Messivel a futballvilág tetején. A Barça tündöklése és bukása (2. rész)

Egy papírszalvéta a Pompeia teniszklubban a Montjuïcon, 2000. december 14-én? Vagy egy 2008. május 8-án aláírt edzői szerződés? 

Valószínűleg a kettő együtt. Tudniillik Messi és Guardiola az a két korszakos sportember, akik nélkül nehezen értelmezhető, mi több, elképzelhetetlen lenne az a 2006/2008 és 2015 közötti káprázatos sikersorozat, amelyhez hasonlót kevés klub tudott produkálni a futballtörténelemben. Talán csak az Ajax a hetvenes évek első felében mutatott stílusteremtő szárnyalása fogható ehhez. Most nyilván felhorgadnak a Real Madrid-szimpatizánsok, hiszen mind a mai napig egyedülálló a blancók 1956 és 1960 között sorozatban elnyert öt BEK-trófeája, csakhogy a Di Stéfanóval, Puskással, Gentóval, Santamaríával fémjelzett nagy Madrid nem teremtett stílust, szemben Guardiola Barçájával. Az a Madrid a világ akkoriban legjobb labdarúgóinak gyűjtőhelye volt – ennyi...

Kezdjük Lionel Messivel. A kis argentin születéskori hormonhiányos betegségéről az egész világ tud, arról is, hogy a gyerek szinte labdával a lábán jött a világra, és szülei – felfedezvén tüneményes tehetségét – méregdrága hormonkezelésnek vetették alá, hogy normális magasságú felnőtt váljon belőle, törpesége ne akadályozza meg futballkarrierje kibontakozását. Dr. Diego Schwarzstein volt az első szakorvos, aki Rosarióban, szülővárosában kezelte a kis Leót. 

Néhányan, akik a Newell's Old Boysnál dolgoztak, azt mondták nekem, itt van ez a kisfiú, aki zseni, de nőnie kellene. Hiányzott a szervezetéből egy hormon, amit genetikai úton elő tudtunk állítani, hogy pótoljuk, ami hiányzott. Az egyetlen gond, hogy a kezelés drága mulatság volt – mondta a doktor.

Messi nyolc éves volt, amikor a kúra elkezdődött, a család fogcsikorgatva, de valahogy előteremtette a pénzt. Ám nem csupán a kezelés ára jelentette a problémát, hanem az is, hogy az évekig tartó injekciókúra igen macerás, és főleg fájdalmas volt. 

Örökre emlékezni fogok azokra az estékre, amikor az ágyamon ültem, és injekcióztam mind a két lábamat – idézte fel Messi évekkel később a fájdalmas procedúrát. – Higgyétek el, nem volt jó móka, de annyira szerettem volna futballista lenni, hogy mindenképpen megcsináltam. Azonban a kezelés túlságosan drága volt, és nem engedhettük meg magunknak a folytatását.

A Newell's Old Boys szerette volna magához láncolni a kis Messit, de szegény klub lévén, nem engedhette meg magának azt a havi 1000 dollárt, amennyit az injekciókúra kóstált. 

Aztán 2000-ben csoda történt. A 12 éves srác egy gazdag mamutklub, a Barcelona – és ami talán még fontosabb, egy zseniális ügynök, Josep María Minguella – látóterébe került.

12 éves korában láttam először – emlékezett Minguella Graham Hunter remek könyvében. – És hát nem volt egy óriás. A fizikuma miatt kétséges volt, hogy megállja-e a helyét az európai gladiátorok között, de a róla készült videók megbabonáztak. Meg voltam győződve róla, hogy Leo egy csodálatos bolygóról érkezett, ahol kivételes lények élnek. A kiválasztottak.

A Barçát azonban nem érdekelte a dolog. A klubot csak a jelen foglalkoztatta, azt mondta Joan Gaspart elnök, hogy az ügyletnek csak 10-12 év múlva lenne hozadéka – ha lenne. Szerencsére azonban ott volt Charly Rexach, Johan Cruyff és Minguella kebelbeli barátja, az egykori remek csatár, aki akkoriban szakmai tanácsadóként működött Gaspart mellett. És ő megszervezett egy meccset a Miniestadiban.

Leo lefocizta a pályáról a nála két-három évvel idősebb ellenfeleket. Ám volt egy probléma: nem lehetett tovább várni, mert a Messi család nagy része – a mama és a három testvér – már visszautazott Rosarióba, a papának, Jorgénak pedig már elfogyott a pénze, a klub pedig idestova fél éve halogatta ígérete realizálását, miszerint adnak egy állást Messi apjának. Rexach elhatározta, hogy lép.

És lépett. Felvitte Jorgét, a srácot, Minguellát és Horacio Gaggiolit, a család képviselőjét a Montjuïcra, azon belül is a Pompeia teniszklubba – amelynek Minguella az elnöke volt –, és ott egy papírszalvétára felfirkantották Lionel Messi és az FC Barcelona első szerződését. 

Az utolsó pillanatban. Egyrészt Jorge már össze is csomagolt, hogy másnap visszamennek Rosarióba, másrészt időközben a Real Madrid is szagot kapott, és ezerrel nyomult Messi leszerződtetése ügyében.

Nem rossz vásár...

Minguella és Rexach mellett a klub általános igazgatójának, Joan Lacuevának, ennek a csupa szív férfiúnak tartoznak örök hálával a culé szurkolók.

(Megjegyzendő, hogy később, amikor már milliomos lett, Messi az utolsó eurócentig visszafizette az összeget Lacuevának...) 

A többit már milliószor és millió helyen megírták. Leo bekerül a legendás La Masiára, ahol hosszú ideig azt hitték róla, hogy néma, annyira megszeppenve viselkedett az öltözőben. A pályán azonban a varázslata beszélt helyette. Kortársai, Gerard Piqué és Cesc Fábregas azonnal maguk közé fogadták, sőt, a pályán testőreiként védelmezték, mert bizony a törpenövésű Messit folyton faragták az ellenfelek. 

Ezzel egy lélegzetelállító karrier vette kezdetét, amelynek fontos állomása volt a bemutatkozás az argentin válogatottban, Budapesten, 2005 nyarán, a magyar válogatott ellen. Mindenki tudja, hogy alig 39 másodpercet töltött a pályán, mert Vanczák Vilmos visszarántotta, Messi visszakönyökölt a magyar védőnek (nem találta el), és ezért Markus Merk játékvezető kiállította. Mindez nem tartozik a Barça-sztorihoz, azt viszont hadd említsem meg büszkeségtől dagadó kebellel, hogy a meccs előestéjén Enikő lányommal felmentünk a Várba az argentinok szállásához, és a Hilton portáján váltottam pár szót az akkor még csak kölyökzsenivel. Ma már aligha sikerülne...

Az aranykor első BL-győzelmének, a 2006-osnak Messi csak érintőlegesen volt részese. A kieséses szakasz első körében, a Chelsea elleni visszavágón combsérülést szenvedett, és később már nem játszott, így az Arsenal ellen 2–1-re megnyert döntőben sem. 2009-ben, a Stadio Olimpicóban viszont már főszereplő a Manchester United elleni fináléban. A második gólt ő szerzi, és a 2–0-s győzelem után őt választják meg a meccs emberének. 

Ahogy 2003-ban, a Wembley-ben is, sáros talajon, ekkor szintén a Manchester United a szenvedő fél, az eredmény  3–1, Kassai Viktor a bíró, és a második gól Messié. Sokak szerint ekkor van Messi és a nagy Barça a csúcson. A Bolha gólja 6.20-nál:

Hogy milyen fantasztikusan futballozott ekkor Messi és a Barcelona, azt maga Sir Alex Ferguson is elismerte a döntő után, amikor fejet hajtott a világ legjobb csapata előtt.

A 2015-ös BL-diadal – 3–1 a Juventus ellen a berlini Olimpiai Stadionban – már nem Messi jutalomjátéka, nem lő gólt, és Iniestát választják a meccs emberének. Ekkor már Luis Enrique az edző, Guardiola messze jár, és Tito Vilanova sincs az élők sorában. Messi még ereje teljében, halmozza az Aranylabdákat, de a csapat már nem a régi. Xavi már csak csere, a 78. percben lép pályára Iniesta helyett, a szakértő szem észreveszi a repedéseket a díszes homlokzaton.

És most lássuk a klub fénykorának másik kiemelkedő figuráját, a zseniális edzőt, az estéről estére megcsodálható gálaelőadások rendezőjét, Pep Guardiolát. 

A Cruyff-féle Dream Team elősöprögetője, a védősor és a középpályás trió közé beszúrt hátravont karmester 2008-ban, 37 évesen váltotta a kispadon Frank Rijkaardot, a 2006-os BL-győztes alakulat edzőjét. Elképesztő kijelentéssel kezdte országlását.

Szűzbeszédében bejelentette, hogy a csapat három legjobb játékosára, Ronaldinhóra, Decóra és Eto'óra nem tart igényt!

Ők hárman nem szerepelnek a jövőbeni terveimben, sőt, valójában azt gondolom, jobbak leszünk nélkülük.

Tudniillik észrevette, hogy az együttes ellustult, már nem edzenek úgy a játékosok, mint korábban, és az erkölcsi bomlás, az eltunyulás a három pökhendi, az öltözőben hangadónak számító sztártól indul ki. És Ronaldinhót, valamint Decót el is zavarta, Eto' ugyan megemberelte magát, és maradt, de 2009-ben őt is elcserélték Ibrahimovicért. (Ez volt a Guardiola-korszak legrosszabb üzlete.)

A karmesteri pálca pedig egyértelműen a fiatal zseni, Messi kezébe került. 

Az eredmény történelmi sikersorozat lett: Guardiola első évében mindent megnyert a csapat, amit csak lehetett – BL, bajnokság, Király Kupa, spanyol és európai Szuperkupa, klubvilágbajnokság –, és bevonult a históriáskönyvekbe. 

Ha valaki késve érkezett meg az edzésre, a büntetés percenként 500 euróról indult, és felment 6000 euróig. Ha a pályán kötötted be a cipődet, vagy csak tíz másodperccel később érkeztél, már ketyegett a bírság. És a késve érkezőt gúnyos taps fogadta az edzői stáb részéről. Továbbá nem az volt, ami a legtöbb helyen, hogy a szezon végén az összegyűlt pénzt közösen eldorbézolták, hanem az összeget felajánlották jótékony célra, rendszerint egy gyermekkórház számára. 

Hétfőtől péntekig a játékosoknak legkésőbb éjfélkor otthon kellett lenniük, és számíthattak egy telefonhívásra vagy Guardiolától, vagy az edzői stáb valamelyik tagjától. Ha senki sem vette fel a telefont, máris úton volt a négy számjegyű (euróban) büntetés. 

Hát ilyen szabályok uralkodtak Barcelonában a Guardiola-éra négy évében 2008 és 2012 között. Ez idő alatt tizennégy trófeát nyert a csapat.

Pep apja, Valentin mesélte, hogy Cristina Guardiolának gyakran este 11-kor kellett elmennie a férjéért a munkahelyére, akit még ilyenkor is videofelvételek fölé görnyedve talált, hogy a következő bajnokira tökéletesre hangolt játékrendszerben küldhesse ki a csapatát. Munkanapokon sohasem végzett 11 előtt, annyira lefoglalta a média, a meccsekkel járó stressz, a lehetséges igazolások, mindenféle játékosmozgás, a sérülések, a vezetői kapcsolatok. Nem csoda, hogy Pep édesanyja, Dolores azt mondta erről: 

Egyre idősebbnek néz ki, hullik a haja, és rengeteget fogyott a rá nehezedő nyomás miatt. 

A sikersorozat felemésztette az edző energiáit, előbb-utóbb távoznia kellett. 

Guardiola 2012. április 27-én jelentette be, hogy az idény végén elhagyja a Barcelonát. A 2011–12-es szezonban a bajnokságban április 21-én hazai pályán 2–1-re kikapott a Real Madridtól, és négy fordulóval a vége előtt 7 pontra nőtt a hátránya, végül második is lett a bajnokságban. Április 18-án a Bajnokok Ligája  elődöntőjében a Chelsea-től kikapott 1–0-ra, az április 24-i visszavágón szintén hazai környezetben csak 2–2-t értek el, a katalán klub így kiesett a sorozatból. Az utolsó mérkőzésén, 2012. május 25-én még megnyerte a Király Kupa döntőjét, ezzel, a 14. trófeával búcsúzott Guardiola a klubtól.

Ennek a gyönyörű négy évnek Messi mellett Xavi Hernández, ez a második generációs katalán – apja ugyanis Andalúziából vándorolt be a tartományba –, minden idők egyik legnagyszerűbb irányítója volt a másik főszereplője, no és, bármennyire furcsa is, José Mourinho. A portugál szakember és Guardiola kegyetlen párharca volt az a mozgatórugó, ami többet és többet préselt ki a csapatból és edzőjéből. 

Aztán mindketten klubot váltottak, Guardiola kivett egy év szabadságot, majd a Bayern München edzője lett, Mourinho 2013-ban visszaszerződött a Chelsea-hez, és azóta már semmi sem olyan, mint azelőtt volt. 

De erről sorozatunk befejező, harmadik részében írunk, amikor a hanyatlás okait világítjuk meg.

(Borítókép: Lionel Messi 2018-ban. Fotó: Laurence Griffiths / Getty Images)