12 éve nem volt ekkora izgalom az olasz futballban

32A74RK-highres
2022.05.21. 14:33
Egyetlen forduló van hátra az olasz labdarúgó-bajnokságból, amely az utolsó pillanatokig kiélezett versenyfutást, hihetetlen izgalmakat ígér. A bajnoki cím vasárnap este 8 órára dől el, mivel a két, scudettóért még harcban álló klub egy időben játssza meccsét. Ilyen izgalmas hajrát nem sokszor, legutóbb 12 éve éltek át az olasz foci szerelmesei. Idézzük fel hát ezeket!

Vasárnap este 6 órakor két mérkőzést rendeznek Olaszországban. Az egyiken a jó nevű Unione Sportiva Sassuolo Calcio csapata fogadja a bajnokságot 2 pont előnnyel vezető AC Milant, míg ugyanebben az időpontban Milánóban az Internazionale a Sampdoriát. A két mérkőzésben az a közös, hogy a milánói kluboknak élet-halál harc, ellenfeleiknek nagyjából mindegy a végeredmény. A Sassuolo legjobb esetben a 9. helyen végez, a Sampdoriának a 14. hely elérése a nem túl motiváló lehetőség vasárnap estére. 

Nem úgy a milánói kluboknak. A bajnokságot jelenleg két pont előnnyel vezető Milannak a döntetlen is elég a bajnoki címhez a Mapei Stadionban Reggio Emiliában, ahol a Sassuolo rendezi a hazai mérkőzéseit. A bajnoki címvédő Internek viszont nem elég győznie a Sampdoria ellen, az újabb bajnoki címhez a városi rivális Milan bukása is nélkülözhetetlen. 

A bajnokság állása jelenleg: 

  1. AC Milan 83 pont
  2. Internazionale 81 pont

Az olasz labdarúgó-bajnokságok professzionális története 1929 óta íródik. Két idény kivételével (1943–1944, 1944–1945) minden évben megrendezték, és bármilyen meglepő, eddig mindössze 11 alkalommal dőlt el a bajnoki cím sorsa az utolsó játéknapon. Legutóbb, 12 évvel ezelőtt szintén az Inter volt az egyik főszereplő, de erről majd egy kicsit később.

Az eddigi 11 alkalomból háromszor az olasz rekordbajnok a Juventus, 2-2 alkalommal a nemzetközi porondon legsikeresebb olasz klub, a Milan, illetve az egyetlen örök első osztályú csapat, az Inter örülhetett a végén. Érdekesség, s ez is a Milan mellett szól, hogy a 11 alkalomból eddig mindössze kétszer ünnepelhette a scudettót az a csapat, amely a 2. helyről kezdte meg az utolsó fordulót. A Milan még sosem bukott el bajnoki címet az első helyről az utolsó fordulóban, az Interrel már megesett ez. 

1981–1982: egy ír büntetőjével bajnok a Juventus

1982. május 16-án az utolsó forduló előtt a Juventus és a Fiorentina is 44 ponttal állt. A rekordbajnok Catanzaróba utazott, a Fiorentina Cagliariba. Abban az időben a pontegyenlőség még bajnoki döntőt jelentett, s mivel mind a két találkozó sokáig 0–0-ra állt, jó esélye volt a  finálénak. Aztán Szardínián hirtelen vezetést szerzett a Fiorentina, de a játékvezető nem adta meg Graziani gólját. S miközben a firenzei ultrák őrjöngtek, a Juventusnak egy egyértelmű kezezés után büntetőt ítélt Catanzaróban a játékvezető. A labdának az ír Liam Brady futott neki, aki már tudta, hogy a meccs lefújása után kirakják a klubból, mert érkezik egy bizonyos Boniek és Platini a helyére. A dublini srác azonban igazi profi, magabiztosan értékesítette a 11-est, amivel a Juventus megnyerte 20. scudettóját.

A Zoff – Gentile, Cabrini – Furino, Brio, Scirea – Marocchino, Tardelli, Galderisi, Brady, Virdis (Bettega, Prandelli, Rossi) csapat megvédte címét, és legjobbjai pár héttel később Enzo Bearzot vezetésével harmadszor is megnyerték a világbajnokságot. 

1984–1985: Maradona jött, látott, és győzött a Verona

Ez az a szezon, amelyik ezzel a három mondattal kezdődött:

Jó estét, nápolyiak! Nagyon boldog vagyok, hogy itt lehetek. Forza Napoli!

Válaszul a lelátókon 70 ezer ember üvöltötte, hogy „ho visto Maradona, ho visto Maradona”, azaz láttam Maradonát. Mindenki arra számított, hogy az előző szezonban 12. helyen végzett Napolit a korszakos zseni azonnal bajnokká teszi, és megtöri a Juventus és a Roma évek óta tartó versenyfutását. 

Ez utóbbi meg is történt, de nem Maradonának köszönhetően, hanem teljesen váratlanul azoknak a veronai hősöknek, akik korábban még sosem nyertek bajnoki címet. Az utolsó forduló előtt még két csapatnak volt esélye a scudettóra: az előző szezonban a 6. helyen végzett Veronának (2 pont előnye volt a tabellán) és a 
Torinónak. Mivel az utolsó fordulóban mindkét alakulat győzött, így a catenaccio nagymesterének tartott Osvaldo Bagnoli csapata, a Verona ült fel a trónra. S mind a mai napig az olasz futball egyetlen olyan bajnokcsapata ez, amelyiknek a székhelye nem régióközpont.

1985–1986: Boniek rómaiként elbukik a Juventus ellen

Egy évvel később visszaállt az olasz foci 80-as évekre jellemző rendje, ismét a Juventus és a Roma között dőlt el a bajnoki cím. Két fordulóval a bajnokság vége előtt még mindkét csapat 41-41 ponttal állt, és a közvélemény úgy gondolta: az egyre jobban formába lendülő fővárosiak simán lehagyják a fáradó Juventust. Ráadásul a Roma sorsolása is kedvezőbbnek tűnt – hiába. A rekordbajnok torinói klub végül mindkét hátralévő meccsét megnyerte, a Roma egyiket sem tudta. A mérleg nyelve az utolsó két fordulóban a tök utolsó, biztos kieső Lecce volt, amelyik előbb 3–2 verte a Romát, majd 3–2-re kikapott a Juventustól.

Minden idők egyik legsikeresebb olasz edzője, Giovanni Trappatoni vezetésével a Juventus lezárta az egyik aranykorszakát: 10 év alatt hatodszor is bajnoki címet ünnepelt a klub. Igaz, a Tacconi – Favero, Cabrini – Bonini, Brio, Scirea – Mauro, Manfredonia, Serenea, Platini, Laudrup alapcsapat sikere egy jó ideig az utolsó torinói scudettót jelentette.

1987–1988: Berlusconi legyőzi Maradonát

Az utolsó 16 csapatos olasz bajnokságnak a címvédő Napoli volt az egyértelmű favoritja. Olaszországnak nagyon tetszett, hogy a Verona 85-ös csodasikere után Maradonával 1987-ben újra egy olyan klub jutott fel a csúcsra, amelyik korábban még sohasem diadalmaskodott. De míg a Verona igazi világsztár nélkül nyerte meg a scudettót, Nápolyban Diego Maradona már minden idők egyik legnagyobb játékosaként húzta magával a csapatát.

Teljesen logikus volt a szakma és a közönség várakozása, miszerint Maradona ismét a csúcsra ér. Az isteni Diego is úgy érezte, hogy ereje csúcsán van, önéletrajzi könyvében így írt erről:

Egész pályafutásom egyik, ha nem a legjobb szezonja volt ez. Olyan csúcsformában voltam, mint még soha, mentem, mint egy golyó.

Ebben az időszakban a Juventus és az Inter nem a legjobb pillanatait élte, a Milan pedig az előző évben esett át egy elnökváltáson: jött Silvio Berlusconi, akinek bőven volt pénze és legalább annyi ötlete a változásokhoz. Akkor még senki sem tudta, hogy Ruud Gullit és Marco van Basten megvétele nem egyszerűen egy maradonás-napolis bevásárlás volt, sokkal inkább a futballtörténelem első modern szuperklubjának alapkőletétele. (Berlusconi 30 éves milánói tulajdonlása alatt az AC Milan nemcsak az olasz labdarúgás egyik legjelentősebb és legeredményesebb klubja lett, hanem a világfutball meghatározó egyesülete is. Jellemző, hogy Berlusconi eltűnésével a Milan ismét visszaesett a középszerűségbe, ahonnan éppen a 2020-as években kezd el újra kitörni.) 

Az utolsó forduló előtt a tabellát a Milan vezette 44 ponttal, míg a címvédő, őszi bajnok Napoli 42 ponttal állt úgy, hogy szinte az egész tavaszt 3-5 pontos előnnyel tudta le. A fordulópontot a Nápolyban 70 ezer néző előtt lejátszott Napoli–Milan-mérkőzés jelentette, ahol a vendégek minden idők egyik legizgalmasabb olasz bajnoki mérkőzésén 3–2-re tudtak nyerni. 

A győzelem után, két fordulóval a bajnokság vége előtt már a Milan vezette a tabellát. A vereség összetörte a Napolit. Maradona saját bevallása szerint soha még úgy nem fáradt el, mint akkor, megsérült a háta és a térde is. Ki kellett hagynia a szezon hátralévő két meccsét a Fiorentina és a Sampdoria ellen. A Napoli mindkettőt elvesztette. A Milan ugyancsak nem tudta megnyerni hátralevő meccseit, de a Juventus és a Como elleni döntetlen elég volt ahhoz, hogy Arrigo Sacchi vezetőedzőként elvihesse a scudettót Berlusconinak. 

1989–1990: a Napoli visszatér a trónra

Két évvel később fordult a kocka, a Napoli megőrizte az utolsó fordulóban a 2 pontos előnyét, nem tudott előzni a Milan. Három évvel a történelmi, 1987-es bajnoki cím és az azt követő két idény ezüstérme után Maradona megnyerte saját maga és Nápoly számára a második – és ez idáig utolsó – scudettót.  

A záró fordulóban a Napoli a Bari, a Milan pedig a Sampdoria ellen győzött, de a két csapat között inkább az döntött, hogy Napoli hazai pályán az egész szezonban veretlen maradt (egyetlen pontot vesztett ), míg a Milan 6 pontot is odaadott a vendégeknek a San Siróban.  

1998–1999: a Milant is meglepte, hogy a Lazio előtt végzett

Ebben az évben a Lazio számított a bajnokság favoritjának. Sergio Cragnotti Olaszország egyik leggazdagabb üzletembereként éppen Berlusconi Milanjának a mintájára próbált csapatot építeni. A Lazio elnökeként a vezetőedző Sven-Göran Eriksson olyan játékosokat kapott tőle, mint Almeyda, Boksic, Mancini, Mihajlovics, Nedved vagy Nesta. A bajnokság utolsó negyedének kezdetén a Laziónak 7 pontos előnye volt a Milannal szemben. Aztán a római városi rangadón a „farkasok”, majd Torinóban a Juventus is legyőzte Eriksson csapatát, amelyik Firenzében sem tudott nyerni. Az üldöző Milan viszont ebben az időszakban hibátlan maradt, így az utolsó játéknapra már egypontos előnnyel fordulhatott. 

A végjáték ezúttal sem hozott fordulatot: a Milan a Perugiát, a Lazio a Parmát verte 2–1-re, így minden maradt változatlan: a Zaccheroni által irányított Milan, Maldinivel, Costacurtával, Bobannal, a 20 gólos Bierhoffal és az aranylabdás Weah-val 1 ponttal megnyerte a bajnokságot. 

1999–2000: Lazio az első előző

Az olasz labdarúgó-bajnokságok történetében ez volt az első olyan szezon, amikor a záró forduló előtt második helyen álló csapat tudta megszerezni a scudettót. Cragnotti, a Lazio vezére nem hagyta annyiban az előző szezonbéli kudarcot, tovább erősítette csapatát. Ekkor érkezett Peruzzi, Claudio López és Hernan Crespo.

Némi meglepetésre a Lazio legnagyobb kihívója a Juventus volt. A két klub az egész szezonban fej-fej mellett haladt. Az utolsó előtti fordulóban mindkét együttes győzött, így a zárást a Juventus várta az élen 71 ponttal, a Laziónak 69 pontja volt. 

Az utolsó fordulóban a Lazio hazai pályán, a Stadio Olimpicóban könnyedén legyőzte a Regginát, így a találkozó lefújásakor már az élen állt 1 pont előnnyel. A Juventus mérkőzése a Perugia ellen közben a szakadó eső miatt  félbeszakadt. Pierluigi Collina, minden idők egyik legismertebb olasz játékvezetője végül egyórás szünet után engedte a játék folytatását, amely a bokáig érő vízben mindenre hasonlított, de focira nem. Ebben pedig a Perugia játékosai voltak a jobbak, egy szerencsés góllal legyőzték a rekordbajnokot, megalapozva ezzel a Lazio története második bajnoki címét.

A sors furcsa fintora, hogy a scudettót már a zsebében érző Juventus csapatát egy bizonyos Carlo Ancelotti edzette, aki azóta a Milan, a Chelsea, a Paris Saint-Germain és a Bayern München után a Real Madridot is bajnoki címhez segítette, vagyis az egyetlen olyan edző a világon, aki az öt európai topliga mindegyikét megnyerte. (Arról nem is szólva, hogy egyike azon hét embernek, aki játékosként és edzőként is nyert Bajnokok Ligáját.)

2000–2001: A Roma olyat tett, mint előtte senki 

Ez volt az olasz bajnokságok történetében az első olyan szezon, amikor az utolsó forduló előtt még 3 csapat is megnyerhette a scudettót. A Roma 72, a Juventus 70, a Lazio 69 pontról indult a zárókörnek. Az más kérdés, hogy a címvédőnek „állt legkevésbé a zászló”, hiszen az újabb bajnoki aranyéremhez nemcsak győznie kellett, de szükséges volt a vetélytársak terített betlije is. 

Azt nem tudjuk, hogy Rómában ismerik-e Korda György aforizmáját, miszerint a jokerre nem szabad várni sem a kártyában, sem a hétköznapokban, de a Fabio Capello vezette farkasok senkire és semmire nem vártak. Az utolsó fordulóban, amelyet a 2000-es sydney-i olimpia miatt a szokottnál jóval később, csak június 17-én rendeztek, magabiztos játékkal, Totti, Batistuta és Montella góljaival 3–1-re verték a Parmát. Mindegy volt hát, hogy mit játszott ugyanabban az időpontban a Juventus (2–1-re verte az Atalantát) és a Lazio (2–1-re kikapott a Leccétől), délután 5 órakor Róma Olimpiai Stadionjában 75 ezer, a városban legalább tízszer ennyi ember kezdett emlékezetes ünneplésbe. 

Ahogy ennek a csapatnak a legeredményesebb játékosa, a kétszeres világbajnok, kétszeres Copa América-győztes Marcos Evangelista de Moraes, ismertebb nevén Cafu mondta: 

Mindenre emlészem arról a napról, az első pillanattól az utolsóig. A Parma legyőzése és a bajnokság megnyerése nem volt más, mint amit megérdemelt az a csapat, mert minden egyes tagja keményen megdolgozott érte az egész szezon során. Mindenki nagyon akarta a sikert. Hatalmas várakozás előzte meg a meccset a stadionban, különösen a szurkolók részéről, hiszen 18 évet vártak erre az emlékezetes pillanatra. Emlékszem, két perccel a vége előtt mindannyian a szurkolókat néztük, ahogy lengették a zászlókat, és álltak, csodálatos, döbbenetes látvány volt. Egy álom vált valóra a játékosok számára a pályán, a szurkolók számára pedig a lelátón.

2001–2002: a legnagyobb fordítás a Juventusé

Ahogy az előző évben, úgy ebben a szezonban is három csapat maradt versenyben az utolsó fordulóra. Az Internazionale 69, a Juventus 68, a Roma 67 pontról várta a hajrát. A Juventus az Udinese, a Roma a Torino ellen lépett pályára, míg az Internek a Lazio otthonában kellett győznie azon a májusi hétvégén.  

Lenyűgöző és lebilincselő verseny volt, amelyben minden benne volt: fordulatok, hullámvölgyek, kiszámíthatatlanság, világszínvonalú tehetségek és mesebeli történetek

– ezt már a Times újságírója írta május 6-án, egy nappal az események után. És igazat kell adni neki... Az Intert Héctor Cúper vezette, a nagy hármas közül az egyetlen, amelyiknek nem olasz edzője volt ezen a napon. Cúper 90 percre volt attól, hogy 1989 óta újra bajnoki címhez vezesse a Nerazzurri csapatát. Ha kudarcot vall ezen a meccsen, az az Inter történetének leghosszabb, scudetto nélküli korszakát jelenti. 

Az utolsó játéknapot a Juventus egy pont hátránnyal kezdi, padján azzal a Marcelo Lippivel, aki a szezon hajrájában váltotta a korábban már emlegetett Carlo Ancelottit (akinek a szurkolók nehezen bocsátották meg, hogy az előző nyáron világrekordot jelentő összegért eladta Zinédine Zidane-t a Real Madridnak). 

A Roma szurkolói május 5-én azzal a reménnyel ébredtek, hogy az Intert és a Juventust is átugorhatják a tabellán, és megőrizhetik a bajnoki címüket. A Giallorossi a harmadik helyen állt, két ponttal lemaradva a csúcstól, és tudták, hogy nyerniük kell Torinóban, és imádkozniuk kell, hogy mindkét vetélytársuk elhasaljon. Sőt a farkasok szurkolói ehhez még arra a történelmi tettre is készek voltak, hogy támogassák az ádáz rivális Laziót délután, amikor az Intert fogadták. 

Akárcsak 11 hónappal korábban, ezúttal is minden szem a római Stadio Olimpicóra szegeződött, amikor a Roma megszerezte közel két évtizede első scudettóját. 

A forduló első „komoly híre” az udinei Stadio Friuliból érkezett: pár perccel a kezdés után David Trezeguet szezonbeli 24. góljával megszerezte a vezetést a Juventus. Ebben a pillanatban már az Öreg Hölgy vezette a virtuális tabellát. Kilenc perccel később Lippi csapata megduplázta előnyét; ezúttal Del Piero szerezte a gólt. Ebben a pillanatban egyértelművé vált: az Internek mindenképpen nyernie kell a Lazio ellen Rómában. Igazán pikáns volt, amikor a Lazio-szurkolók egy része az Intert biztatta – hiszen a fővárosiak számára elfogadhatatlan lett volna a Juventus, vagy még rosszabb, városi riválisuk, a Roma végső sikere.

A korábbi Lazio-támadó, Christian Vieri, aki éppen akkor épült fel bokasérüléséből, a 12. percben bevette korábbi csapata kapuját, így nem egészen negyedóra elteltével ismét az Inter állt a tabella élén. Nem egészen 8 percig, amikor a Lazio Karel Poborsky jobb lábas lövésével kiegyenlített, és ismét a Juventust repítette az élre. Négy perc múlva újra változott a helyzet, mert egy szöglet után ismét az Inter jutott vezetéshez. Az Inter azonban alig 20 percig érezhette magát bajnoknak: Karel Poborsky újabb lövésével még a félidő vége előtt egyenlített a Lazio. 

A folytatásban Antonio Cassano révén megszerezte a vezetést a Roma a Torino ellenében, míg a Lazio a jelenlegi Atlético Madrid-edző, Diego Simeone révén került előnybe, amit a jelenlegi Inter-edző, Simone Inzaghi révén meg is duplázott. Az Inter nemcsak a bajnoki címről, hanem az ezüstéremről is lemaradt. 

Minden idők egyik legjobb, legeredményesebb játékosa, az interes Ronaldo a könnyeivel küszködve a lefújás után azt mondta:

a vereségből származó keserűség óriási, hiszen már olyan közel volt a célvonal. Úgy tűnik, életem részévé vált a csalódottság. Álmaim ezekben a pillanatokban semmivé foszlottak, átvette helyét a valóság, amelyet roppant nehéz elhinni.

Torinóban ezzel ellentétes érzelmeket éltek meg a szurkolók. A Juventus szezon végi ötmeccses nyerőszériája, amely végül a bajnoki címet jelentette a rekordbajnoknak, még Giovanni Trappatonit is egy sokáig emlékezetes nyilatkozatra inspirálta:

A Juventus egyedülálló génekkel rendelkezik. Ők a hétfejű sárkány. Ha levágsz egyet, akkor másik nő a helyére.

2007–2008: Inter-siker durva nyilatkozatháborúval

Az Inter 1 pont előnnyel várta az utolsó fordulót a Roma előtt. Roberto Mancini csapatának a Parma otthonában kellett nyernie, míg a farkasoknak a Catania ellen kellett győzniük (és bízniuk az Inter pontvesztésében) a bajnoki címhez. A milánóiak nem sokáig álltak a virtuális táblázat élén: a farkasok ugyanis Mirko Vucsinics szólógóljával vezetést szereztek Cataniában. Közben az esőtől áztatott talajon Parmában az Inter nem tudta feltörni a hazaiak védelmét.

A második félidőben Roberto Mancini pályára küldte Zlatan Ibrahimovićot, aki március vége óta nem játszott bajnoki meccset. A svéd szenzációs teljesítménnyel döntötte el aztán a mérkőzést és a bajnokságot is. Előbb egy pazar labdaátvétel után mérnöki pontosságú lövést küldött a pármai kapuba, majd Maicon átívelése után kapásból bombázott a hálóba. Az Inter sorozatban harmadszor nyerte meg az olasz bajnokságot.

Közben Cataniában a rómaiak elrontották a találkozó végét: a bennmaradásért küzdő hazaiak kiegyenlítettek. Vélhetően a római védők koncentrálását már alapvetően befolyásolta akkor, hogy tudták, elúszott a bajnoki arany reménye.

A lefújás után hatalmas nyilatkozatháború kezdődött. Daniele De Rossi, a Roma játékosa szerint a játékvezetőknek köszönheti az Inter a bajnoki címet. A fekete-kékek elnöke, Massimo Moratti ellenkező előjelű választ adott: „Mi lettünk a bajnokok, pedig egész Olaszország összefogott ellenünk.”

2009–2010: Milánó hercegének csodatriplája

Két évvel később nagyon hasonló volt a forgatókönyv az utolsó forduló előtt. Az Inter 79, a Roma 77 ponttal állt a tabellán, a zárómeccseken a Romának nem elég a győzelem, de kell az Inter botlása is. 

José Mourinho korszakos csapata azonban nem hibázik Sienában, Milánó hercegének, Diego Militónak a góljával 1–0-ra nyer, így hiába a Roma sikere Veronában (0–2),  az Inter megtette a második lépést a Triplete irányába. A május 5-ei kupadöntőt az ő góljával már behúzta a csapat, és 6 nappal később majd jön a Bajnokok Ligája döntője a madridi Santiago Bernabéu Stadionban, ahol Milánó hercege duplázik a Bayern ellen, és a világfutball trónjára emeli az Internazionalét. 

2021–2022: Milan? Inter? 

Az olasz bajnokság utolsó fordulója következik a hétvégén. A Milan a Sassuolo otthonába látogat, míg a városi rivális Inter a Sampdoriával találkozik. Stefano Pioli együttese egy fordulóval a vége előtt 83 ponttal vezeti a tabellát, és 2 pont az előnye a címvédő Interrel szemben. Amennyiben a Milan nyer, vagy döntetlent játszik, akkor az Inter eredményétől függetlenül az első helyen végez – mivel pontazonosság esetén az egymás elleni eredmény dönt, és ebben összesítésben jobbak a piros-feketék.

A La Repubblica szerint a Milan vezetősége nem bízza a véletlenre a sikert: már meg is határozta azt a pénzdíjat, ami a 15 mérkőzés óta veretlen csapat markát üti abban az esetben, ha megnyeri a scudettót. Eszerint a bajnoki cím minden egyes játékosnak 200 ezer eurós – azaz több mint 75 millió forintnak megfelelő – prémiumot jelent. A Milan 11 év után, a 2010–2011-es idény óta először nyerheti meg az olasz bajnokságot.

(Borítókép: Az AC Milan játékosai ünneplik az Atalanta ellen 2–0-ra megnyert mérkőzést 2022. május 15-én. Fotó:  MIGUEL MEDINA / AFP)



  • Hírek
  • Lakáshitel