Érdekel a sport? Szereted a sikersztorikat?
Most 184 olimpiai arany történetét olvashatod el féláron!
Az olimpia szervezőit néha jobban érdekli a botrány, mint a biztonság
További Tokio 2020 cikkek
Szerdán – két nappal az ünnepélyes megnyitó előtt – hivatalosan is elkezdődött az olimpia Tokióban. A softball visszatérését és az ötkarikás játékok rajtját a házigazdák 8–1-es győzelemmel ünnepelték meg Ausztrália ellen, nem sokkal később pedig az Egyesült Államok is nyert Olaszországgal szemben. Azaz még nem fújták le, és néhány sportoló már elmondhatja magáról, hogy tényleg részt vett az idei nyári játékokon.
Mindeközben a tokiói fertőzöttek száma ismét napi rekordot döntött, ami nem is csoda, ha megnézzük, mi zajlik a fővárosban. Noha a lakosok fegyelmezetten viselik a maszkot, a távolságtartás már kevésbé jellemző rájuk, és bizony azzal is hadilábon állnak, amikor ezt be kellene tartatniuk.
Mielőtt megérkeztünk, azt hittük, a világ egyik vezető városa kihalt zombifaluként fogad. Az első benyomás hasonló is volt, de valószínűleg azért, mert helyi idő szerint hajnali háromkor utaztunk keresztül először a metropoliszon. Aztán, amikor másnap délelőtt kiléptünk az utcára, a fülledt forróság és a valóság egyszerre vágott minket arcon. A kerület, ahol lakunk, úgy vibrál, mintha nem lenne semmiféle veszélyhelyzet. Biciklisek kerülgetik a gyalogosokat a járdán, a kávézókba, (gyors)éttermekbe gond nélkül be lehet ülni fogyasztani, csak zárás előtt szólnak, hogy lehetőleg elvitelre rendeljünk, a boltokban pedig szintén nem túl alacsony a népsűrűség.
Probléma akkor keletkezik, amikor két szabály ütközik. Általánosságban elmondható ugyanis, hogy a japánok annyira szabálykövetők, hogy egy DISC-személyiségteszttel kékre lehetne festeni az egész szigetet. Ilyenkor viszont a z egyik regulát bizony el kell engedni, mert a másik felülírja, és ekkor hatalmas zavar támad. A második teljes napunkon rövid időn belül kétszer is belefutottunk ilyen helyzetbe.
A szállásunktól a központi elosztóba (MTM) közlekedő A544-es számú shuttle buszon nem szokott gond lenni, mivel alig vagyunk rajta. Az MTM és a médiacentrum (MPC) között mozgó elektromos kisbusz azonban jóval zsúfoltabb, hiszen az az egyetlen módja, hogy valaki eljusson az újságírók főhadiszállására. A járgány tényleg nem túl nagy vagy tágas, rendkívül hamar megtelik 35-40 emberrel, akik aztán mozdulni sem nagyon tudnak egymástól, egy gombostűt sem lehet leejteni. És még csak nem is beszélhetünk csúcsidőről. A busz feltöltését a járdáról koordináló önkéntes pedig nem tudja, melyik ujjába harapjon: a járat semmiképpen sem indulhat el a menetrendben megjelölt időpont előtt, miközben az emberek egymás lábán taposnak a fedélzeten. Közben pedig az ajtó nyitva, újabb és újabb médiamunkások préselik fel magukat a buszra, amíg aztán az tényleg nem válik totális heringpartivá.
A szabályok közül a menetrend bizonyul szentebbnek, az egészség másodlagos marad.
Végül azért sikerül beérni az MPC-hez, ahol ugyanúgy tobzódik a nép, mint addig, bár egy kicsit levegősebb és ritkább területen. A kötelező kézfertőtlenítés után elkezdik osztani a sort, több kapun keresztül lehet bejutni a központba, mindegyiknél a repülőtérihez hasonló átvilágítás zajlik.
Nincs ebben semmi rendkívüli, vírusmentes időszakban ugyanez lenne az eljárás. Szerdán már katonák felügyelték és irányították a beléptetést, de ők sem álltak a helyzet magaslatán. Az én kapumnál álló ifjú honvéd a helyiekre jellemző udvariassággal kérdezi, hogy van-e folyadék a táskámban. Mondom, hogy igen, egy fél literes víz. Azt hittem, be lehet vinni, de a katona megkér, hogy igyam meg. Elmagyarázom neki, hogy ezt nem tehetem meg, ugyanis a belépés után az első utam a tesztelő helyiségbe fog vezetni, a vizsgálat előtt legalább fél órával pedig nem lehet fogyasztani semmit. Amikor már felkészültem arra, hogy egy laza csuklómozdulattal a kukába hajítja a flakont (ahogyan azt az összes reptéren tennék), ő kedvesen ráfekteti a tálcára a telefonom és pénztárcám mellé, aztán irány a röntgengép.
Azaz itt a járványhelyzet nyert az alapszabály ellen. Ki érti?
Az MPC-ben viszont igenis figyelnek a biztonságra. A munkaállomásokat műanyag lapokkal határolják el egymástól, ugyanez a helyzet az étkező helyiségekben. A dohányzókertekbe sem léphetnek be egyszerre hatnál többen, emiatt viszont szépen feltorlódik a sor az elejénél, természetesen a másfél-két méter betartása nélkül.
A helyiek tényleg sokat tesznek a vírus terjedése ellen, de így is napról napra jönnek a hírek az újabb esetekről, legutóbb a cseh strandröplabdások pozitív tesztjéről értesülhettünk. Sajnos az intézkedések egy része nélkülöz mindenféle logikát, és azt sem lehet mondani, hogy a tervezett vasszigort teljes mértékben betartatnák, igaz, ehhez nincs is meg az erőforrásuk.
És ami a legelszomorítóbb: a helyieket jelenleg jobban érdekli a megnyitó zeneszerzőjének, Ojamada Keigónak a botránya, akiről kiderült, hogy korábban fogyatékosokat zaklatott és még szinte büszke is volt tettére. Félreértés ne essék, undorító amit tett, de a média jelenleg inkább a bűnbakot keresi, vagyis azt/azokat, akik anno felkérték a művészt anélkül, hogy komolyabban átvilágították volna.
Magyarul olyan dolgokon pörögnek, amiken már sajnos nem lehet változtatni, miközben egy világjárvány negyedik hullámában éppen olimpiát akarnak rendezni. Ami már el is kezdődött, zárt kapukkal. Ellenben négy nappal ezelőtt, pár prefektúrával odébb 15 000 néző előtt rendezték a japán baseball-liga All-Star meccsét. Ki érti?
(Borítókép: szervezők pózolnak a Makuhari Messe Hallban. Fotó: Getty Images.)