Hat golyó a középhátvéd fejében – csak egy öngól volt a bűne

Mi a hasonlóság Andrés Escobar, néhai kolumbiai válogatott labdarúgó és Szacsvay Imre, az 1849-es országgyűlés jegyzője, a Habsburg-ház trónfosztását kimondó függetlenségi nyilatkozat megszövegezője és egyik aláírója élet- (vagy halál-) története között? 

A szomorú és tragikus közös nevező: annál kevesebbért, amiért mindkettejüket kivégezték, talán még senki sem lelte halálát a történelemben. Nem véletlenül olvasható Szacsvay nagyváradi szobra talapzatán a szívszorító mondat: „Csak egy tollvonás volt a bűne.”

Andrés Escobarnak pedig egy öngól. A valaha volt leghírhedtebb öngól. 

A bácsit meg fogják ölni!

November másodikán debütált a Netflixen a streamingszolgáltató legújabb, hatrészes minisorozata, az Andrés Escobar meggyilkolását – nyugodtan nevezhetjük kivégzésnek – feldolgozó, The Final Score (A végeredmény) című mozi, ami spanyol nyelvterületen a Goles en Contra, vagyis Öngólok címet kapta. 

1994. június 22. volt. Az egyesült államokbeli labdarúgó-világbajnokságon a pasadenai Rose Bowlban Kolumbia a házigazdák válogatottjával csapott össze 93 689 néző előtt. Az aszfaltolvasztó hőségben a 35. percig 0–0 volt az állás, sőt a dél-amerikaiak egyik helyzetet dolgozták ki a másik után, de valamennyit kihagyták. És ahogy ez lenni szokott, a 35. percben Mike Sorber, a jenkik középpályása balról belőtte a tizenhatoson belülre a labdát, Escobar, a kolumbiaiak 2-ese páros lábbal bevetődött, de olyan szerencsétlenül, hogy lábáról a labda a másik irányba mozduló Óscar Córdoba kapus mellett a hálóba vágódott.

Az ikonikus kép bevésődött a retinánkba: Escobar a hátán fekszik, széttárt karokkal és lábakkal, és az égre tekint, mintha azt kérné a Mindenhatótól, bárcsak szakadna rá a mennybolt. Akkor még nem sejtette, hogy néhány nap múlva, immár otthon, Medellínben, rá is fog szakadni...

Merthogy Kolumbia, nem kis részben Escobar öngóljának tulajdoníthatóan, kiesett a csoportkör végén, nem jutott tovább. A mérkőzést otthon, Medellínben természetesen tévén nézte a család, és amikor Escobar bevetődve a saját kapujába továbbította a labdát, Felipe Ángel Escobar, a játékos tízéves unokaöccse – nem tudni, mennyire komolyan vagy mennyire viccesen – megjegyezte az anyjának:

Andrés bácsit meg fogják ölni!

Ami a Rose Bowl Stadionban történt azon a végzetes délutánon, az legalább annyira peches esemény, mint amennyire hétköznapi. Két héttel ezelőtt a Brighton–Chelsea Premier League-meccsen két öngól született, Ruben Loftus-Cheek és Trevoh Chalobah volt a két „bűnös”, ki is kapott a Chelsea 4–1-re, de egyik játékost sem lőtték főbe.

Úgyhogy csaknem három évtized elteltével valójában nem is kellene emlékeznünk Escobar öngóljára. Ám hogy mégis emlékezünk, sőt Carlos Moreno kolumbiai rendező még filmet is készített belőle, az kizárólag annak tulajdonítható, hogy a kis Felipe látnoknak bizonyult, és tíz nappal később a jóslata beteljesedett. Július 3-án hajnalban, amikor Andrés Escobar a menyasszonya, Pamela társaságában kilépett a medellíni El Indio étterem ajtaján, és be akart szállni az autójába, három alak odalépett hozzá, az egyikük előhúzott egy pisztolyt, és miközben csak annyit mondott: „Köszönjük a gólt”, hat golyót eresztett a szerencsétlen futballista fejébe.

És minden lövés után, mintha csak a tévében közvetítene, így kiáltott:

Gól, gól, gól, gól, gól, gól!

Azóta eltelt huszonnyolc év, de Kolumbia még most sem tért magához igazán a tragikus, egyszersmind abszurd gyilkosság okozta sokkból. Mert mi más lenne, mint az abszurditás csimborasszója, ha egy labdarúgót megölnek azért, mert véletlenül a saját kapujába rúgta a labdát?

Meg akarták nyerni a világbajnokságot

A kolumbiai válogatott a szurkolók megítélése szerint esélyesként, méghozzá az aranyérem esélyeseként érkezett az Egyesült Államokba. Erre nem a múltja, a történelme predesztinálta a gárdát, hanem a keret minősége és még valami. A vb-selejtezőkön mutatott forma. Amelynek csúcsát 1993. szeptember ötödikén az Argentína felett aratott 5–0-s diadal jelentette. De nem ám akárhol! Buenos Airesben, az ikonikus helyszínen, az Estadio Monumentalban! Alighanem minden idők legerősebb kolumbiai válogatottjában Freddy Rincón és Faustino Asprilla 2-2 gólt szerzett, Adolfo „El Tren” Valencia egyet, így alakult ki a hat évig tartó argentin hazai veretlenséget megszakító történelmi győzelem. És ha még megemlítjük a csapatkapitány Carlos Valderrama, a szénaboglyahajú karmester nevét, akkor érzékelhetjük, hogy valóban ez volt a kolumbiai aranygeneráció.

A csoportot amúgy négy győzelemmel és két döntetlennel veretlenül nyerte meg Kolumbia, és készült Francisco „Pacho” Maturana szövetségi kapitány vezérletével a világbajnokságra. (Zárójeles megjegyzés: a Kolumbia elleni katasztrófa hatására hívta vissza Alfio „Coco” Basile szövetségi kapitány Diego Armando Maradonát a válogatottba.)

Szóval, Kolumbiát nem ok nélkül emlegették a vb esélyesei között – még Pelé is őket nevezte meg a vb első számú favoritjának, maga Maturana pedig azt nyilatkozta, hogy Kolumbia, Németország, Olaszország lesz a dobogó sorrendje –, ám a nyitány pocsékul sikerült, Románia Florin Raducioiu két és Gheorghe Hagi egy góljával Valencia találata ellenében 3–1-re legyőzte Maturana gárdáját, és ezek után élet-halál kérdése volt a győzelem az Egyesült Államok elleni második mérkőzésen. Csakhogy még el sem kezdődött a találkozó, Kolumbia már vereséget szenvedett.

A meccs előestéjén, június 21-én a szövetségi kapitány telefonhívást kapott. 

Jól figyeljen, Maturana! Szerdán az Egyesült Államok ellen ne merje játszatni Barrabás Gómezt, helyette Pitufo De Ávilát tegye be a csapatba! Ha nem így cselekszik, maga egy halott ember!

A névtelen telefonáló Barrabás Gómezt tette felelőssé a Romániától elszenvedett vereségért. 

Hátborzongató telefon a meccs előestéjén

Maga Barrabás Gómez évekkel később egy interjúban megerősítette Maturana szavait:

Fullertonban volt a szállásunk, a Hotel Marriottban, ott vártuk, hogy elkezdődjön a taktikai értekezlet az USA elleni mérkőzés előtt. Délelőtt tizenegykor kellett volna kezdődnie a megbeszélésnek, már fél tizenkettő volt, és Maturana meg Bolillo, a másodedző még sehol. Elmentem megkeresni őket, és látom ám, hogy Pacho zokog, Bolillo pedig képtelen megszólalni. Halálosan megfenyegették őket, hogy ne merjenek betenni engem a csapatba. Azzal zsarolták az edzőnket, hogy ha betesz engem, akkor kiirtják a családját, megölnek engem és az én családomat is.

Barrabás Gómez nem törődött a fenyegetéssel, őt már sokszor megfenyegették Kolumbiában, és sohasem történt semmi. Maturana azonban azt mondta, ő nem meri játszatni a védőt. Erre Gómez azt mondta, soha többé nem lép pályára, és be is tartotta a szavát.

Ezek után semmiféle taktikai eligazítás nem volt, a csapat úgy ment ki a pályára, mintha alvajárók lennének a játékosok, tulajdonképpen nem is csoda, hogy Escobar a saját kapujába rúgta a labdát. 

Azt tudni kell, hogy a kolumbiai futball kilencvenes évekbeli felfutásában nagy szerepet játszottak a drogkartellek, Los Narcos. Ők finanszírozták az élcsapatokat, az América de Cali például a Cali kartell „tulajdona” volt, ahogy az a filmből kiderül. Hétfőnként elküldtek egy nagyobb összeget a következő meccs játékvezetőjének a következő intelem kíséretében:

Élvezd a pénzt, de emlékezz, hogy a meccset az Américának kell nyernie.

Pablo Escobar csapata értelemszerűen a Deportivo Independiente Medellín volt. Amikor egyszer a bíró, Álvaro Ortega nem a drogbáró szája íze szerint fújt, Escobar kivégeztette a sporit. 

Benne látta Sacchi Baresi utódját

Amikor Fabio Baldas, az olasz játékvezető lefújta az Egyesült Államok–Kolumbia-mérkőzést, a dél-amerikai országban temetői hangulat uralkodott. A válogatott játékosai 90 perc leforgása alatt nemzeti hősökből gazemberekké alakultak át. Miután a csapat kiesett a vb-ről, egyes játékosok, például Barrabás Gómez, elmentek külföldre nyaralni, hogy kivárják, amíg lecsillapodik a népharag. 

Andrés Escobart azonban nem ilyen fából faragták. Hiába figyelmeztette Maturana (John Alex Castillo játssza a szövetségi kapitányt a filmben), hogy Kolumbiában a konfliktusokat nem szóban, hanem fegyverrel intézik el, a játékos nem hátrált meg.

Szembe kell néznem a kolumbiai néppel, nem bújhatok el

– mondta.

Escobar (Juan Pablo Urrego kolumbiai színész alakítja) így hazatért Kolumbiába, otthon a menyasszonya, Pamela Cascardo (Laura Archbold) várta. Július elsején, tehát kilenc nappal az Egyesült Államok elleni vereség után Andrés Escobar elment Pamelával vacsorázni az El Indio nevű medellíni étterembe. Egész este el kellett tűrniük a szomszédos asztaloknál helyet foglaló kétes elemek beszólásait. Juan Santiago és Pedro David Gallón, a két, maffiakapcsolatokkal rendelkező bűnöző volt a két főkolompos. És amikor éjjel kettő tájban Andrés távozni akart, és beszállt a kocsijába – másnap volt Pamela születésnapja –, az egyik gazember odalépett hozzá, és hat golyót eresztett a fejébe. 

A nyomozás kiderítette azt, amit senki sem hitt el, a vizsgálóbírót leszámítva: hogy a gyilkos lövéseket Gallónék sofőrje, Humberto Munoz Castro, a Marrano adta le. Castrót 43 év börtönre ítélték, ezt később 23 évre mérsékelték, és jó magaviselete miatt végül csak tizenegyet ült le, 2005-ben szabadlábra helyezték. 

(Borítókép: Goles en contra)