálta: a harmadik ligás Watford a meccs másnapján bevezette a délutáni (!) edzéseket a délelőttiek után, azaz ami addig elképzelhetetlen volt, naponta kétszer tréningeztek. S hamarosan megjelent a Learn to Play the Hungarian Way, szabad fordításban: Futball magyar módra című szakkönyv, amely hónapokra kibérelte a bestsellerlisták első helyét.

És nem mellesleg ennek a sporttörténeti mérkőzésnek köszönhetjük az alábbi zseniális hasonlatot, amely a The Times tudósítójának, Geoffrey Greennek a tollából született meg Puskás Ferenc fantasztikus gólját követően:

Billy Wright, az angol csapatkapitány úgy száguldott el a visszahúzott labda hűlt helyénél, mint az a tűzoltóautó, amelyet rossz címre küldött ki a diszpécser.

Nota bene, az angol csapatkapitány nevét Szepesi György is megörökítette halhatatlan bon mot-jával, az „All right, Mr. Wright”-tal…

A fél évvel később lejátszott visszavágó – amiről, ugye, jól tudjuk, hogy az angolok egy hétre jöttek, és 7:1-gyel távoztak – tulajdonképpen már halottgyalázás volt a Népstadion 104 000 nézője – köztük Rákosi Mátyás és a teljes politikai vezérkar – előtt, hiszen a vendégek a legcsekélyebb ellenállásra sem voltak képesek a csúcsformában pörgő Puskásék ellen. 

Hat év telt el a következő, a nyolcadik, majd további kettő a kilencedik magyar–angolig, és érdekes módon mindkettőt megnyertük. Az 1960-ast 2:0-ra, Albert Flórián két szép góljával. Flóri második gólja különösen csodás volt, az egész angol védelem feküdt, Ron Springett kapussal az élen. Íme!

Jellemző a magyar futball akkori helyzetére, hogy a másnapi Népsport sztoikus nyugalommal fogadta a papírforma eredményt: „Közepes teljesítménnyel is biztos győzelem”. Képzeljük el, ha csütörtökön is megvernénk 2:0-ra az angolokat, milyen szalagcímeket olvashatnánk az internetes és a nyomtatott médiában! 

1962. május 31-én a chilei Rancaguában, a világbajnokságon találkozott a két válogatott, és Tichy, valamint Albert góljával Flowers tizenegyese ellenében 2:1-re győztünk.

Nos, erről az összecsapásról már van élő szemtanúnk a 82 éves Rákosi Gyula személyében, aki a rá jellemző humorral osztotta meg emlékeit az Indexszel:

Ki adta meg a telefonszámomat? A Bánki Dodi? Na, majd jól szétrúgom a se..ét! Mondtam neki, hogy csak nőnek adhatja meg! Na, kérdezzél! A chilei 2:1? Hát akkor sem mi voltunk az esélyesek, bár nem volt rossz csapatunk, a csatársorunk például így állt fel: Sándor, Rákosi, Albert, Tichy, Fenyvesi. Az esélytelenek nyugalmával játszottunk, hiszen olyan világklasszisok játszottak az angoloknál, mint Bobby Moore, Jimmy Greaves, Bobby Charlton. Nekem speciális feladatot adott Baróti Lajos bácsi, Jimmy Haynest, az angolok játékszervezőjét kellett semlegesítenem, és ez sikerült is. Albert Flóri barátom rúgott egy nagyon érdekes gólt, a bal oldalon lefutott az alapvonalig, középen Sándor Csikar várta üresen a labdát, de Flóri nem adta be, Csikar már készült leb...ni, mire Flóri lehetetlen szögből begurította a rövidbe. Ezzel győztünk 2:1-re, az első félidőben még Tichy Lajos bevert egy bődületes bombagólt ballal.

Albert gólja 9:08-nál.

A következő emlékezetes magyar–angolt 1981. június 6-án játszották a Népstadionban, vb-selejtező volt az 1982-es spanyolországi vb-re, de fura módon az előmeccs – egy barátságos összecsapás Budapest és a vidék öregfiúcsapatai között – volt valójában a fő mérkőzés.

És szerzett három csodás gólt – az egyiket elképesztő módon fejjel! –, de nem is az volt a nagy attrakció, hanem amikor a bemelegítésnél a kaputól huszonöt méterre elkezdett dekázni, majd rádőlt, és mielőtt a labda leesett volna, ballal a pipába bombázta úgy, hogy a két kapufa találkozásától vágódott a hálóba. 

A vb-selejtezőben nem volt sok örömünk, 3:1-re győztek Kevin Keeganék, jómagam is ott ültem a sajtószektorban mentorom, Hoffer József, az MTI sportovatának vezetője és Boskovics Jenő – Öcsi országos barátja – társaságában, és kezdő firkászként csak dörzsöltem a szememet, hogy élőben láthatom a nagy Puskást. 

A meccs emlékezetes eseménye Trevor Brooking hálótartó vas mögé beragadó bombagólja volt:

Brooking gólja 2:45-nél.

Erről a meccsről is van szemtanúnk, Katzirz Béla személyében:

Tömve volt a Népstadion, nemcsak miattunk, hanem elsősorban Öcsi bácsi miatt – mondta a hatalmas termetű pécsi kapus az Indexnek. – Az angolokkal játszani mindig óriási esemény, sőt több, ünnep. Nekik volt fontosabb a meccs, ha nem győznek, kiestek volna. Előzőleg úgy éreztem, talán nyerhetünk, de aztán Brooking élete meccsét játszotta, nekem is rúgott két gólt, a második olyan volt, hogy meg sem tudtam mozdulni, a labda a jobb felső saroknál beragadt a vas és a háló közé. Viszont Keegan tizenegyesét majdnem megfogtam, még hozzá is értem a labdához… Szegény Paul Mariner, az egyik csatáruk most halt meg nemrégiben (július 9-én – a szerk.)…

A mai napig utolsó angol–magyart az új Wembley-ben játszották 2010. augusztus 11-én. 2:1-re kikaptunk, Egervári Sándor szövetségi kapitány bemutatkozó meccse volt, és a tizenegy éve pályára lépő magyar játékosok közül ma még ketten aktívak, Koman Vladimir és Priskin Tamás. Utóbbi nyilatkozott az Indexnek:

Akkor már nem a Watfordban játszottam, a Queen's Park Rangers volt a klubom, és nagyon készültem arra a találkozóra. Csak a második félidőben cserélt be a mester, de így is óriási élmény volt az új Wembley-ben focizni. Angliai légiósként nagyon akartam bizonyítani, telt ház, 72 ezer néző előtt. Mi szereztük meg a vezetést egy öngóllal, aztán Steven Gerrard rúgott két gólt, azzal nyertek. Szerintem az angoloktól egy góllal kikapni nem volt szégyen. A mostani meccsre az a tippem, hogy nem fogunk kikapni, egygólos magyar győzelmet várok. Nagyon szurkolok a fiúknak, az Eb-n is nagyon szurkoltam, tizenketten leszünk a pályán, mert a közönségünk fantasztikus.

A meccs összefoglalója:

Akkoriban még nem volt VAR, bizony, a vezető gólunknál a labda nem haladt túl a gólvonalon teljes terjedelmével…

Bárcsak a próféta beszélne belőlük!

(Borítókép:  A magyar kapus, Geller Sándor (jobbra) átöleli csapatkapitányát, Puskás Ferencet, miután Magyarország 6:3-ra legyőzte Angliát a londoni Wembley Empire Stadionban 1953. november 25-én. Fotó: PA Images / Getty Images)