Koronavírus adatok

2022. jan. 20.
Oltottak Kórházban Elhunytak Fertőzöttek
Ágnes
-5 °C
2 °C

A primitív szurkolók azt hiszik, attól lesznek valakik, ha minket szidnak

DSC9228
2021.11.26. 17:00
Az Index új sorozatot indított, amelyben hazai sportolókat mutat be egy kicsit más szemszögből. Ezúttal nem az érmek, eredmények, pontok, gólok kerülnek előtérbe, hanem ők maguk mesélnek saját lelkivilágukról, belső és külső küzdelmeikről. A harmadik epizódban a Vasas és a női röplabda-válogatott feladója, Király-Tálas Zsuzsanna beszél arról, milyen volt egy röplabdaedző lányaként pozitív megerősítés nélkül felnőni, miként tudott egyszerre az élvonalban és a gimnáziumban helytállni, milyen extra felelősséget jelent a csapatkapitányi titulus, miért tűnnek a játékosok zsoldosoknak és hogyan lehet kiheverni egy külföldi kudarcot, valamint a szurkolóktól érkező mocskolódást.

Édesanyja, Fésüs Irén korábban válogatott röplabdázó volt, majd edzősködni kezdett. Ön mennyire kapott sportközpontú nevelést?
Amennyire csak lehet. Úgy nőttem fel, hogy Anya edzésre járt és edzést tartott. Az ovi, ahova jártam, és a terem között volt egy kis ajtó, azon pedig egy ablak, én pedig onnan néztem mindig, ahogy edzést tart. De sokszor nem is jött értem az oviba, hanem az óvónők tudták, hogy ő ott van a szomszédban, úgyhogy átmehettem hozzá. Szóval úgy nőttem fel, hogy edzésen vagyok.

Sosem az volt a cél, hogy röplabdás legyek, de akkora hatással volt rám, hogy egyértelmű lett: ha labdajáték, akkor csak ez. Ütöttem a gumilabdát, a lufit, megvoltak a lépcsőfokok. Anya egyedül nevelt, szóval nem is tudott volna velem mást csinálni, csak edzésre vinni. Nem is biztos, hogy a röplabda hatott rám így, hanem inkább ő, és a röpi lett közöttünk a kapocs.

Mikor derült ki, hogy ebből hobbinál akár több is lehet, és van ebben jövője?
Szerintem már az elején. Labdaügyes vagyok, balkezes. Utóbbi sokat számít, hiszen a balkezesek a jobb agyféltekét használják, kreatívak, és ez nálam már az elején látszott. Fizikálisan sosem voltam kiugró, erősnek számítottam, de nem voltam sem gyors, sem ruganyos. Viszont az ügyesség mellett játékos voltam és vagyok mind a mai napig, valamint értem a labdás sportokat, talán ez az én tehetségem.

A játékintelligencia és a kreativitás miatt egyértelmű volt, hogy feladó lesz?
Gyerekkoromban mindig is az szerettem volna lenni, de Anya sosem állított be oda, mert szerinte nem voltam rá készen. Ki kellett harcolnom, be kellett bizonyítanom, hogy érett vagyok, addig viszont ütőként használt. Végül az egyik évben azt mondta, hogy próbáljuk ki, de amikor elvitt a hév, és az ütők kiszolgálása helyett az ellenfél megszívatására törekedtem, mindig azzal büntetett meg, hogy visszarakott ütőnek. Elég hosszú folyamat volt, amíg ezt megtanultam, és értékelni tudtam a posztot.

Általános jelenség, hogy amikor egy szülő a saját gyermekét edzi, tőle sokkal többet követel, mint a többiektől. Önöknél is így volt?

Persze. Nálunk az, hogy én jól játszottam, nem nagyon hangzott el Anya szájából.

Otthon sem?
Ott végképp nem. De a csapat előtt sem dicsért meg, attól félt, hogy nagyképű leszek, esetleg elszállok magamtól. Úgyhogy igen, ez nálunk is így ment, és az is nehézzé tette, hogy mivel egyedül nevelt, máshonnan sem kaptam visszajelzést. Viszont nagyon jó csapatban nőttem fel, és tudtuk magunkról, hogy jók vagyunk, de a megerősítést hiányoltuk. Nem csak én.

Maradt az, hogy egymást dicsérték?
Igen. Sikeresek voltunk a korosztályunkban, de vágytunk arra, hogy ezt ő is elismerje. Viszont ha kikaptunk, akkor mindent rám zúdított. Ha hazamentünk, akkor ott is. Nem beszéltünk egymással, mert ő túl mérges volt, én pedig féltem még gyerekként.

A csapattársak más szemmel néztek önre?
Talán abból a szempontból igen, hogy nem mondtak el nekem nagyobb titkokat, mert féltek, hogy visszamondom. Vacsi Evelin volt már akkor is a legjobb barátnőm, vele jó volt a kapcsolat, rajta kívül is volt egy-két barátnőm, de mindenkivel jóban voltam, csak nem alakult ki szoros kötelék. Aztán ez a gimnáziumban megváltozott, mert ott már röplabdán kívüli barátokat is szereztem.

Király-Tálas Zsuzsanna – Névjegy

Név: Király-Tálas Zuzsanna

Született: 1993. július 9.

Poszt: feladó

Klubja: MÁV Előre, BSE, Vasas, Békéscsabai RSE, Proxima Trefl Kraków (lengyel), 1. MCM-Diamant Kaposvár

Kiemelkedő eredményei:
Klub: 3x magyar bajnok (2013, 2016, 2017), 5x kupagyőztes (2013–2017), Közép-európai Liga-győztes (2017)
Válogatott: Európa-liga-győztes (2015), World Grand Prix-győztes (2017), négyszeres Európa-bajnoki résztvevő (2015, 2017, 2019, 2021) 

Tizenhárom évesen mutatkozott be a felnőttek között, tizenöt évesen már kezdő volt, mondhatni, hogy tinédzserként kettős életet élt. Hogy tudott ezzel megbirkózni?
Az egy teljesen más világ volt. A magyar bajnokság színvonala meg sem közelítette a mostanit, ez ma már elképzelhetetlen, akár a másodosztályban is. Örültem, hogy lehetőséget kaptunk olyan fiatalon, viszont ennek megvan a hátránya is, hiszen hamar ki tud égni az ember. Tizennégy-tizenöt éve az Extraligában játszom, mindig kezdőként, megvan folyamatosan a nyomás. Persze fiatalon megengedőbbek voltak, ha hibáztam, de érzi mindenki – főleg irányítóként –, hogy mekkora súlya van a döntéseinek a játékban. 

Én akkor nem fogtam fel, csak játszani szerettem volna, viszont így visszagondolva nem tudom, hogy bírtam ki.

Nem ment ez a tanulás rovására?
Tényleg teljesen más volt ez akkor. A napi egy edzés miatt nem volt szükség arra, hogy magántanuló legyek, könnyen is tanultam, szóval sokkal egyszerűbb gyerekkorom volt, mint a mai fiataloknak. Reggel elmentem iskolába, aztán hazamentem tanulni, este pedig edzés. És ez kellett az első osztályhoz. Azóta nagyon sokat változott a röplabda, úgyhogy szerencsés vagyok, hogy abban a korszakban nőttem fel.

Időközben Disztl Péter révén még egy, korábbi profi sportoló került a családba. Az ő jelenléte, szemlélete mit adott hozzá a pályájához?
Amikor Székesfehérváron a MÁV Előrében játszottunk, ott eleinte 10-15 000 forintot kerestünk havonta, Peti, a nevelőapám pedig ezt el sem akarta hinni, hiszen a labdarúgásban már akkor is hatalmas összegek mozogtak. Próbálta ezt a nézőpontot erősíteni bennem, de azt hozzá kell tennem, hogy mi, röplabdázók hozzáállásban mindig is a futballisták előtt jártunk. Ez akkor is így volt és most is így van, testközelből tapasztalom. Tudom, milyenek náluk az edzések, és milyenek nálunk, aztán ha az anyagi vonzatot nézzük, akkor az teljesen az ellenkezője.

Ezért sem tette le a voksát sokáig a röplabda mint foglalkozás mellett?
Nem csak. A családomban rengeteg ügyvéd és orvos van, a tanulás mindig fontos volt. Érettségi előtt 1-2 évvel még az orvosi irányába indultam el, de végül élelmiszermérnöki szakra mentem. Viszont abban az időszakban is csak ritkán fordult elő, hogy napi két edzésünk volt, simán be tudtam járni, és ment együtt a kettő. Aztán amikor befejeztem az egyetemet, akkor igazoltam Békéscsabára, és ott tanultam meg, milyen a profi sportolói lét.

Pedig 17 évesen válogatott kerettag volt. Akkor is volt még más alternatíva?
Az A terv az volt, hogy külföldön röplabdázzak. És igen, behívtak, de ahogy mondtam, az teljesen más világ volt, előfordult, hogy alig bírtak összeszedni 12-14 játékost a válogatottba. A külföldön játszók lemondták, főleg a körülmények miatt. 

Emlékszem, vittem a tanszereimet az edzőtáborba.

Örültem, hogy megismerhettem az idősebbeket, alakultak ki kötelékek, jó volt velük részt venni az első Eb-n is.

Édesanyja akkor nagyon féltette ettől a kalandtól. Igaza lett?
Nagyon egyedül voltam, senki sem vett a szárnyai alá, de azért sikerült beilleszkedni. Nem éltem meg rosszul. Ő inkább attól félt, hogy másik edző lesz ott, aki majd lerombol engem, mert nem tudja, hogy nekem mi a jó. Aztán némileg igaza is lett, de persze az hogy nézne ki, ha egész életemben Anya lenne az edzőm?

Konzultált a többi trénerrel a későbbiekben?
Dehogy! És a többiek sem kérték ki a véleményét. Magyarországon komoly probléma, hogy az edzők nem kommunikálnak egymással.

Mindenki azt hiszi, hogy ő tudja a legjobban, és neki aztán senki se mondja meg…

Egyszer Anya felhívta az akkori szövetségi kapitányt, Jókay Zoltánt (de ezt is csak utólag mondta Zotya), hogy miként kell velem bánni. Persze akkor is csak a jó szándék vezérelte, de azt nem tudom, mi hangzott el.

Valamennyit biztosan használt, mert nem sokkal később már nála játszott a Vasasban.
Igen, nálam akkor fontos volt, hogy ne csak a röplabdában, hanem azon kívül is megértsük egymást az edzőmmel.

És azzal kezdetét vette egy szép sorozat, hiszen akárhol megfordult azóta itthon, előbb-utóbb ön lett a csapatkapitány, és ez igaz a válogatottra is. Ez nyilván hatalmas felelősség a megtiszteltetés mellett. Mi az a tulajdonsága, ami miatt rendre elnyeri a társak vagy az edző bizalmát?
Szerintem a kiegyensúlyozottság és a vérmérsékletem. Nem robbanok fel, nem vagyok heves, jól kezelem ezeket a helyzeteket, valamint mindenkivel megtalálom egy idő után a közös hangot. Igyekszem és tudok is segíteni a többieknek.

Pályán és azon kívül is?
Úgy gondolom, hogy igen. Tavaly Kaposváron volt az azeri center, aki a Magyar Kupa negyeddöntőjében óriási fájdalmakkal játszott. Az egyik időkérésnél próbáltam lelket önteni belé, majd miután megnyertük a meccset, a gyógytornász odajött, hogy hallotta a beszédemet, és fantasztikus volt. Ezek belülről jönnek nálam, de minden kapitány más. Az edzők is tudják, kitől mire számíthatnak, valakinek az kell, amit én tudok nyújtani, valakinek pedig – mint nyáron a válogatottnál – más. Akkor Jakub Głuszak Szakmáry Grétának szavazott bizalmat, én pedig a háttérbe vonultam, de ez sem volt probléma számomra.

Mennyi energiát fektet abba, hogy egy csapaton belül meglegyen a kohézió?
Szinte mindennap dolgozom ezen. Mostanában azért harcolok, hogy a fiatalokba beleneveljük a tiszteletet az idősebbek felé, mert ez most eléggé alacsony szinten van mindenhol. Mennek a saját fejük után, hiányoznak belőlük alapvető készségek. Aztán ott van a pályán belüli és pályán kívüli szerepek letisztázása. Ki a mókamester, ki szervezi a bulikat, ki az, aki nehezebben engedi el magát? Mindig az lesz a legjobb csapat, ahol ez leghamarabb kialakul.

A civilek világában sokszor fordul elő, hogy valaki hazaviszi a munkáját. Ön például szokott esténként otthon azon gondolkodni, hogy csapatkapitányként mit tehetett volna máshogy, vagy milyen feladatok várnak önre a jövőben?
Abszolút. Tudom, hogy vannak olyanok, akikhez ha erősebb stílusban szólok, akkor megbántom őket, ami aztán otthon eszembe jut. Vagy ha látom, hogy valaki sír meccs után, akkor is sokat rágódom azon, hogy írjak-e neki még este, vagy inkább később, személyesen beszélgessek-e vele. És persze az is sokszor előjön, hogy mit kellett volna másként csinálni, egy problémát jobban megoldani, rövidebbre zárni egy huzavonát. Szóval igen, hazaviszem.

Mi a helyzet a klikkesedéssel?
Az mindig lesz, a kérdés, hogy milyenek a csoportok, és mennyi van belőlük. Amikor másodszor voltam Békéscsabán, ott volt egy olyan délszláv mag, ami borzalmasan lehúzott mindenkit. Aztán Kaposváron is sok szerb volt, de ég és föld volt a különbség, mindenki jó fej volt, remek csapatot alkottunk. Nehéz és talán nem is jó 12-14 lányt együtt tartani. 

Azt vallom, hogy hagyni kell érvényesülni az egyéniségeket, nem szabad elnyomni senkit, bizonyos kereteken belül el kell fogadni mindenkit.

És ezt az edzőknek is erősíteniük kell magukban.

Egy évig kipróbálta magát a nem éppen gyenge lengyel bajnokságban is, az a kaland viszont eléggé rosszul sikerült. Mi az, ami félrement Krakkóban?
Minden. Iszonyatosan egyedül voltam, és nem tudtam, hogy azt hogyan kell csinálni. Jó lett volna egy olyan edző, mint most a Vasasnál Jannisz, aki azzal kezdett, amikor idejött, hogy megkért minket, magyarokat, hogy segítsünk a légiósoknak beilleszkedni. Az Eb miatt alapból két hónappal később csatlakoztam a csapathoz, semmilyen támogatást nem kaptam. Rajtam kívül csak egy külföldi volt, Sarah Clement, akivel együtt mentünk ki Békéscsabáról, ő viszont mormon, semmilyen csapatépítő programban nem vett részt, és én sem tudtam vele semmit csinálni. Szóval nem találtam a helyemet, ami megpecsételte a játékomat is. 

Rengeteget sírtam, olyan rohamaim voltak, hogy nem tudtam abbahagyni.

Kihez tudott ilyenkor fordulni?
A párom, Patrik próbált segíteni, illetve Szasával (Szasa Nedeljkovics, a Kaposvár és a Békéscsaba korábbi vezetőedzője – a szerk.) beszéltem sokat. Kérdezte is, hogy haza akarok-e menni. De pont mostanában gondolkoztam azon, hogy én soha semmit nem adtam fel, nem hátráltam meg, mindent végigcsináltam, és emiatt maradtam kinn Krakkóban is a szezon végéig.

Nem bánta meg, hogy beleerőltette magát?
Nem, mert akkor magamat is feladtam volna, és később lehet, hogy nem tudtam volna megbirkózni ezzel. Aztán visszamentem Békéscsabára, ahol még mindig nem voltam az igazi, és utána Kaposváron tudtam összeszedni magam.

Tehát az edző levette önről a kezét, de a társak sem próbáltak meg nyitni?
Nem. Persze nem úgy kell elképzelni, hogy nem beszéltek velem az öltözőben. Rendesek voltak, de azon kívül semmi. Nem akartak megismerni, nem beszéltek angolul sem, úgy pedig elég nehéz a játékot is szervezni. De nem csak a nyelvvel volt gond, játékfelfogásban is különböztünk.

Volt pozitívuma ennek az egy évnek?
Kiderült, hogy olyan erős párkapcsolatom van, ami megkérdőjelezhetetlen. Külföldön akartam elismert röplabdás lenni, de közben megismertem Patrikot, aki olyan stabilitást ad, amit sokan irigyelnének.

Amikor az ember belekerül egyedül egy lefelé vezető spirálba, akkor hajlamos torz képet kialakítani önmagáról. Önnek önismereti szempontból adott valamit a légiósélet?
Minden negatív érzést és benyomást ezerszeresre nagyítottam, és ezt a képet több mint másfél évig tartott átalakítani. Sőt, még mindig nem sikerült teljesen, de már járok pszichológushoz. Talán az is volt a gond, hogy egyedül akartam megoldani a helyzetet.

Még Anyától hoztam magammal a maximalizmust, és azt, hogy sosem vagyok elég jó, Krakkóban pedig ez hatványozottan előjött, de már jó úton járok a visszaépítésben.

És most már van olyan, hogy „elég jó”? Meg tudja veregetni a vállát elégedetten?
Az Eb-n a szlovák meccs után meg tudtam, vagy legutóbb a Nyíregyháza elleni bajnoki végén. Az a minimum, hogy nyerjünk, és hogy a játék minden elemében jó legyek.

Amikor kint játszott, egy interjúban elmondta, hogy a következő három évben szeretne Olaszországban és a Bajnokok Ligájában a legjobb játékosokkal és ellenük is játszani. Azóta majdnem négy év telt el, eddig nem jött össze. Bízik még ebben?
Szerintem már nem is fog. Amikor a Vasas főtáblára jutott két éve, az kicsit megviselt. Lehet, hogy ezzel most megsértem néhány társamat és azokat, akikkel együtt játszom, de azt éreztem, hogy például Békéscsabán is rengeteget dolgoztunk, és sosem volt szerencsénk a sorsolásnál. Igazságtalannak tartottam. És ezzel talán nem is vagyok egyedül.
Aztán ott van az is, amire később jöttem rá: nem a munkáról van szó, hanem arról, hogy kinek milyen menedzsere van.

Nagyon jóban vagyok Pallag Ágival, látom, hogy mennyit dolgozik, de azért nem tud előrelépni, mert nincs hosszú szőke haja, és nem egy röpinagyhatalomból származik.

Sokszor fordult elő velem is, hogy nem az adottságaim és a képességeim alapján ítéltek meg, hanem arról, hogy én csak egy magyar feladó vagyok, emiatt pedig nem is kapkodtak értem.

Tehát könnyebb eladni egy szupermodellre hasonlító játékost, még ha nem is tehetséges?
Igen, persze. Van egy olasz feladó, nem nevezem meg, mindennap posztol Instagramra, miközben iszonyatosan gyenge. De olasz, csinos, kreol bőre, szőke haja és kék szeme van, és még mindig topcsapatnál játszik. 

Termékek vagyunk, és aki ezzel azonosulni tud, az könnyebben érvényesül a sport világában.

Vagy nagyon-nagyon jónak kell lenni ahhoz, hogy ne kelljen ilyen útra lépni.

Ezek szerint teljesen elengedte, hogy még egyszer külföldön játsszon?
Krakkó után megkerestek Németországból, én akkor már a mostani férjemmel három éve együtt voltam. A Bundesligában az a jellemző, hogy a játékosok nem kapnak saját lakást, én viszont mindenképpen szerettem volna, hiszen egy lakótárs mellett Patrik látogatása nem lett volna az igazi. De mondták, hogy nem fog menni, szóval ezen csúszott el a dolog. Valószínűleg külföldön játszanék, ha nem ismerem meg Patrikot, de pont emiatt nem bánom. Már a röplabdán túli élet határoz meg, és ez még nem tudatosult bennem abban a bizonyos interjúban. Annyiban van hiányérzetem, hogy akárki, akivel beszéltem, azt mondta, hogy mennyire jó külföldön játszani és élni, és bár én is megismertem egy másik kultúrát, országot, pont az nem jött össze, amiért kimentem.

A férje labdarúgó, így ő is tudja, milyen az élet profi sportolóként. Viszont a kapcsolatuk nagyjából felét úgy töltötték, hogy nem egy városban éltek, és ez most is így van. Hogy bírják?
Patrikot akkor ismertem meg, amikor először játszottam Békéscsabán. Utána jött Lengyelország, majd vissza Csabára, akkor éltünk legutóbb együtt. Meg a karantén alatt, akkor legalább jó sok időnk volt egymásra. Ő egyébként nagyon szerette volna, hogy maradjak, és én is. Igaz, hogy Szasa hívott Kaposvárra, én viszont a végsőkig vártam a BRSE ajánlatára, de amikor nem kaptam, akkor Patrik is tudta, hogy mennem kell. Megbeszéltük, hogy most vagyunk fiatalok, élsportolóként most kell pénzt keresnünk. Szeretett volna követni Kaposvárra, de nem tudott, és aztán ez most sem sikerült, amikor visszajöttem a Vasashoz. A célunk közös, szeretnénk megalapozni az életünket és megteremteni az anyagi biztonságunkat.

Az anyagi biztonság miatt jellemző a röplabdásokra, hogy olyanok, mint a vándormadarak? Néhány kivételtől eltekintve azt látjuk, hogy a játékosok 1, maximum 2 évet lehúznak valahol, aztán továbbállnak. Ez miért alakult ki?
Ezt játékosa válogatja. Nálam mindig az volt az elsődleges, hogy maradjak az adott klubnál, de persze van olyan is, aki azért vállal csak egy évet, hogy hátha felfigyelnek rá esetleg külföldről. Nem tudhatjuk, mikor mi jön közbe, ezért van az egy év, de nekem tényleg az volt a célom, hogy a klubom elégedett legyen velem. Az viszont igaz, hogy sokan azért csak egy évre írnak alá, hogy abban az egy évben feljebb tudják tolni az értéküket.

Mi történik, ha ez visszafelé sül el? Amikor az az egy év nem úgy sikerült, és az utolsó hetekben jön a görcs, hogy mi lesz jövőre?
Itt jönnek képbe a menedzserek. Egy jó menedzser bárhova el tud adni. Az enyém is mindig más nézetet közvetített a kluboknak, mint amit én vallok. Pénzéhesnek állított be, miközben nekem az volt a fontos, hogy a fizetésem összhangban legyen a teljesítményemmel. Ha nem így lett volna, akkor rosszul alszom. A Vasasnál most azt látom, hogy rendben vannak a pénzek, de például Nyíregyházán vagy anno Kaposváron és Békéscsabán mindig voltak kiugró bérek. És ez sajnos torzítja is a piacot.

És mi a helyzet a szurkolókkal? Önök sem teszik ki az ablakba, amit kapnak tőlük egy-egy meccsen vagy utána. Kapnak személyes támadást is? Ki lehet zökkenteni mérkőzés közben?
Ott helyben? Szerintem igen. Persze a táborok között is van különbség. A vasasosok például játékost sosem szidnak, de Nyíregyházán viszont minden meccsen hallom a nevemet. Ezekre nagyon szívesen reagálnék, viszont esélytelen megtalálni az illetőt.
A másik, amire egyébként szerintem meg kell tanítani a sportolókat, az a közösségi oldalakra érkező kommentek kezelése. Ott is támadnak minket, és fontos lenne, hogy a klubok valahogy megvédjék a játékosokat.

Ezek a primitív emberek tönkretehetik olyan sportolók pályafutását, akik amúgy sokkal többet tudnának nyújtani. Az ilyen, utcáról beeső, hozzá nem értő, ostoba, buta „szurkolók” azt hiszik, hogy ők attól lesznek valakik, ha minket szidnak, miközben fogalmuk sincs, mi zajlik a háttérben.

Nagyon haragszom rájuk, és nemcsak azokra, akik engem becsmérelnek, hanem bármelyik sportolót. Itt volt például az olimpia és Hosszú Katinka esete. Mennyit tett az országért, mennyi dicsőséget szerzett? És amint becsúszik egy rossz eredmény, ott rúgnak bele, ahol tudnak.
Mondok egy példát. Amikor Krakkóból visszatértem Békéscsabára, akkor volt egy helyi ember, aki mindig engem szidott, bármi is történt. Majd eligazoltam Kaposvárra, és oda is „követett”, állandóan írogatott a csapat Facebook-oldalára. Aztán jött a pandémia, én pedig visszaköltöztem Békéscsabára a leállás alatt, és egyszer megláttam, ahogy a feleségével egy babakocsit tolva sétált a városban. Akkor jöttem rá, hogy ennek a családos embernek a nyomorúságos élete attól teljes, hogy engem szidhat, hát akkor legyen ezzel boldog. De nyilván máshogy látná ezt az egészet, ha a gyerekének kellene azt átélnie, amit a hozzá hasonlók miatt nekünk kell.

Mit tehetnének a klubok?
A kommentek törlése nem megoldás. A kultúra megváltoztatása segítene csak. Ha valaki csak rosszat tud mondani, az inkább ne is mondjon semmit, mert az nem vezet sehova. Már azzal el lehetne indulni, hogy a klubok vagy – mondjuk – a szövetség nem negatív szemléletet közvetít. Többféleképpen le lehet írni, hogy rosszul játszottunk.

De talán ez is csak ebben az országban jellemző, hogy ha jók vagyunk, az természetes, ha nem, akkor nem érünk semmit.

A játékost is fel kell készíteni. 10-15 éve még tabu volt pszichológussal készülni, ma viszont már kötelezővé tenném. Egyénileg és csapatszinten is, mert nem egyformán kezeljük ezeket a dolgokat. Muszáj ezzel foglalkozni, mert tényleg egy pályafutás végét is jelentheti 1-1 gonosz ember, és ezt saját bőrömön is tapasztaltam. Nem számít a véleményük, de idő kell ahhoz, hogy ezt felfogjuk.

Privát üzeneteket is kap?
Én nem, de tudok olyanról, aki kapott. Van, aki ezt megengedi magának, de a többség ehhez is gyenge. Ahhoz meg pláne, hogy személyesen mondjanak bármit is a szemünkbe.

Az előbb már célzott arra, hogy a mostani az utolsó idénye. Akkor is befejezi, ha jövőre a Vasas a BL-főtáblán játszhat?
A fő terv, hogy babát szeretnénk, lehetőleg már jövőre. Ezért írtam alá egy évre, aztán később szeretnék visszatérni a röplabdába. Sarlós Mártonnal abban maradtunk, hogy február–március környékén ismét leülünk tárgyalni, és ha ők is elégedettek, valamint én is azt érzem, hogy mentálisan még bennem van egy év, akkor nem vetem el a folytatás lehetőségét. De minden nap más, már most is szoktam azt érezni, hogy kell egy kis megújulás, ugyanakkor szerintem még tudok mit adni a röplabdának.

Mit szól ehhez a férje?
Amikor megismerte az új edzőnket, rögtön szimpatikus lett neki, és mondta is, hogy ha úgy érzem, még tudom folytatni, akkor támogat ebben. Ő is tudja, mennyire boldoggá tud engem tenni, ha jól megy a játék és jól szerepel a csapat. Aztán nem tudom. Edző nem lennék, viszont a szakkommentálást kipróbálnám. Ezenkívül megvan az élelmiszermérnöki diplomám, szívesen mennék mesterre. Sok lábon állok, pont azért, mert nem tudom, mi lesz, és ha majd döntenem kell, akkor nem szeretnék semmit elszalasztani amiatt, mert nem gondoltam rá időben.

A sorozat első részét Késely Ajnával itt, a másodikat Kovács Saroltával pedig itt olvashatja.

(Borítókép: Király-Tálas Zsuzsanna. Fotó: Gorondy-Novák Edit / Index)



  • Vennék
  • Bankszámla