Helsinki felé félúton

A szereplés

A magyar olimpiai küldöttség 6 arany-, 7 ezüst és 7 bronzérmet szerzett, amivel az aranyérmek száma szerint rendezve az éremtáblázat 15. helyét, az összes megszerzett medálok száma szerint a 14. helyét foglalja el (Új-Zélanddal és Koreával azonosan 20 éremmel). Jó ez a szereplés vagy sem?

Röviden: nem tudjuk. Bővebben: a magyar szereplés bármilyen volt, olyan, amilyennek látni, magyarázni akarjuk.

Az én életemben már sokadszorra utazott el úgy a magyar csapat egy olimpiára, hogy semmiféle célt, követelményt, eredményelvárást nem fogalmazott meg hivatalosan senki. Vakrepülés volt, olyan mintha dartsban nem a céltáblára dobálnánk és számolnánk a találatokat, hanem a nyilat elhajítva, ahol éppen a falba fúródott a hegye, azt a területet körbe rajzolva azt mondanánk, telitalálat. Az aranyérmeket persze nem kell magyarázni, a többi érmet se nagyon, legfeljebb az elvesztett kulcsmérkőzésen lamentálunk. A többi eredménynél pedig jöhet a magyarázkodás, az értelmezési keretek megrajzolása, az olimpián elért egyéni és/vagy szezon legjobb eredmények felemlegetése, a „sokakat megelőzött”, a „mások még be se tudták fejezni a versenyt” mondatok, kiderülnek a felkészülés nehézségei, a sérülések, az ellopott Rolex óra utáni hajsza. Az olimpia után egy kicsit mindannyian Pepin bácsik leszünk, egy kis idő elteltével már úgy emlékezünk, hogy a császári és királyi katona mindig győz.

Attól félek, hogy főleg azért nem fogalmazunk meg előzetesen elvárásokat, mert igazából fogalmunk sincs, mire lehet képes egy ilyen koncentrált versenyhelyzetben a magyar sport. Az olimpiai mozgalom egyik hazai vezetője két héttel a versenyek előtt 13 érem megszerzését valószínűsítette, hozzátéve, hogy ez nem pesszimista vagy óvatos szám, hanem a realitás. 10-15 százalékos tévedés, egy-két érem belefér a becslésekbe, de

Márpedig 2021-ben egy olyan adatvezérelt világban élünk, ahol igyekszünk mindent mérni, ahol a gazdasági és egyre inkább a társadalmi folyamatok tervezésének kulcselme a fő teljesítménymutatók (KPI) rendszere. A felkészítésben centiméterekre, századmásodpercekre lebontva tervezik a sportolók felkészítését évtizedek óta, tehát nem okozhatna gondot ennek a személetnek az átvétele, a nagy adathalmazok kialakítása és elemzése vezetői szinten sem.

Talán mondanom se kellene, annyira nyilvánvaló, az elvárt teljesítmények meghatározása és a tényleges eredmények összevetése nem arra való, hogy bűnbakokat keressünk, vádaskodjunk, hanem arra, hogy tanuljunk, növeljük a magyar sport versenyképességét. Hibázni szabad, ugyanazt a hibát újra és újra elkövetni nem.

Teljesítmény

A sportteljesítményekkel kapcsolatos hozzáállásomat a Kemény-család filozófiája határozza meg, amit Kemény Dénestől hallottam és tettem magamévá: az eredményjelzőtáblára minden fel van írva. Akárhogy csűrjük-csavarjuk, az olimpiai szereplést a megszerzett érmek száma határozza meg. Néhány évtizede ez trivialitás volt a magyar sportban, majd ahogy fogytak az érmek, úgy került előtérbe a ponttáblázat, amiben korábban az 1-6. helyeket értékeltük, majd ahogy a pontok is fogytak, az elemzésekbe a 7-8. helyezéseket is beleértettük. (Nem magyar találmány, mások is használják.)

Ha jól veszem ki, a média közbeszédet befolyásolni kívánó főiránya most a megszerzett érmek abszolút számára koncentrál, ami alapján a tokiói a 2000-es évek legjobb magyar szereplése. Osztozom honfitársaim örömében, éppen ezért semmiképpen sem szeretnék buligyilkos lenni, inkább csak az előzőekben kifejtett tisztánlátás fontossága érdekében teszem ide az alábbi ábrát.

A teljesítmény értékelés keretét érdemes történeti távlatba helyezni és a magyar érmek számát a megszerezhető érmek számához viszonyítani. (Nem mindegy, hogy 378 kiosztott éremből szerzünk 10-et [1924, Párizs] vagy 958-ből [2008, Peking].) A részleteket mellőzve, az adatokból jól kiolvasható, hogy a két világháború között – nyilván a trianoni sokk ellenhatásaként – egyre jobban teljesítettünk az olimpiákon, hogy erre építkezve, a kommunista államvezetés által erősen ösztönözve és támogatva 1952-ben Helsinkiben érjen a csúcsra, majd onnan hullámvasútra ülve, de egyértelműen lefelé ereszkedve érkezzen meg az olimpiai eredményesség a 21. századba. 1904, St. Louis óta 2000-ben fordult elő velünk először, hogy a megszerezhető érmek kevesebb, mint 2 százaléka került magyar sportolóhoz – és azóta ezen nem is sikerült változtatni. A pekingi kudarcot – érdemes lenne ennek politikai gazdaságtani elemzését elkészíteni – és a riói gyengébb szereplést leszámítva az érmek 1,83 százalék-1,87 százalékát szereztük meg Sydney-vel kezdődően; Londonban szerepeltünk a legjobban, utána most Tokióban. 

Ami beton kiönthető volt

Kérdés persze, hogy nekem és általában a közvéleménynek mi közünk van ahhoz, hogy egy civil szerveződés, az olimpiai mozgalom támaszt-e magával szemben elvárásokat, a vezetőik mennyire vannak tisztában a folyamatokkal, hogyan teljesítenek a szereplők. A válasz megint elég nyilvánvaló: közvetlenül azért van mindehhez közünk, mert jelentős részben mi, adófizetők finanszírozzuk az olimpiai teljesítményeket, közvetetten pedig azért, mert az elmúlt 125 év alatt az olimpiai szereplés szervesen beépült a magyar kultúrába, önazonosságunk részét képezi.

Nincs mit sokat magyarázni azon, hogy a magyar szempontból meghatározó olimpiai sportágakban olyan hivatásos sportolók dolgoznak, akiknek a fizetését, felkészülését, versenyzését és adott esetben kiemelt nyugdíját javarészt a központi költségvetés állja. Nem 2010 óta van ez így, többé-kevésbé már a második világháború után kialakult ez a helyzet – a juttatások formája, mértéke, nemzetközi értékállandósága persze változott.

A 2010-től kezdődő erőteljes, extenzív állami sportfejlesztés lassan a végéhez közeledik, ami beton kiönthető volt, 2022-re többségében beépítésre kerül. Lassan elérkezik az az idő, amikor fel kell tenni a kérdést, a többezer milliárd sportra áldozott közpénz hogyan térül meg. Ennek egyik fontos szelete az olimpiával kapcsolatos közfeladatok újra gondolása.

Amikor hivatalosan megfogalmazott célokról, követelményről, eredményelvárásokról beszélek természetesen nem arra gondolok, hogy kormányhatározatban vagy pártközleményben kellene rögzíteni a sportolónktól elvárt 300 méteres férfi kutyaúszás helyezési számot vagy a döntőben elért időt. Szerintem ez a sport belügye, a belső érintetteknek kell tisztázniuk a sportszervezetek – szövetségek – Magyar Olimpiai Bizottság közötti munkamegosztást és felelősségvállalást. Irányt kellene szabni a jövőnek, hogy továbbra is a hagyományos magyar sikersportágak fejlesztésében látjuk a sport magyar kultúrához való hozzájárulását vagy az újabb, populárisabb, fiatalokat vonzó sportágak felé nyitunk. (Talán érdekes adalék, a Tokióban legeredményesebb sportágunk, a kajak-kenu 1996 Atlanta óta most adta az összes magyar érem legkisebb arányát (30%), van karatés érmünk, hegyikerékpárban negyedik helyünk, biztatóan szerepeltek a triatlonosaink, ellenben az aranyérmek 50%-a a síkvízi kajak-kenu sportágból került ki.) És ha már állami finanszírozás, akkor kell teljesítménykontroll is, és most megint nem az Állami Számvevőszékre gondolok, hanem például a Sterbenz Tamásék vezetésével a Testnevelési Egyetemen angol mintára kidolgozott sportteljesítmény mérési, ellenőrzési és menedzselési modellre, amit majdnem sikerült bevezetni, aztán mégsem… És arra is választ kellene adni, hogy az elméleti összefüggéseken túl ténylegesen, konkrétan mi a szerepe az olimpiai sikereknek a magyar azonosságtudatban, az elmúlt évtized milliárdjai mennyiben segítették a közösségteremtést, mennyivel ment előre a magyarok ügye.

2021 nem lett 1952. Nem váltak valóra azon feltételezéseim, hogy az elmúlt évtized sportfejlesztései, ha nem is Helsinkit, de legalább Mexikóváros vagy München olimpiai eredményeit megidézik. A 20 tokiói érem reménykeltő, és lehet még jobb is. Pénz, paripa, fegyver van – mi kell még?

(Borítókép: A magyar női kajak négyes a dobogó tetején: Kozák Danuta, Csipes Tamara, Kárász Anna és Bodonyi Dóra. Fotó: Phil Walter / Getty Images)