Min úszott el Wichmann moszkvai olimpiai aranya? – Mesél a 90 éves Dávid Géza

BP-0354
2022.08.15. 18:11 Módosítva: 2022.08.17. 07:06
Egyik jubileum követi a másikat Dávid Géza, a magyar kajak-kenu sport doyenje életében; október elsején volt hatvanéves Budafok legendás vízisport-egyesülete, a Lágymányosi Spari, lánykori nevén a Budai Spartacus, hétfőn pedig meghitt ünnepségen köszöntötték a klub alapítóját, évtizedeken át vezetőedzőjét és elnökét, öt éve pedig már tiszteletbeli elnökét, a kilencvenedik születésnapját ünneplő Dávid Gézát.

A hétfőt Géza bácsira – nekem a többéves ismeretség és a szomszédság okán Géza – szántam. Délután negyed kettőkor toppanok be a budafoki Kertész utcai házba, ahol az ünnepelt társaságában természetesen hitvese és – Karsay Ferenc, a kerület polgármestere fogad. Hiába, Géza budafoki celebritás, kijár neki a városvezetői tisztelgés és az ajándékkosár. 

„Fényképről szó sem lehet!” – emeli fel a mutatóujját, de aztán később megenyhül, bár ehhez le kell ugranunk a Lágymányosi-öbölbe, a klubba. Ez azonban még egy későbbi történet. 

Palacsintákon úszott el Wichmann moszkvai aranya

Nem kell sokáig kapacitálni, ömlik a szó az arany érdemérmes mesteredzőből, egyik sztori a másik után. Kezdésként mindjárt az egykori szomszédról, a két és fél éve elhunyt Wichmann Tamásról, a kilencszeres kenuvilágbajnok bohém zseniről.

Tamás itt lakott velem szemben a Kertész utcában, nagyon készült a moszkvai olimpiára, amit mindenképpen meg akart nyerni, hiszen az már a negyedik olimpiája volt, és nagyon hiányzott neki az aranyérem – idézte fel Géza a negyvenkét évvel ezelőtt történteket. – Naponta találkoztunk, és bár készült, készült, egyre többször hagyott ki napokat az edzésben. Miért nem edzel? – kérdeztem egy ilyen kihagyott nap után. Edzettem én tegnap, Öreg! – felelte, mire én azt mondtam, a kihagyott tréninget semmi sem pótolja. Erre Tamás felhorkant, és azt mondta, ha nem nyeri meg az olimpiát, elköltözik a Kertész utcából. 

Ma már történelem, Wichmann nem nyerte meg Moszkvában a kenu egyes 1000 méteres számot, sőt, fel is adta a versenyt. 

– Amikor hazajött az olimpiáról, egyik reggel látom, hogy ott áll egy teherautó a háza előtt. Hát te mit csinálsz? – kérdeztem.
– Költözöm. Hiszen megígértem, ha nem nyerek Moszkvában, elmegyek innen – válaszolt.

Ilyen ember volt, tartotta a szavát.

Aztán kiderült, hogy az olimpia előtt nyitotta meg a palacsintasütő gebinjét, szakmányban sütötte a „Wichmann-palacsintákat", és nem maradt ideje a tisztességes felkészülésre. Rá is ment az olimpiája...

Közben a ház asszonya felséges almás pitét tálal fel nekünk, a vendégeknek, Géza pedig kihasználja a kerületi polgármester jelenlétét.

Hej, de jó lenne, ha a Hárosi-öblöt kikotornák, mert főleg most, a különlegesen alacsony vízállásnál szinte száraz lábbal át lehet kelni a másik oldalra. Micsoda vízi paradicsomot lehetne ott kialakítani! 

– tör elő az örök kenus az idős sportemberből.

Aki persze bőséggel kivette a részét a klubalapításból, hiszen 1961-ben ő hozta létre a Budai Spartacust, a jelenlegi Lágymányosi Spari elődjét, amely persze nem a jelenlegi helyén, a Lágymányosi-öbölben volt, hanem Budafokon, a Városház tér magasságában a Duna-parton, a legendás Kutya-villa mellett, amely persze ma már csak emlék, benzinkút rontja a levegőt a helyén.

Nem sokkal korábban fejeztem be az aktív pályafutásomat, 1950 és 1958 között kenuztam, egészen addig, amíg egy térdsérülés visszavonulásra nem kényszerített – lesz borús hirtelen a tekintete. – Nem voltam rossz kenus, Parti Jánossal vívtunk nagy meccseket, nem sokon múlt, hogy én jussak ki a melbourne-i olimpiára. 1957-től az MHS-ben edzősködtem, de mivel budafoki lakos voltam, és vagyok ma is, és tudtam, milyen csórónak lenni, mindenképpen akartam adni Budafoknak egy vízisport-klubot. 1961. október elsején a Kutya-villában, ahol ma a DunaFok Szabadidőpark van, megalakítottam a Budai Spartacus kajak-kenu szakosztályát. 

A Kutya-villa az öreg budafokiak emlékezetében ma is él, ikonikus vendéglátóhely volt, akárcsak a Macska csárda néhány száz méterrel délebbre, ahol ma a Vasmacska étterem és a halsütöde várja a vendégeket. Akkoriban Budafok még a budapesti középosztály kedvelt kirándulóhelye volt, megőrizve valamit békebeli bájából.

Persze Budai Spartacus nincs ma már, amikor 1985-ben  kiszélesítették a 6-os utat, ledózerolták a Kutya-villát, a Macska csárdát, és a szakosztálynak is költöznie kellett. No, nem messzire, csak a Lágymányosi-öbölbe, ahol ma is működik, dacára annak, hogy ott épül a tőszomszédságában a gigantikus Mol-torony.

Kolónak még a vasárnap sem volt pihenőnap

Nem maradhat ki a kedves, megható történetek sorából a megismerkedés Kolonics Györggyel, a klub története legnagyszerűbb versenyzőjével, jóllehet a kétszeres olimpiai bajnok „Koló” a világraszóló sikereit már csepeliként aratta. 

Gyurit 1982-ben hozta le a Budai Spartacusba Tóth Pista testnevelő tanár, húsz másik gyerekkel együtt – idézi fel Géza a történelmi pillanatot. – Gyuri volt közülük a legkisebb, ugyanakkor a legszorgalmasabb és a legcéltudatosabb. Megszállottként edzett, amikor vasárnap szünet volt, ő akkor is lement, és tökéletesítette a technikáját. Nem véletlenül volt ő kora legképzettebb kenusa. Attól számítva két évre, hogy elkezdett kenuzni, serdülőben már dobogón állt, aztán Hajdú Gyulával korosztályos bajnokok lettek. És onnan már nem volt megállás, persze én tudtam, hogy egy ilyen klasszist nem tudunk megtartani, ahhoz túl kicsi és szegény klub volt a Spari. És 1990-ben Gyurit elvitte tőlünk a Csepel, meg Ludasi Robi, aki korábban szintén az én versenyzőm volt. Azért az ritkaság, hogy egy világklasszisnak, meg az edzőjének is ugyanaz az ember a mestere!

Szó esik még a rengeteg viszontagságról, ami a Budai, majd a Lágymányosi Spari történetét kísérte, az árvizekről, meg az  1997. december 31-én, szilveszter éjszakáján bekövetkezett tűzről, amelyben leégett a hajótároló,196 hajó, 250 lapát, 2 motorcsónak, sátrak, 6 köbméter faanyag.  A tűz után egyesületek, hajóépítők, egykori sparis versenyzők vettek hajókat, lapátokat, és az egyesületnek adományozták a felszerelést. Megható volt a negyedszázaddal ezelőtti sportági összefogás.

Aztán búcsúzunk, de abban maradunk, hogy délután négy órakor beugrunk a lágymányosi klubba, ott ugyanis kis ünnepség készül az öböl partján.

És valóban, amikor besétálunk a tip-top kis vízitelepre, már rotyog a hatalmas kondérban a marhapörkölt, az önjelölt szakács fakanálon odakínál Gézának egy illatos húsdarabot, hogy kóstolja meg, jó-e már.

Te vagy a szakács, én nem szólok bele a munkádba! Ötven éven keresztül főztem a pörköltet az ilyen összejöveteleken, most rajtatok a sor! – fortyan fel tréfásan az ünnepelt, aki nem mulasztja el megemlíteni, hogy alkalmanként tíz kiló kenyeret szeletelt fel és kent meg zsírral az éhes kajakos-kenus növendékeknek. – Persze ma már rá se néznének a zsíros kenyérre, ez az étel károsnak, egészségtelennek számít. Bezzeg a hetvenes-nyolcvanas években!

De hát ma már a kétezerhúszas éveket írjuk, és öt éve nem Dávid Géza a klubelnök, habár szinte mindennap lelátogat a vízitelepre. Megismerkedünk az új elnökkel, csinos fiatalasszony, aki Dávid Eszterként mutatkozik be. „Csak nem?”, szakad ki belőlem önkéntelenül, és a hölgy mosolyogva bólint: „De igen, Géza bácsi lánya vagyok!”

Hála istennek, az alma nem esett messze a fájától. A dinasztikus kapcsolat garantálja, hogy az elkövetkező évtizedekben is jó kezekben lesz a Lágymányosi Spari. 

A hangulatos ünnepség végén Gézát meglepik egy bejelentéssel: ezentúl az adott esztendő legjobb sparis sportolója a Dávid Géza vándorserleget kapja!

Az ünnepelt szemében könnyek csillannak meg, pedig akik évtizedek óta ismerik a kemény sportembert, azok tudják, nem az a sírós fajta...

(Borítókép: Dávid Géza. Fotó: Bodnár Patrícia / Index)



  • Hírek
  • Személyi kölcsön