Amikor a futball elfeledtette velünk az inflációt és a 405 forintos eurót

BP-0629
2022.07.05. 08:04 Módosítva: 2022.07.05. 09:06
Dénes Ferenc sportközgazdász álma a piaci alapú futball meghonosítása hazánkban, erre azonban egyelőre kevés az esély. Az viszont elvitathatatlan, hogy semmi más nem képes olyan össznépi eufóriát kiváltani – még ha csak egyetlen estére is –, mint a wolverhamptoni 4–0-s diadalunk az angol válogatott felett. Exkluzív interjú közpénzekről, államkapitalizmusról, sportfinanszírozásról és a labdarúgás kollektív mámort okozó hatásáról.

Április 3., a választások előtt több mint ezermilliárd forint áramlott ki a költségvetésből személyijövedelemadó-visszatérítés, tizenharmadik havi nyugdíj és egyéb adományok formájában, senkit sem lepett meg, hogy a kormány most megkísérli stabilizálni a büdzsét ilyen-olyan különadókkal. De vajon várható-e, hogy meghúzzák az utóbbi bő évtizedben rendesen kistafírozott magyar sport virtuális nadrágszíját is? 

Azt, hogy a kormány nem állt a 2023-as A csoportos jégkorong-világbajnokság magyar–szlovén megrendezése mögé, és nem vállalt pénzügyi garanciát, sokan a restrikció első jeleként értelmezték. Én viszont úgy gondolom, hogy nem spórolásról volt szó, hanem túl rövid lett volna az idő a pályázat beadásáig, ezért nem érkezett meg a kormánygarancia, ezért nem tudott reagálni az államigazgatás. Különben is, nemzetgazdasági szinten csekély összegről lett volna szó, amiről ráadásul az hírlik, hogy nem is kellett volna beváltani. Másfelől, néhány nappal a wolverhamptoni 4–0-s győzelmünk után, amikor a közvéleményformálók – és a közvélemény – jelentős része azt hangsúlyozza, hogy a sport finanszírozására fordított milliárdok minden fillérje megérte, elég valószínűtlennek tartom a spórolás megkezdését. Nem látok erre utaló jeleket. 

Nem várható szorítás a nadrágszíjon

Ettől függetlenül nem rózsás a költségvetés helyzete.

Ezzel kapcsolatban én is csak annyit tudok, mint amennyit a közvélemény. A különadók kivetése nyilván azt jelzi, hogy a büdzsé rendbetételre szorul. Mint minden állami költésnél, a sportnál is azt kellene számba venni, mi az a közjó, a társadalmi haszon, többlet, ami indokolja a közpénzráfordítást. A kormányzati és kormányközeli kommunikációból ma az látszik, hogy a kormányzat legfőképp a magyarságtudat erősítésében, a nemzet iránti elkötelezettségben látja ezt a közjót, a társadalmi jól-lét részeként kezeli a sportsikereket. A számokról, például a gazdaságosságról, pénzügyi megtérülésről, kevés szó esik. A sporttámogatások „aranyfedezete” a miniszterelnök személyes elköteleződése, amit többekkel ellentétben politikai értelemben nagyon is racionálisnak látok. Úgy érzem, ez a miniszterelnöki elkötelezettség csak egyetlen esetben tudna gyengülni, ha a társadalmi ellenállás elérne egy kritikus szintet. De ilyesmi, ha valamikor nem érzékelhető, akkor az ezekben a napokban, hetekben.

De hát valamelyes ellenállás mégis van! Hiszen messze nem százszázalékos a sportfinanszírozás támogatottsága.

Soha, semminek nem százszázalékos a támogatottsága. A nagy, extenzív beruházások, a stadionépítések nagyjából lezárultak, nem is tudom, hogy van-e még olyan futballklub, amelyiknek nem építettek valamilyen stadiont. Van már nemzeti stadionunk, van olyan uszodánk, amely olimpiai szintű, megépül az atlétikai stadion a 2023-as vb-re, az MVM Dome már áll, ami bármilyen rendezvényre alkalmas, mellette ott van a Papp László Budapest Sportaréna. Ez a sportinfrastruktúra Közép-Európában páratlan. Ja, és Debrecenben megépül a Velodrome, épül hokicsarnok Székesfehérváron, készül motorospálya Hajdúnánáson. Nagyon komolyak ezek a fejlesztések. 

Vagyunk mi abban a helyzetben, hogy megítéljük: ez jó vagy rossz?

Mi a „jóság” kritériuma? Az elkötelezettek most azt harsogják, hogy a válogatott futball részsikerei igazolják a futballfejlesztés minden fillérjét. Milák Kristóf fantasztikus világbajnoki szereplése meg az uszodaprogramot – tehetném hozzá maliciózusan. Azért a közvélemény felteszi azt a kérdést is, hogy az előbb felsoroltak megtérülő beruházások-e, hogy a létesítmények visszahozzák-e az építési költségeket.

Ha az építtető tulajdonos egy tőkés, akkor muszáj, hogy visszahozza, nemde?

Igen, de azért nézzük máshonnan is felvetést. Amikor Alföldi Róbert megrendezte az Ármány és szerelem előadást a Nemzeti Színházban, és annak az előadásnak a költségeit vizsgáltuk – színészek gázsija, díszlet, marketing stb. –, akkor vajon ebbe beleszámítottuk-e a Nemzeti Színház felépítésének a költségeit? Van-e társadalmi konszenzus abban, hogy azt várjuk el a Nemzeti Színháztól, hogy a magas művészi színvonal mellett termelje ki az operatív költségeit, vagy még azt is elvárjuk, hogy az épület felhúzásának a költségeit is visszahozza? 

Nem szándékoltan provokatív ez a párhuzam?

Talán az. Mindenesetre a helyzetet analógnak látom azzal, amikor elvárjuk a futballunktól, hogy termelje ki a stadionok felépítésének a költségeit. Mi alapján mondjuk azt, hogy a színházaktól nem elvárás az építési (felújítási, modernizálási stb.) költségek kitermelése, és mi alapján várjuk el ugyanezt a futball és a stadionok viszonylatában?

Hattyúk tava vagy MTK–Paks?

Van, aki azt mondja erre, hogy a színház, a kultúra magasztosabb „termék”, mint a sport.

Ma már minden populáris kultúra. 

A futball vitathatatlanul a popkultúra részévé vált, és nem is ma vagy tegnap, hanem már évtizedekkel ezelőtt. 

Szörnyű kimondani, de lassan a háború is bevonult a popkultúrába. Meg kell nézni, hogyan vált a közösségi média az ukrajnai háború fogyasztójává. Az orosz invázió a csatamező mellett a Facebookon, a TikTokon és az Instagramon zajlik. Túlságosan leszűkítőnek, ha úgy tetszik, kirekesztőnek gondolom azt a felfogást, amikor azt tudni kell, hogy ki írta a Kékszakállú herceg várát, mert ha nem tudod, akkor bunkó vagy. Ha viszont nem tudod az Aranycsapat összeállítását, akkor csak legyintenek, hogy ez nem fontos. De, fontos. Szerintem ennek a kormányzatnak abban igaza van, amikor felteszi a kérdést: miért ne lenne a futball az általános magyar kultúra része? 

Nem véletlen, hogy a tao korábban a színházi világra és a látványsportágakra is érvényes volt.

Pontosan. Az a típusú mozgáskultúra, ami Michael Jordan nevéhez kötődik, nekem ugyanolyan élményt nyújt/nyújtott, mintha a Bolsoj balett-társulatát nézném, márpedig én szeretem a balettet, ha nem is vagyok rajongó, szívesen nézem.

Sőt, egy kosármeccs mennyivel izgalmasabb, mint A hattyúk tava!

Nyilván Michael Jordan pas de deux-je nem lenne tökéletes, de Barisnyikov sem tudott volna úgy zsákolni, mint a Chicago Bulls sztárja. Vagy nézzünk meg egy magasugrót, annak milyen a mozgáskultúrája! Bámulatos. Ha azt mondom, hogy hétfőn az Erkelben voltam, és megnéztem A hattyúk tavát, bólintanak, hogy milyen művelt vagyok. De ha megemlítem, hogy szombaton az Új Hidegkuti Nándor Stadionban láttam az MTK–Paksot, akkor egészen más a reakció… Akkor bunkó vagyok. De miért is?

Ön szerint nálunk el kéne tartania önmagát a futballnak?

Szerintem igen… Úgy látom, Európában komoly küzdelem zajlik aközött, hogy a nálunk is honos politikavezérelt, államilag pénzelt modell működjön, vagy pedig a piacvezérelt, versenygazdasági körülmények között működő klubok legyenek dominánsak. 

Csak a dimenzióban van különbség a PSG és a Fradi között

Mi a különbség a Paris Saint-Germain és a Ferencvárosi Torna Club között ebben a tekintetben?

Nehéz szívvel mondom, hogy semmi. Leszámítva azt, hogy mások a dimenziók. És nézze meg a Newcastle-t, hogy milyen lesz. A Manchester City egy picit más, mert miközben az a klub egy klasszikus államkapitalista rendszer terméke, a tulajdonos 78 százalékban az Abu Dhabi United Group, de eközben a Manchester City meg tudta csinálni magát. Hálózatszervezéssel, amelynek része a Vancsa Zalánt foglalkoztató belga Lommel is. A City egy sikeres innovatív futballvállalat, amit nagyon nehéz elismernie egy megrögzött Manchester United-rajongónak, mint amilyen én vagyok, de az a helyzet, hogy a zajos szomszédok túlnőttek bennünket. Tehát ilyen értelemben nincs különbség a PSG és az FTC között. 

És melyik a másik modell?

Az a tisztán piaci, amelynek a jelenlegi csúcsterméke a rendkívül sikeresen működő Liverpool FC – vagy volt korábban a Manchester United és az Arsenal –, amely egyszerre tud profitot termelni, és közben eredményt – BL-győzelem, PL-elsőség –, aztán van egy sajátos képződmény, a Bayern München és általában a német klubok, ahol a klubtagok a főtulajdonosok. 

Ilyen a spanyol modell is.

A spanyolokkal egy kicsit bizalmatlan vagyok, mármint a gazdálkodásukkal. A németekbe több szigor és felelősségtudat szorult. Ott valódi egyesületként működnek a klubok, ötven százaléknál nagyobb tulajdonrészt főszabályként senki sem birtokolhat. Nem véletlen, hogy a Bayernt az aktuális igazolásoktól függetlenül minden évben oda kell sorolni a BL esélyesei közé. A bajor klub képviseli az állandóságot. A Barcelona hol jó, hol rossz – most éppen rossz –, az angol kluboknál is vannak hullámvölgyek, mint korábban a Liverpoolnál és most a Manchester Unitednél, de a Bayern az maga az állandóság. És valahol a Real Madrid is. Ez a két klub mindig ott van a BL esélyesei között. Szóval, vannak működő modellek, azonban azt látni kell a Bayernnél is, hogy az is alapvetően piaci alapon működik. A nézőtéri jegybevétel jelentős, a kereskedelmi értékesítés bivalyerős. A PSG-nek is sikeresnek kell lennie a piacon, a túlzott támogatásokat ugyanis nem engedik a futball gazdasági szabályozói. A PSG-nél viszont van egy erős francia politikai háttér is a katari soft power mellett. Kevesen tudják, de Emmanuel Macron már-már a magyar miniszterelnökkel azonos szinten elkötelezett a futball, a PSG mellett, és Macron úr is tisztában van a futball társadalmi erejével, hatásával, politikai hasznával. Csak ott diszkrétebb, hogy úgy mondjam, franciásabb a befolyásgyakorlás. 

Kanyarodjunk vissza az alapkérdéshez. Úgy néz ki, hogy az államilag aládúcolt magyar modell az infláció és a gazdasági válság viszonyai között is működni fog?

Nagy valószínűséggel, igen. Ennek szilárdan kiépült a rendszere. 

A szilárdságát az is adja, hogy rengeteg haszonélvezője van. Rokonokkal, családtagokkal együtt százezres nagyságrend.

Ez így van. De mondok mást. Pár éve készült egy terjedelmes interjú a veszprémi kézilabdaklub szurkolóival. És azt mondták a drukkerek, hogy ameddig sikeres a csapat, és ameddig nekik ez ekkora élményt nyújt, addig nekik tökmindegy, hogy ki a klub tulajdonosa. És ugyanezt meg lehet kérdezni attól a pár százezer ferencvárosi szurkolótól is. Hogyha ez a rejtélyes és közvetett támogatói kör eltűnik, és mondjuk a focicsapat a selejtezőkör első fordulójában, július elején elvérzik a kazah bajnokság első helyezettjével szemben, akkor vajon ez kell-e nekik, vagy maradjon meg a jelenlegi struktúra és minimum az Európa-liga-csoportkör. Nagy duzzogva mindenki az utóbbira szavazna.

Amúgy sokan tényleg duzzogva fogadják el, mert az interneten megy a pampogás, hogy miért nincsenek magyar, pláne saját nevelésű játékosok a Fradiban.

Amikor Bartha Csaba volt a Győri Audi ETO KC klubelnöke, mindig elmondta, hogy őt azért fizetik, hogy a csapat BL-t nyerjen. Értsük meg, nincs annyi kiemelkedő tudású magyar játékos, akikkel ő ezt meg tudná valósítani. 

Igen, de nem abszurd az valahol, hogy a magyar kézilabda NB I tömve van olyan játékosokkal – norvégokkal jellemzően, de svédekkel, dánokkal, franciákkal, spanyolokkal is –, akik olyan országokból érkeznek, amelyeknek az egy főre eső GDP-je adott esetben többszörösen felülmúlja Magyarországét?

Dehogynem. És tegyük hozzá, hogy nemcsak a Veszprém, a Szeged, a Győr esetében, hanem a bajnoki tabella negyedik, ötödik helyezett csapatánál is. Én a futball viszonyait ismerem jobban, ahol a finanszírozás terén egyébként pozitív változások zajlanak. Egyrészt jelentősen nőttek az OTP Bank Liga csapatainak bevételei, másrészt a megnövekedett bevételekben csökkent a nem kereskedelmi, egyéb  bevételek aránya, amibe például a különféle támogatások is tartoznak. Ugyanakkor jelentősen nőtt az UEFA-pénzdíjak súlya, nyilván a Ferencváros eredményes szereplésének köszönhetően. Két tétel azonban változatlanul nagyon kicsi az európai klubfutballban elfoglalt egyébként nem rossz helyezésünkhöz képest: a jegybevétel és a transzferbevétel. Ez a tény jelzi futballgazdaságunk gyengeségét.

Az angol–magyart, amelyiken 4–0-ra győztünk, egy vendéglátóhelyen néztem. Nem tudom leírni azt a hangulatot, azt az örömmámort, ami ott uralkodott Sallai, Nagy Zsolt és Gazdag Dániel góljainál. Másnap pedig legalább tizenöten felhívtak, hogy láttam-e a meccset. Szóval pénzben kifejezhetetlen egy ilyen siker hatása.

Én ezt úgy fogalmaztam meg, hogy ennek az országnak volt egy jó estéje. Ilyen nagyon régen volt! Én vidéken, egy teraszon néztem, streamen, aminek van egy harminc másodperces késése a televíziós adáshoz képest. Mind a négy gólról fél perccel korábban értesültem a falu másik végéből érkező óriási üdvrivalgásból. És a meccs végén hatalmas ünneplés volt, soktucatnyi emberrel cseteltem. Az emberek egyszerűen jókedvűek voltak. És azon az estén ez tiszta, mellékzöngék nélküli boldogság volt. Másnap azonban már jött a duma, hogy na, ezt nézzétek, károgók! Ilyen a magyar futball, amit ti temettetek! De a meccs estéjén ilyen még nem volt.

Egy estére minden bajunkról elfeledkeztünk

Nem elegáns a károgók orra alá dörgölni a sikert.

Szerintem sem. Hajdú B. István, aki szurkolóként közvetítette a mérkőzést, amikor vége lett a meccsnek, összefoglalta a látottakat, visszatért a realitás talajára. Nagyon józanul. Hogy lehet azt mondani, hogy szerencsénk volt, meg minden, de ez nem érdekes. Idegenben 4–0-ra megvertük az angol válogatottat. Ezt a helyén kell kezelni. És szerintem milliók ugyanezt gondolták.

Egy pillanatra mindenki elfelejtette, hogy mennyit keres Szalai Ádám vagy Szoboszlai Dominik, sőt, még azt is elfelejtették az emberek, hogy mennyibe kerül egy stadion felépítése. És még azt is, hogy a kórházba a betegnek kell bevinnie a vécépapírt, vagy hogy 405 forint az euró. Mert legalább volt az országnak egy ilyen mámoros estéje.

Ez nagyon ritkán adatik meg. Ráadásul ez egy józan öröm volt, senki sem akart autókat felforgatni. A futballon kívül semmi más nem képes ilyen élményt adni. Csak nagyon halkan teszem hozzá: igazából egy olimpiai aranyéremnek sincs ekkora hatása, hozadéka. Csodálatos dolog, ha a kajaknégyesünk olimpiát nyer, de ha az utca emberét megkéred, hogy sorolja fel a négy lány nevét, bajban lennének. 

Marco Rossinak mondtam, mielőtt hazautazott Nápolyba, majd Siracusába nyaralni, hogy nehogy itt hagyjon bennünket, az országnak szüksége van rá. Merthogy lesznek, sőt, már vannak kérői, csábítói, az holtbiztos.

Én öntől hallottam először, még évekkel ezelőtt, hogy ez az edző milyen rengeteget jelent a magyar futballnak. Mármost, ha egyszer kap egy visszautasíthatatlan ajánlatot, és elmegy, akkor egy díszoklevelet kell kiállítani a nevére, talán még szobrot is kell emelni, és csak annyit kell mondani neki: Marco, grazie! Marco, köszönjük! És büszkék vagyunk arra, hogy tőlünk mész a Real Madridhoz/Manchester Cityhez/Bayern Münchenhez/Arsenalhoz – most szándékosan túlzok –, és mi voltunk az ugródeszka a karrieredben. És szívből kívánunk neked sikert a továbbiakhoz. Mert sajnos tényleg van egy olyan pénz vagy egy olyan kihívás, amellyel már nem tudunk konkurálni.

Vannak, akik szerint akkora ereje van idehaza a futballnak, hogyha megnyerjük az '54-es vb-döntőt, akkor nincs '56. 

Ezt nem osztom, mert néhány nap alatt vissza lehet zökkenni a mindennapok rögvalóságába. Továbbá az is egy legitim vélemény, hogy nem a futballra kéne a milliárdokat költeni, hanem, mondjuk, a kórházakra vagy az oktatásra. Mint ahogy az is legitim álláspont, hogy a futball fontos. Mindkettőnek milliós támogatói tábora van. 2017 környékén jutott el oda Magyarország, hogy a finanszírozáshoz szükséges erőforrások megszerzése már nem kérdés a sport számára. Az olyan fogalmak helyébe, mint a megtérülés, ilyenek léptek: nemzet, azonosság, hosszú távú stratégia. Ezek társadalmilag fontosak, de hadd kanyarodjak vissza a beszélgetés elejéhez: többet kellene elemezni és beszélni a sportra fordított közpénzek gazdaságosságáról és a költések gazdasági hatékonyságáról. De legyek igazságos: a magyar teljesítménysportban igazából Brüll Alfréd, Springer Ferenc, vagy ha úgy tetszik, Minarik Ede óta soha nem volt szempont a pénzügyi megtérülés, ebben a tekintetben senki sem tud hitelesen szemrehányást tenni a mostani kormánynak.  

A gép forog, az alkotó pihen.

Igen, csakhogy a gép forgatásához folyton közpénz betolása szükséges a rendszerbe. A rendszer nem önfenntartó. 

Mit gondol, mi az a szint, az a maximum, ameddig a magyar futball eljuthat? Klubszinten és válogatott szinten.

Klubszinten… Ez az egyszerűbb kérdés. Klubszinten odáig jutsz el, amennyi pénzt beleteszel. 

De soha nem fogunk tudni beletenni itt Magyarországon annyi pénzt, amennyit a Real Madrid vagy a PSG beletesz. 

Biztos ön ebben? Fogalmilag nem kizárható.

És válogatott szinten?

A 2016-os Eb megmutatta, hogy véletlenszerűen kijöhet a lépés, sőt, akár többször is, és még egy nagy eredmény, egy négy közé jutás sem elképzelhetetlen. A magyar futballt válogatott szinten sokáig agyonnyomta a Puskás-örökség. Mindenki az Aranycsapathoz viszonyított. Már Göröcsék, Alberték generációja is. És most ez a generáció, ami már Rossiék sikerein szocializálódik, mintha megszabadulna ettől a nyomasztó összehasonlítástól. Mi ezt az Aranycsapatot évtizedeken át túlmarketingeltük. Másfelől a mai fiatal játékosok beleszocializálódtak az üzleti alapon szerveződő futballba, itt már produkálni kell, nem elég evickélni a langyos vízben. Továbbá nagyon fontos: Szoboszlaiék, Sallaiék, de Fioláék, Nagy Zsolték is roppant motiváltak. Meg akarják váltani a világot. Érzelem, tudás, motiváltság – ezzel a három dologgal nagyon messzire el lehet jutni. Ahogy egyszer a görögöknek, a portugáloknak, a dánoknak sikerült, miért ne sikerülhetne egyszer nekünk is. A futball a legkiszámíthatatlanabb csapatjáték. Itt van az esetlegességnek a legnagyobb szerepe. Egy véletlen mozzanat eldönthet egy mérkőzést. 

Sokan azt mondják, a vb-re lehetetlen kijutni.

Nem gondolnám. A wolverhamptoni meccs nekem azt mutatta, bármennyire is erős egy ország futballkultúrája – és Angliáé minden szinten az –, a magyar válogatott eljutott arra a szintre, hogy semmilyen ország reprezentatív csapata sem engedheti meg magának azt, hogy félvállról vegye. De a félvállat úgy értse, hogy még a topjátékosaiknak is nagyon kiélezettnek, nagyon motiváltnak és nagyon fókuszáltnak kell lenniük, ha meg akarnak verni minket. Ez a szűk két hét, ez a négy meccs már elvehetetlen. Erre életünk végéig emlékezni fogunk. 

(Borítókép: Dénes Ferenc. Fotó: Bodnár Patrícia / Index)



  • Bérelnék
  • Bankszámla