Az éjjel, ami véget vetett egy 30 éves átoknak

Ha valaki 1986 második felében (vagy azután) született, akkor sokáig szomorkodhatott amiatt, hogy csak szurkolunk a válogatottnak, de mindig hiába.

Hiszen ez volt az az év, amikor a magyar labdarúgók legutóbb világbajnokságon jártak, ezzel pedig egy 30 éves átok vette kezdetét.

Bezzeg a mi időnkben

Közben hallgathattuk, hogy nem sokkal a mexikói torna előtt hogyan nyertek a mieink Brazília ellen – kinek ne lenne meg az „itt a húsvét, itt a nyúl, magyar–brazil három–null” szlogen. 

A magyar együttes könnyedén kvalifikálta magát a tornára, az osztrákokat és a ciprusiakat kétszer, a hollandokat idegenben megverve, öt meccsen öt győzelmet aratva, az utolsó kör eredményétől függetlenül csoportelső lett, így még az is belefért, hogy a hollandok itthon visszavágtak.

Hallgathattuk, hogy az 1930-as években micsoda csapatunk volt, és ha Toldi Géza játszhatott volna az olaszok elleni 1938-as vb-döntőben, talán máshogyan alakul a meccs.

Hogy talán még ennél is jobb volt az 1950-es évek Aranycsapata, amely 1950. június 4-től kezdve 1954. július 4-ig egyszer sem kapott ki, közben olimpiát nyert, és vb-döntőbe jutott. Hogy ott a korábban 8:3-ra legyőzött NSZK ellen alulmaradva ezúttal is az ezüst legyen a jussunk.

Hogy ezt követően még két olimpiai arany, valamint egy ezüst és bronz jött 1972-ig bezárólag, 1964-ben Eb-bronzérmesek, nyolc évre rá elődöntősök lettek a magyarok. Ezt követően már elkezdtünk lemaradozni a világelittől, de 1978-ban, 1982-ben és 1986-ban is kijutottunk a vb-re.

Az ember persze örül választott csapata sikereinek, legyen ez valamelyik, a klubfutball világából való együttes vagy bármilyen sportág képviselője. Ám itthon azért mindig mindenki abban reménykedik, hogy a labdarúgó-válogatottunk jól szerepel. Akkor mindegy, hogy valaki amúgy fradista vagy dózsás, hogy hungarokatalán vagy szittyamadridista, hogy liverpudli vagy „vörös ördög”, hogy egyéb nézetbeli különbségeket most ne is hozzunk fel.

És sokáig csak hiába vártunk.

Katasztrofális vb-pótselejtező – és mégis jó emlék

Az 1996-os Eb volt az első nagy torna, amelyet már néztem, természetesen mindenkit magával ragadott az angliai hangulat, és reméltük, hogy hamarosan mi is átélhetjük ezt. Jött az 1998-as világbajnoki selejtezősorozat, amelyen az utolsó fordulót úgy kezdhettük, hogy ha Csank János csapata nem kap ki Finnországban, jöhet a pótselejtező. A 90. percben még vezettek a finnek, akik egy szögletnél aztán addig ügyetlenkedtek hátul, amíg csak betaláltak a saját kapujukba. Minden idők egyik legszerencsésebb találata volt, de bántuk is mi, egy lépésre volt a vb!

A pótselejtezőn jöttek a jugoszlávok, és úgy elvertek minket, mint jég a határt (1–7, 0–5), ekkor még aligha sejtettük, hogy egy napon még erre is nosztalgiával tekintünk vissza, hiszen itt még legalább volt egy sanszunk kiharcolni a világbajnoki szereplést.

Következő nekifutásra Olaszország, Románia és Grúzia, majd Horvátország, Svédország és Bulgária, rá újabb négy évre Dánia, Portugália és Svédország mögött zártunk negyedik helyen, igaz, ez utóbbiban azért volt esélyünk, csak három ponttal maradtunk le a pótselejtezős portugálok mögött.

Igazán fájhatott a 2014-es világbajnoki selejtezősorozat, hiszen itthon Románia ellen a 92. percben még vezettünk, de csak 2–2 lett a vége, idegenben simán kikaptunk (0–3), ez pedig végzetesnek bizonyult, hiszen a 28 pontos hollandok mögött így keleti szomszédunk (19) végzett, mi 17-tel a harmadikak lettünk a 16-ig jutó törököket megelőzve, ezzel pedig véget ért az Egervári Sándor vezette időszak.

Ami az Eb-selejtezőket illeti – elszúrt végjáték és egy csúf 6. hely

A 2000-es tornára kvalifikáló sorozatban Románia és Portugália (valamint Szlovákia) is megelőzött minket, ez a két csapat aztán az Eb-n is egy csoportba került, és az angolokat és a németeket megelőzve tovább is jutottak, sőt a portugálok elődöntőig meneteltek.

A következő torna előtt Svédországgal, Lettországgal, Lengyelországgal és San Marinóval kerültünk egy ötösbe, a szeptemberi és októberi zárást pedig három győzelemmel, két döntetlennel és egy vereséggel vártuk, valós eséllyel a folytatásra (11 pontunk volt, a letteknek és a lengyeleknek 10, a svédeknek 14). A záró két felvonáson azonban Lettországtól és Lengyelországtól is kikaptunk, így a 17 pontos svédek, a 16-ig jutó (és a pótselejtezőn Törökországot búcsúztató) lettek és a 13 pontos lengyelek is megelőztek végül minket (11).

Négy évre rá már hetes csoportban szerepeltünk, nem jól. Görögország simán behúzta a hetest (31), a törökök (24) nagy csatában előzték a norvégokat (23), a mieinket pedig Bosznia-Hercegovina (13) és az egymás elleni eredményeknek köszönhetően az ugyancsak 12 pontos Moldova is megelőzte, csak a hatodik hely jött össze.

A 2012-es Eb-selejtezőkön újra szebbik arcát mutatta a csapat, a svédek 90. perces legyőzése (2–1) után matematikailag még maradt esélyünk, de ezt követően a hollandokat is legyőzték az északiak, miközben mi a záráson ikszeltünk a finnekkel, így végül öt pont lett a hátrány.

Az éjjel soha nem érhet véget!

Így érkeztünk el a 2016-os Eb-hez, amelyre létszámot emeltek, 16 helyett immár 24 együttes mérhette össze tudását a kontinensviadalon, ez pedig új esélyt és reményt jelentett nekünk.

Nem indult jól a sorozat, nagy meglepetésre kikaptunk itthon az északírektől, aztán később kiderült, hogy ez mégsem akkora csoda, hiszen az együttes megnyerte a selejtezősorozatot is. Pintér Attilát Dárdai Pál váltotta, Dzsudzsák Balázs góljával pontot szereztünk Romániában, majd legyűrtük Feröert és Finnországot. A görögök elleni hazai, gól nélküli döntetlen után Finnországban Stieber Zoltán a 82. percben döntött, a Herthához visszahívott kapitány helyét Bernd Storck vette át, akivel 0–0-t játszottunk Romániával, és a 93. percig vezettünk Észak-Írországban, de itt is döntetlen lett a vége. Feröer ellen Böde Dániel volt a hős (2–1), az utolsó kör előtt egy pontra voltunk a románok mögött, de ők Feröeren, a mieink Görögországban játszottak, így a harmadik hely volt a papírforma.

Jöhetett a pótselejtező, amelyen az első felvonáson a meglepetésre behívott Kleinheisler László döntött Norvégiában – itt a szerencsével sem álltunk hadilábon. A visszavágó előtt egyszerű volt a helyzet, ha nem kapunk ki, 30 év után ismét nagy tornán a válogatott.

Úristen, Priskin Tamás!

És jött az első negyedóra végén Priskin szenzációs tekerése, amivel már két találattal vezettünk összesítésben, a 83. percben egy szerencsés öngól pedig lezárta a kérdéseket, a hajrában még szépítettek a norvégok, de 3–1-gyel mi jutottunk ki az Eb-re, nem az álomsorsolásnak örülő norvégok.

A selejtezősorozat vége felé közeledve egyfajta alternatív himnusszá előlépett sláger pedig újra felcsendülhetett, ekkor valóban úgy tetszett, ez az éjjel soha nem érhet véget!

Tomboltunk is rendesen, hogy végre, a mi életünkben is összejött egy kijutás.

A folytatást már mindenki ismeri, Ausztria legyőzése után az Izland és Portugália elleni döntetlennel csoportelső lett a magyar válogatott, óriási eufóriát hozva ezzel az országnak, még a belgák elleni zakó sem törte meg a hangulatot.

Egymás számára vadidegenek borultak össze a kivetítők előtt országszerte, ezekre a hetekre tényleg mindenki elfelejtette a másikkal szembeni ellenérzéseit, és tudott együtt örülni más emberek sikerének.

(Borítókép: A magyar válogatott ünnepli az Eb-re kijutást – Shaun Botterill / Getty Images)